Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-04-21 / 16. szám
3 nem figyelte hitvesi koszorúját az 1 „felejthetetlenjé- I nek“, váljon jól, vásári ügyességgel helyezték-e azt el I koporsóra, •— a mint az egy férjét sirató özvegyet megillet. Nem sirt, de kivillogott szeméből az őrületes fájdalom. Őrző angyal vezeti ilyenkor tátongó örvényen át a gyászos özvegyeket. És ha az angyal erőtlen a fajdalom démonán, akkor következik be a katasztrófa. Szerencsére mostanában — mpxél ritkábban. Rettenetes volt Mihályné az ő szent fájdalmában. Azért volt szomorú a Mihály temetése. De elmúlt! És a fajó asszonyt még a részvét- látogatások kálváriájával se háborgatták. Az idő mindég gondoskodik friss és nem ilyen szomorú the- máról, fölkavarja kicsiny emberek nagy botlásait, kicsiny emberek kapaszkodó szerencséjét: az irigység megkapja foglalkozási anyagát. Kezdték a szép asszonyt elfelejteni. Ki vetett volna ügyet, hogy az elsiratott Mihály, a város egyik tevékeny férfia a maga háztartása körül egy pár súlyosabb természetű, kiegyenli- tetlen ügyet hagyott. Mihály Istvánná heroikus küzdelmet fejtett ki, hogy a kielégítésre váró, nyughatatlan s nagy részben ártatlan emberek megnyugtatására. Csodálatos, ebben a modern korban, hogy olyan adósságokat is kifizetett, melyeket a törvény semmi szin alatt nem Ítélt volna meg, egy erkölcsi kötelesség szent tudatában tette, a halottnak becsületes nevét még a sirban is meg kell védeni. Nincs mit csodálkozni, hogy igy aztán a bal- konos szép Mihály házból hamar ki kelletett költöznie. A rokonság szidta. Csupán hitelezői magasztalták hős lelkét és némi meghatottsággal látták, hogy egy nádfedeles kis házba vonul az özvegy. Megindultak voltak, de azért az adósságot nem tekintették nem létezőnek. Barátnői végkép szakítottak vele csupa — szerétéiből. Szegény asszonyt csak zavarnák a szegénységben. Rajta kell lenni, hogy a 'nőegyleti választmányi tagságról lemondjon. Végre is, ki nem birja, ne teljesítsen emberbaráti feladatokat. Örüljön, ha a maga emberségéből megélhet. A magános özvegy aztán a legszenvedélyesebb temető járóvá változott. Ott volt neki mindene abban a fölhantolt sirban. Mily igaz könnyek pörögtek le arczán. — Istvánom, kőkeresztre nem telik! — és átölelte az egyszerű fakeresztet, melyet magával vonszolt a süppedő föld. Egy őszi este kissé tovább merengett férje sírjánál. Szivét megijesztette valami előretörő hang. Egy kis gyermek siránkozott ott valakiért, vagy tán magáért, hogy milyen isten árvájának maradt ezen a gyászos földön. Mihályné kész elhatározással emelte föl a siró gyermeket. — Mamád fekszik itt? — Az. — Nincs senkid? 1895. ápril 21. — Nincs. — Jöjj velem ezután én leszek a te mamád. — Mintha a könyörületes gondviselés küldötte volna elébe az árva gyermeket. Az életösztön vette hatalmába. Mintha megváltozott volna a világ, egyszerre másként látta a dolgokat, másnak az embereket. Azt hitte, fátuma betelt és a gyermeket neki kell fölnevelnie. Szerencsére otthon jó nevelést kapott, mint kitűnő zongorázót a hangversenyek pódiumáról ismerte a közönség és kapva-kaptak a híren, hogy Mihály Istvánná zongora órákat fog adni. Egy-két keserű pilulát lenyelettek vele, mert az emberek szive kérges és egy erőltetett szellemes mondásért még apát is kész a legtöbbünk megtagadni. No lám, a szép Mihályné! A férje a nemes tanácsot ütötte (nagy ellenzéki és mérges szónok volt a temetőben pihenő Mihály) az asszony pedig ütheti a zongoráját 50 krajczárjával. De Mihályné lenyelte e szellemes mondások keserűségét. Nem volt rossz idő, hogy az óraadók sietős futásával ne látták volna a legjobb házakba betérni. A kis Vilma, a temetői árva pedig növekedett jó létben, okos nevelésben. A kik be voltak avatva Mihályné takarékos ügyeibe, azok érdemesnek tartották a kis árvát figyelemre méltatni. — Hisz ez párti, gyerekek, párti! A kis árva valóban szép gyermekké növekedett. Gyönyörű sugár leány! aczélkék szemekkel, hullámos szőke hajjal, bájos komolysággal, a mi mellett azonban ragyogott a növendék lányok ennivaló naivsága. A kis zongorás lányt nem egy kis fizetésű városi hivatalnok jegyezte el álmatlan éjszakái között a mátkájának. A senki lánya nem hiába hivta a temetőben a könyörületes gondviselést.- Hivatalnoknévá teszem a piczit. Még piaczra is cseléddel mehet J— csettentett az ábrándozó hivatalnok. Némely gyereket a tenyerén hord a szerencse. A kis város azonban módtalanul elálmélkodott, midőn a bizar hir terjedt el, hogy Mihálynéboz sűrűn néz el vendégül a kerületi képviselő, ki mellesleg egy kis irodalmi munkásság révén az irodalommal is közösséget tartott. A fiatal törvényhozóknak — már nem tudom minő joggal — nem valami erkölcsös hírük van. A bánatos zongox’amesternőről pikáns hírek jártak. Lássátok a romantikának is meg van a maga idekadencziája. Aztán! Végre is Mibálynénak tüzes fekete szemeihez oly jól illik az ezüstös fru-fru. Vannak nők, a kiket még a tartós bánat se tud elrútítani. Es tényleg! a fiatal asszony ritkább vendége lett a temetőnek. Mihály sirja mintha virágtalanabb lett volna, mint annak előtte. Sőt egy indiskrét kávéházi augur meg is hallotta a szép asszony monológját a sir mellett és su- nyis jelentőséggel már másnap be is adta a kávéházi kapucziner mellett társainak: Tőled kérek elnézést én hites párom! Óvom TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (16. sz.) szivemet, mely veszedelmébe rohan. Légy segitőm. Elkárhozom, ha nem segítesz. — Küzd a kicsike, ördöge van ennek az Elemérnek. Mennyire paffá lett a kávéházi orákulum, mikor hire ment, hogy Deréki Elemér országos képviselő jegyet váltott Mihály Istvánná nevelt lányával, Mártával. En’e nem voltak elkészülve. * Tényleg néhány nap múlva a nászünnepély megtartatott. A nevelő mama, a szép Mihályné fonséges nyugalommal, habár teljesen elsápadva hallgatta, mily epedően és boldogan mondta a leány a kenetes pap faggatására. — Szereti ezt a tisztességes ifjút? — Szeretem! . . . Verner László. A hazáért mindent. 21) Irta: Aggteleki (Ulleln) Ferencz. (Folytatás.) — Mily nehéz volt e pár szót kimondania! Mint szei’ette ő Endrét. Es e szerelemnek némának kell maradnia. — Eszerint nincs szándékában férjhez menni ? — kérdé Endre. — Azt nem mondom. Nem hiszem, hogy valaha szeretni tudnám férjemet; de vén leánynak lenni unalmas és hoszantó. Mihelyt megredősödik az arczunk, azonnal kijövünk a divatból. Senki sem foglalkozik többé velünk. Egy féijes nő azonban sok előnynyel rendelkezik. Rendkívül nagy lélekereje volt e gyönge teremtésnek. Ily könnyelmű szavakhoz kellett folyamodnia, hogy szivének dobbanását eltitkolhassa. Mily kínzó lehetett arczán a szégyenpir, melyet ama kétértelmű szavak leheltek oda. — Igen szabadelvű nézetei vannak — válaszolt Endre — kissé mex’észek; mindazonáltal én is e tannak hódolok. — így tehát ön sem akar agglegény maradni ? — Nem! — válaszolt Endre. — Szeretem a kalandokat s mondhatom, ha valaha megnősülök, az leszen a legmerészebb kalandom. — így tehát boldogságot nem is vár a házasélettől? — kérdé, szemeit lesütve, mig kezei idegesen játszottak a szoknya fodrával. — Amint látom, nem leszen xxagyon szigorú férj. Vájjon mire alapitja a házas életet? — A nő műveltségére és vagyonára. — Nagyon modern Ízlés — válaszolt köhé- cselve Margit — és nagyon kényelmes. A nő műveltségéből táplálkozhatik a féxjnek szomjas lelke, a hozomány pedig gondtalan életet biztosit a kenyérkereső családfőnek. — Engedje, hogy megértessem magam. Talán emlékezni fog még Ella nagysád arx’a a bálra, melyen az a szerencse ért, hogy önnel megismerkedhettem. Akkor egy körtáncz előtti séta alkalmával azt vitatta kegyed, hogy az első látás nem elég ahhoz, hogy két lény egymásba szeressen. Én akkor a nők xi'ántx puszta udvariasságból nem mondottam ellent, és korántsem gyanítottam, hogy a mit akkor szinte meggoxx- dolatlanul erősítsetek, rövidesen szói’ól-szox'a beteljesül rajtam. A hál után eddig ismeretlen érzés kezdte szivemet uralni. Észrevettem, hogy szerelmes vagyok s hogy rabbja lettem az ön szép szemeinek . . . A pontok azt jelentik, hogy Szemere ur a megkezdett vallomást lélekzet nélkül még soká, igen soká húzta. Ellácska azonban az első szavak után annyira zavarba jött, hogy egy szót sem hallott az egész vallomásból. Nem, mintha váratlanul érte volna a meglepetés, mert hisz már régen sejtette, hogy Jenő szereti, hanem zavax’ba jött az adandó válasz miatt, melyet Jenő bizony nyal azonnal fog követelni. Mit mondjon neki ? Hiszen titokban bár, ó is szereti ezt a szép barna fiút, ki olyan x’egényes szép dolgokat tud mondani, hogy élvezet hallgatni. De hát bevallja, hogy szereti ? . . . Megérdemlik a férfiak azt, hogy már az első ostromx’a, a nők a boldogító igennel reagáljanak. Nem ! Jenő ur téved, ha azt hiszx, hogy Ellácska kapitulált. Most megfogja tréfálni és kosarat fog neki adni. Ugyan mit fog tenni ? Hogy megnyúlik majd az arcza . . . milyen érdekes lesz. . . nagyszerű . . . pompás . . . kitűnő, kaczagott magába Ellácska, miközben Jenő ui‘, mint valami végállomáshoz közeledő lokomotív, egyre lassabban zakatolt, mig végre megállt, elhallgatott. Kis szünet után aztán újra kezdé: — Szóljon tehát imádott Ella nagysád, remélhetek-e ? Ellácska előre örült a jó tréfának, melyet válaszával el fog érni s azért félig lesütött szemmel, félig pedig Jenőre sandítva adta meg a választ. — Valóban igazán nem hittem volna, de . . . — Kerek határozott választ, bájos Ella nagysád. — Nos igen, én határozott választ akarok adni, de igéxje meg, hogy nem fog neheztelni. — Az igazságért sohasem szoktam hax'agudni, szóljon tehát bátran. — Tudja meg hát, hogy az én szivem már nem szabad. — Ön mást szeret, — kiáltá a sápadt fiú, miközben idegesen felszökkent a kerevetről. — Úgy van, én szeretek. — Akkor hát nincs mit keresnem az élők között, — kiáltott Jenő, miközben hevesen kapott belső zsebéhez, mint a ki legalább is fox'gópisztolyt rejteget kabátjában. Ellácska rémülten látta, hogy mi következménye lett a tréfájának s a mikor Jenő zsebébe nyúlt, hogy abból (a hogy ő hitte) pisztolyt vegyen elő, sikoltan, áléivá dőlt végig a kereveten. Jenő egy ugrással mellett tex’mett és — heves csókot nyomot az Ellácska eperajkára, miközben a zsebéből elővett arany nyak- lánczot hódolattal fűzte az időközben (valószínűleg a csóktól) magához tért Ellácska hattyú-nyakára. — Hogy megijesztett maga, gonosz. — Bocsásson meg legbájosabh Ella nagysád én csak szavamnak állottam és betartottam a meglepetést. * A sikoltásra rémült arczczal besiető szobaleánynak csak annyit mondott Ellácska, mint szép Heléne az ő Ganimedjenek. — Terka, hozzon csak egy pohár vizet! A varroda. A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. Leszegezték már a koporsót a megtört özvegy, a siró gyex'mekek jajjai olyan szivszaggató, olyan benső fájdalmat árultak el, hogy nem maradt egyetlen szem sem szárazon. Következett a gyászszertartás, a búcsúztató hangjai még görcsösebbé tette a zokogást, s aztán megindult a szomorú menet a temető felé. A felásott sir nyilt szája várta a megérkezőt, s még egy rövid ima, a sirban nyugodott már a kedves halott, az édes apa, a kenyérkereső, s midőn a koporsóra hulló göröngyök tompa dübörgése felhallatszott, az özvegy, s gyermekei kezeiket tördelve ros- kadtak le a sir szélére, hogy még egyszer láthassák a koporsót, melyben a legjobb félj és apa aluszsza örök álmait, s azután szivükben a megmérhetlen fájdalommal tértek haza, hogy újra elsírják, újra átszenvedjék azt a megmérhetlen fájdalmat, a mit nekik a halál okozott. * * * Megmérhetlen azoknak fájdalma, kiktől .a sors a családapát élte delén ragadja el, de még százszorta fájóbb, ha a családfentartó elhunytával egy rémes
