Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-04-28 / 17. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (17. sz.) ______________________________ 1895. áp£l 28. ta gjai szavazatának többsége s ki lett megválasztva a pályázottak közül a szegzárd-felsó' utczai, vagy református városrészi gyermek- menház vezetőjéül s kik buktak el: alig bir valami fontossággal. A napi hírek közt való megemlítés jogánál — mely pedig már megtörtént — nem követelhet többet e szerény eset! — — •— De minthogy e parányi ügy, úgy a választás mondott időben történt hivatalos meg- ejtése előtt igen nagy hullámokat vert fel s valóságos „kortes-hajsza“ képét mutatta, — mint a megtörtént választás bevégzett ténye után is érdekes pro-et contra megbeszélés tárgyát képezi, kit-kit mulattatva, kit-kit untatva, engem már valósággal bántva — : ime e helyen, a nyilvánosság szokott és jogosult terén, egészen tárgyilagosan el akarom mondani az ezen ügy bővebb megértése és felvilágosításához szükséges dolgokat. / En azt hiszem, hogy mikor a községi iskolaszékek tagjairól rendelkező törvény ama §-a meghozatott, mely választott és született tagokról szól s mikor a született, vagyis állandó, hivataluknál fogva ott lenni jogosult, sőt köteles különféle felekezetű lelkészeket felvették a törvényhozók a combina- tióba: bizonyára azon nemes intenczióval tették, hogy a község minden felekezetének lelki-őre — jogossági és méltányossági szempontból — ott üljön az iskolaszékben, mint a saját hitközségének képviselője, annak jogos érdekeinek köteles védője, szak-ügyekben a községi iskolaszék világi tagjainak tanácsadója — stb —. Ez nem is lehetett volna másképp. — A törvény ezen világos intencziójának híven megfelelt a t. községi iskolaszék a múlt évben, akkor, amikor én a református városnegyedben felállított gyermek-menház vezetőjéül, a szegény sorsú, de kitűnő okleveles, református vallásu Raics Gizellát — mint a sok közül egyedüli ref. pályázót ajánlván —, a t. iskolaszék — hálás köszönet érte! — egyhangúlag jelölé és megválasztá ajánlottamat a mondott helyre, ilyen szép szavak kíséretében: „Hisz ez nagyon természetes, hisz ez nem is lehet másképp! Ez a jogosság, ez a méltánylat követelménye:“ A törvény világos intencziójával kapcsolatos a volt tanfelügyelő Rill József ur akkor hozzám intézett ama hivatalos levelének tartartalma is, hegy szószékről hívjam fel a gyülekezetem nőtagjait a menházi tanfolyam végzésére, hogy elég számú reform, képesített menházi felügyelőnőkkel rendelkezvén, ő — úgymond — a reform, községek ilynemű jogosult igényét méltányosan kielégíthesse. A hivatkozott törvény világos intencziójával egyeztethető össze ama tapasztalati tény is, hogy az állami iskolákban országszerte köteles figyelmet és méltányos jóakaratot tanúsít maga a szak-miniszter is az állami tanintézetet magában foglaló politikai község lakosai többségének vallására s lehetőleg olyan vallásu tanítókat rendel az illető helyekre, a milyen a többség vallása. így p. o. — hogy most többet ne említsek — a legnagyobbrészt reform. vallásu N a g y-D orogon, a pestmegyei M o n o r o n, az államilag kezelt népiskolák kinevezett tanítói mind reformátusok; fordítva, a róm. kath. községekben szintén országszerte — példákat a sok eset miatt most nem idézek — az állami néptanítók mind róm. kath. vallásuak. — Nagyon jól és helyesen van igy, én mondom, ki oktalanul felekezetieskedéssel vádoltattam azon a f. hó ,17-én tartott választó ülésen, holott én nem tettem egyebet mint nemes kötelmet tel- jesiték, a törvény intencziója szerint, saját hitközségem jogos érdekét kötelesen képviseltem és védtem; bűnös volnék, ha ezt nem tettem volna, — kivált oly körülmények közt, mikor — épp úgy, mint a múlt évben — egy szegzárdi illetőségű teljesen szegény, ki- I fogástalan jóerkölcsü reform, árva lány, kitűnő oklevéllel, állott szemben, egy vidéki, magyarul kellőleg nem tudó, jobb sorsú, gyengébb osztályzatú, római kath. vallásu leánynyal! — — — Felekezetieskedés vádja akkor illethetne, ha teszem azt — tavaly — az újvárosi és alsó-utczai menházak vezetőjeiül is, saját hitemen levő, jobb oklevéllel biró egyének választását forszíroztam volna. De tettem ezt? — — Nem. — Sőt most is egész tisztelettel meghajlok belvárosi és újvárosi róm. kath. lelkész társaim azon — bármikor kinyilatkoztatandó — akarata előtt, hogy a majdnem kizárólag róm. kath. vallásu lakosok által benépesített város részekben mindig róm. kath. vallásu legyen a menházvezetőnő, q u> o d unijus'tum, alteri aequum! — Ezt kértem én is ama választó gyűlésen. Kérelmem nem teljesült. — Hát jól van. — En nem vetek többé szemügyet kivánatom őszinteségére, jogosságára és méltányosságára; nem reflektálok még csak arra sem, hogy hitközségem jogosult és megválasztatni bizton reménylett kitűnő oklevelü s ugyanily erkölcsű jelöltjének elejtése mellett, voltak ott a pályázottak között talán sok tekintetben érdemesebb róm. kath. vallásu nők is, mint a kire a szegényes állásra való megválasztás olcsó dicsősége esett; semmire sem reflektálok, mert elvégre is — mint ott helyesen hangoztatva lett — a választó iskolaszék és felügyelő bizottság alkotmányos törvények által biztosított teljes szabadsága és függetlensége tiszteletben tartandó; arra szavaznak a tagok, a kire éppen akarnak, ha úgy tetszik, nem tekintve a diplomák jobbságát, a képesítettség magasabb mérvét, a rászorultság nagyobb fokát — stb. — Nagyon jól van igy is ! . . . Hanemhát ezen esetből kifolyólag, arra kérem szépen a t. iskolaszéki tagokat és az egész nagy szegzárdi közönséget (én kérem, a felekezetieskedéssel vádolt, holott csak lelkész! szoros kötelességét teljesített egyén!) — hogy most már ne is respektáljuk más ügyekben sem azokat az előttem is gyűlöletes felekezeti válaszfalakat, sőt tömörüljünk — miveit emberekhez illőleg — azok minél korábbi lerombolására ! Üdvözlöm a t. iskolaszéket a nemes kezdeményezés terén, melyből oly jól esik látnom, hogy annyira megérettek már gondolkozásaink, miszerint, ha az „egy akol és egy pásztor“ krisztusi magasztos eszméjének testét — fájdalom! —• még ma nem láthatjuk is, de igenis közel vagyunk ahoz, hogy esetleg a legközelebbi választás alkalmával úgy az uj-városi, mint az alsó-utczai menház felügyelőnő, sőt esetleg egyik városi bírónk, jegyzőnk, tanácsosunk — stb. — protestáns vallásu, sőt zsidó hitü is lehet! . . . Éljen a magasztos eszme! —-------Ennek va gyok én szívvel lélekkel igaz bajnoka! — — Ezt óhajtom, — és épp azért fáj nagyon, temben reszketek; oly félelem, melyhez hasonlót más esetben soha nem érzek. És hiába térek haza, nem találok vigaszt még a kedvencz erkélyemen sem, mely a parkra néz s hova katonazene elmosódó akkordjait hordja a szél. Van ott ámbra, skarlát fekete I van ott selyem, atlasz és bársony. Van ott drágaköves, festett legyező ; vannak ott női arczok. Van egy halom piros gyümölcs, csillogó czukorka. De mit ér mindez, ha az ön szép Bébé fejét sötéten mosolygónak, halványnak, betegnek látom; vagy ha vidámnak is, de a más durva kezei között. Mert köröttem merő nevetésből, ragyogás és hiúságból van minden, sehol egy parányi dobogó, szerető szív. Ezért szeretem látni önt, aki illatos, gyöngéd és tiszta I az útfélen virágzik és mézzel van tele, habár csak a köves, sovány föld táplálja; az a pompás, tündöklő, rubinfényü, skarlátköpenyü világ tért, mert az egyedüllét és szeretetlenség érzetét kelti föl bennem. De bajos nekem a tisztaságot elképzelni, a szűzi ártatlanságot; sőt soha nem is tudtam volna, mi az, ha önnel nem találkozom. Mert eddig gondolatom a bűn volt: a bűn diadalmasan és megbüntetve; a palotában és a szegények házában; rózsaágyon és kórházi szalmazsákon; a drágakövekkel övezett karcsú derekú mosolygó bűn, a halottaskamra márványlapján meztelen tagokkal fekvő bűn, — de mindig bűn. Az a bűn, 1 melynek mosolyában a Hahói lakozik; az a bűn, mely kétségbeesést szül; az a bűn, mely napjaink minden perczét mohón élvezni kényszerít; és végre az a bűn, mely a halálba kerget és soha föl nem elevenendő hullát alkot belőlünk. Hogyan lett volna hát fogalmam a tisztaságról? Mikor egy tavaszi nap délutánján a porral és mészszel telt utczában megláttam önt, — már akkor másodszor, mert először a templomban találkoztunk, homályosan sejteni kezdtem, hogy vannak olyan teremtmények, akik elől elhúzódnak a Zola vadállatai. De azért kétséges még, vájjon önt kikerülik-e ? Mert mikor a borotva a czérnaszálat érinti, a kutyák az őzet üldözik és a kígyó a madarat igézi, csak egyetlen vég lehetséges. A gyenge erőssel, a vad a szelídséggel, az együgyüség ravaszsággal áll szemközt; ebben a küzdelemben nincs egyenlőség, nincs hát igazság sem. A kifejlődést előre látja mindenki. / Es hátha? Hátha küzdelemre kerül a sor önnél is ? ... . És azóta csak messziről nézem önt, néha-néha, és csak álmodozom önről. Talán ön is ezt teszi: ujjait a hajfürtjeibe temetve, alakja a hold fényes ezüst sugaraiban fürödik s ott ül elragadtatva, mig a per- ezek és órák egymásután telnek: a város lármája elhal, távoli léptek kopogása és a boltőrök kürtölése hallik csak; ön nem mozdul, nem hall semmit, süket még a fülemüle dala iránt is, mely a füzek közül hangzik; és csak ül ott a kis pádon, fölötte faágakról le- csüggő repkény, körülötte harmatos, titokzatos kert. így gondolkodom én önről és nehéz a szivem mindannyiszor, valahányszor látni óhajtom önt és nem láthatom. Nem tehetek róla, ez már igy van. Ön egyszer jó volt hozzám, sőt többször is: rám mosolygott, mikor meglátta az én merevülő pillantásomat, holott nem is ismer még most se. Mert igy még senki nem mosolygott, ily szemekkel még senki nem nézett rám. És most ha csak láthatom, vagy ha tudom, hogy közelemben van, oly megfoghatlan boldogságot érzek, hogy meghalni szeretnék belé. Ön folytonosan csodálkozik, hogy megvárom önt utczasarkokon, megvárom a templomban és csak messziről bámulom. De én viszont azt nem értem meg, miként méltóztathatott ön a paradicsomát odahagyva, az én személyemmel időzni és bárha furcsán is, de mégis csak mosolyogni felém, hogy megtudjam, mi az az ártatlanság?! Azt az utat, amit közönségesen szerelemnek szoktunk nevezni, régesrégen ismerem. Régtől fogva vert ösvény előttem az egész, melynek minden kanyarodását, szélén nyíló minden virágát ismerem. Előre tudom, mikor hova vetődik az árnyék, mikor hova érünk, hol nyílnak friss bimbók és hol érik a gyümölcs. S ha elsétálnak előttem, fiú a lány mellett suttogva, mosolyogva, ön jut az eszembe: hátha ön is éppen most járja végig az élet ifjúságának emez édes golgotáját? És hiába gondolkodom, nem jut eszembe eszköz és mód, a mely- lyel ezt megakadályozni tudnám. Pedig úgy szeretném megmenteni! . . . Es föltűnik előttem az ön rózsaszája, szelid szeme, barna kis keze az aranyos napfényben. Es egyvalaki, aki nem én leszek, a vidámság e boldog helyére bánatot és tudást fog hozni. Nem úgy fog gondolkodni, a hogy én, hanem azt képzelve, hogy mivel — és nagyon sok rímet fog eldarálni, — ön az övé lesz. Mert hisz ez a szegény, szegény kis Mariska se különb a többinél, minden bájossága, minden kedvessége daczára a szegénység és ez csók terméke csupán. Ki tart hát vissza? Majd sirdogál, nem térdel többé a gyónószék zsámolyára és a
