Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-04-21 / 16. szám
4 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (16. sz.) 1895. ápril 21. — Nos, a mennyiben nézeteink oly fontos életkérdéseknél találkoznak — mondá az éles czélzás elöl kitérve Endre — én felajánlom kegyednek az én kezemet. r — Es a szivét I — kérdé remegve Margit. I— Eh mit! A szív elvégre is csak egy nagy darab teher, a mely sokszor kényelmetlen helyzetbe sodorja az embert. — Jó! — mondá mélyen sértődve Margit — ám kössünk egy frigyet szív nélkül! —- Mikor utazik haza | — kérdé Endre. — Még a héten. — Pár nap múlva követni fogom, megkérem a kezét atyjától is, megiratjuk a házassági szerződést és örök hűséget esküszünk egymásnak ... a kölcsönös szabadság fenntartása mellett! Ne úgy fogjuk föl Margitot, mint a kiben meg. van tagadva a nő, mint a kiben nincs meg annyi hiúság, hogy magát, leendő férjétől nem szerettetve is, minden tartalék gondolattól menten lekösse. Ellenkezőleg. Nagyon bántotta e szépsége és gazdagsága miatt elkényeztetett nőt, hogy akadt egy ember, a ki elég goromba, házasságot felajánlani szív nélkül. Es ő szereti ezen goromba embert! Tán modorának keresetlensége, pongyola közönye, parancsoló hanghordozása ébresztette fel benne az érdeklődést s később a szerelem érzetét. Évek óta ostromolja már szépségével és szellemével és nem tudta bevenni Endre szivét. E hatásképességében való csalódás rendkívül elkeserítette s féltévé magában, hogy Endrének meg kell hódolnia. Elfogadta tehát ajánlatát, ha még oly lealázó alakban nyujtatott is az, elfogadta, hogy a megalázott női büszkeségért boszut álljon, hogy azután emelje szivére. Az ő gondja leszen, hogy miként ? A legnagyobb kaland. Margit szivében a boszu lángja magasan felcsapott és követelte a megtorlást. Nejévé leszen Endrének, hogy folyton körében lehessen és hogy folyton büntethesse. Sietett a bucsulátogatásokat lerázni a nyakáról, hogy mielőbb Bécsbe utazhassák. Endre nem volt ismeretlen Walterék előtt. Számtalan estélyükön vett részt és szívesen látott vendég volt a háznál, mert látták a szülők, hogy I az egyedüli fiatal ember, a ki iránt leányuk melegebb érdeklődést árul el. Nem volt az sem újság, hogy Endre előkelő magyar családból származik, jó hangzású és elismert névvel. Különben is szép fiatal ember volt s daliás alakját a feszes egyenruha csak előnyösen emelte ki. Több európai nyelvet beszélt, fegyelmezett katona volt, gyors felfogással és áttekintéssel biró elmével. Oly tulajdonságok egyéb fogyatkozásai mellett, melyek feljogosítanak, hogy a katonai pályán jövőt jósoljunk neki. Walterék is szívesen megbarátkoztak tehát vendég, a nélkülözés óhajtja bedugni fejét oda, a hol egy gyámoltalan özvegy, s apró árvák rettegve néznek a mindennapi szükséglet mikénti megszerzése elé. A hol legnagyobb az ínség, legközelebb a segítség tartja a régi közmondás, a hol már a kétségbeesés kezdi zaklatni a szenvedőt, nem késik a vigasz, hogy begyógyítsa a fájó sebet, s uj reményt öntsön a szívbe, mely már megszűnt álmodni jólétről, nyugalomról. Mily áldott adománya is ez az istenségnek, hányán dobták volna el már életüket, ha az a picziny fény sugár, az a parányi érzés mit reménynek nevezünk, nem oszlatta volna el lelki szemeikről a boron- gós segítséget. A gyászoló családnál is megjelent a vigasz és remény egy tiszteletreméltó agg személyében, kinek arczárói az áldott jóság a megtestesült szeretet tükröződött vissza. Megfogta az özvegy kezét s igy szólt hozzá: — Tudom nagy a te fájdalmad édes lányom, féijedben mindenedet veszitéd, de azért ne csüggedj, van kis házatok, hol meglaktok, nappal pedig jöjjetek hozzám, I megtaláljátok mindazt, a mi fentartástok- hoz szükséges. így lett megmentve a legégetőbb gondtól az árván maradt család, reggel elmegy haza a szülői házhoz, s este visszatér saját otthonába. Oh de a mindennapi kenyér nem hozta még meg az összes szükségleteket, a gyermekek ruházása, nevelése sokba kerül, s a jó lelkű özvegy nem akarta ezzel is szüleit terhelni, s nővérével, kit férje gyermekével együtt álnokul elhagyott, mindig csak azon azon gondolattal, hogy leányuk Csongrádyné legyen. Képzelhetjük tehát a szülők örömét, midőn Margittól megtudták, hogy Endre nyilatkozott, hogy Margit „igent“ mondott és hogy Endre a napokban a szülőktől is megkérendi a leány kezét. Természetesen Margit elhallgatta Endre ment- hetlen viseletét s ama fájdalmat, mit Endre okozott neki példátlan gorombaságával. Mindazonáltal kedélyében nagy változás állt be. Nem látjuk őt többé oly vígnak, oly kicsapongó jó kedvűnek. A körülmény azonban nem adott okot aggodalomra, természetesnek találva ily fontos lépés előtt a komoly magábazárkózást. Endrét kitüntető szívességgel fogadták.- Eljöttem, — úgymond — hogy a szülőktől is megkérjem leányuk kezét. Meglehetős hidegen voltak biz e szavak kiejtve; de a boldog szülők nem vették ezt észre, ők rózsaszínű üvegen nézték most Endrét, mint a ki az ő egyetlen leányukat leszen hivatva egy hosszú életen keresztül holdogitani. Endrében az elmélet emberét itt is meghazu tolva látjuk. Nem szólt ő pénzről és házassági szerződésről. (Folyt, köv.) TÖVISEK. Fehér-vasárnap. A vasárnapok voltaképpen mind egyformák, tehát „unif o rmi s“-ban járnak, épp úgy, mint a hétköznapok egyszerű paraszt ruhában, vagy szürke „munkás-zubbonyában. Mégis, igy Husvét előtt és után, a vasárnapok kiemelkednek a közönségesség légköréből s külön czimeket kapnak. A Husvét előtt két héttel eső vasárnap neve — közszokás szerint — „fekete-vasárnap“ —; az utánna következő: „virág-vasárnap“; a Husvét utáni első vasárnap pedig: „fehér-vasárnap“. Hogy a fekete- és fehér-vasárnap elnevezés honnan ered: szívesen megmagyarázom, ha valaki eljön hozzám és megkérdi tőlem (bár ilyen embert, ki ezt se tudná, keveset képzelek!) a virág-vasárnap jelentőségét s czime történelmi jogosultságát pedig mindenki tudja, még a kis gyermek is. A nélkül hát, hogy valakinek az ezekről való tudományának kétségbevonása által az illetőt -r— isten ments ! — vyilvánosan kompromittálni akarnám: elmondok egy naiv dolgot az én életem első fehérvasárnapi történetéből! . . . A hol én születtem *•— a magyar alföldön — még ma is általános divatban van a húsvéti piros tojás és ä húsvéti locsolás. Nem haragusznak a lányok a locsolásért, — szívesen teszik ezt a legények a piros tojásért! . . . (No persze, hogy kis lányokat és kis legényeket értek ! . - .) törték fejüket, mikép szerezzék meg kiadásukra szükséges összeget ? Addig súgtak, addig búgtak együtt, mig ezt is kisütötték! Édes apjoktól egy szobát kértek, s berendezték azt varrodának. Megindult a munka, válvetve dolgozik a két nővér, s a varrógépek zakatolásától alig lehet a szót megérteni. Megérthetlen is az anyai szeretet, megmagyaráz- hatlan az a magasztos érzés, mely gyermekei iránti szeretetben oly fenségesen, oly ragyogóan nyilvánul. Nincs az édes anyának saját óhaja, csak azt lesi, mi hiánya van gyermekének, s azután éjelt-nappalá téve dolgozik, töri magát, csakhogy gyermekének kívánságát teljesíthesse. Megvon magától minden kényelmet, s lelkének csak egy óhaja van, gyermekének boldogitása. Nem töri meg a csapás, sőt inkább a fájdalomtól megedzve, öntudatosan halad czélja felé. Valahányszor ellátogatok a varrodába, lelkem felül emelkedik a köznapi dolgokon, édes örömmel hallgatom a kis gépek zakatolását, s olyan jól érzem magamat azon tudatnál, hogy két gyenge nő, fáradságot nem ismerő munkássággal küzd a létért, s ha olykor-olykor felcsendül benne a dal, magam is olyan édesen eldudolgatok velük, s feledem az élet terheit. Zakatoljon hát a varrógép, zakatolva szerezze meg azt, a mire két család gyermekeinek szüksége vau, vigasztalódjék meg az özvegy, kinek jó férje elhalt, s had bújjék el szégyenében az az apa, a ki gyermekét akkor hagyta el, s tagadta meg, midőn annak apjára legnagyobb szükség volna! J. Mikor én ilyen kis legény voltam, vagyis még csak ember-embrió, pap-mag: szintén nagy kéjjel hódoltam e húsvéti balga szokásnak; és pedig nem annyira a piros és más szinü tojások szemkápráztató szép külsejéért, mint más rossz gyomru, idealista vézna gyerekek, — hanem inkább a magasztos tartalomért rajongtam, mint vas-étvágyu, telivér legény.» Nagyyn szerettem a tojást, sülve-főve, nyersen és minden alakjában! . . . Jó gyomromért, boldog emlékű édes apám már akkor — éltem pirkadó hajnalán — papnak szánt. Azt gondolta szegény, hogy jól enni tudni már képesítés e pályán. Azt gondolta, hogy ha már gyermek koromban ilyen Győri Mikés étvágyam van, hogy „megenném a kiterjesztett erősséget“ —amekkora lesz majd ennek segélyévnl később az alsó keblem? S aztén — e miatt — az auktoritásom ? . . . Még püspök is leszek — gondolá — ha ez igy megy, — mert a tekintélyszerzés, a hivatali emelkedés külső feltétele meg van! . . . Hát e szép reménye b. apámnak nem vált válóvá, — mindenki tudja, a ki ismer — csak annyiban, hogy óhaja csakugyan e pályára terelt, holott 18 esztendei tanulás után lehettem volna tán — valamelyik fővonalom — vasúti bakter is és most több csirke húst ehetném, ha kis legény koromban a tojást annyira nem szeretem! — — — Ez döntött sorsom felett! — — — Hej! csak legalább most volna meg az a k i s-1 e g é n y i pap-kandidáló jó gyomor !---------De se ez, se az! — sem hivatali magas állás, sem tekintélyes alsó -kebel, sem apai szép reményvaló- súlás, sem semmi! — Hanem azért a tojást — hagyó mányosan — még ma is szeretem. Hajdan jó hangot adott, ma jó hangulatot idéz elő ! -------De pardon! —— tárgyamhoz térek már a tojáslepényként terjedelmesre elnyúlt elöljáró beszéd után. — Volt az én időmben Monoron, szülőföldemen, 12 szép kis lány (most már mind boldog anyák, sőt öreg anyák, mert ott a végtelenre nyúló párta-hordozás nem divat!) ezt az egy tuczat szép kis lányt én minden Husvétban emberül megöntöztem, lelocsoltam, hol rózsavízzel, hol kutvizzel, ahogy jött, vagy a hogy a mód engedte, — azért én mindig egyformán megkaptam a kis lányoktól a kompetens piros tojásokat, a szülőktől, illetve a kedves mamáktól, az obiigát köszönetét, sőt puszikat (miket pedig szívesen elengedék vala !) A tojásokat — mint föntebb mondám — csupa kegyeletből, hogy el ne romoljanak, eltettem örök emlékül, vagyis bekebeleztem, — a mamák pusziját letörültem és elfelejtettem. Ilyenkor „feh ér-vasárnapon“ aztán (ez volt ott akkor a divat) a lányok adták vissza a locsoló vizitet, háznál, uton-utfélen, a hogy jött. Ez volt a gyermek „dámen-w al z er!“ . . . S én egy ilyen alkalommal — fehér-vasárnaphoz illően — éppen szép uj, patyolat-fehér ruhában delektáltam magamat s legyeztem gyermek hiúságomat az utczán, házunk előtt sétálva, — mikor^egy süldtő-kisasszony, a fordulónál, ugyancsak busásan visszafizette a húsvéti locsolás kölcsönét, olyformán, hogy a rózsavizes, meg a tintás üveget — mert egyforma külsejök volt — ideges sietségében összetévesztve,' szép fehér uj ruhámra ömleszté a tintás üveg egész tartalmát. így lett feketévé az én fehér-vasárnapon (schwarz auf weiss!) igy borult gyászba vidor gyermeki örömem: — de legfőképp fájt ez a sor szegény jó apámnak, ki az uj kabátot vette, — no meg a kis lánynak, a ki szégyen- lette! . . . Apám meghalt bánatában alig 30 év múlva, — a tintás kisasszony férjhez ment (mivel látta, hogy most már rám hijába vár!) 15 év múlva; de én nem haragudtam egy perezre sem, sőt — mikor ifjúvá serdültem, — az édes vakáczió oly igen kellemes pár hónapja alatt, ha sorban ablak alá vittem szép hqld- világos, ezüst fényű éjeken, a monori fekete czigányo- kat éji zenét adni szülőföldem már akkor deli szépségükben ragyogó 12 hajadonának, úri kisasszonyának : hát csak azért is tovább huzattam a monori Garaival — — annak a csalfának, ki a rózsavizet elnézte tintának, vagyis megfordítva! — — — Palást. KÜLÖNFÉLÉK. j— A húsvéti Ünnepek. A feltámadás magasztos ünnepét szépen ülték meg Szegzárdon mind a két plebánia-templomban. Az újvárosban öt órakor, a belvárosban pedig hat órakor tartották meg a feltámadást s mindkét helyen megjelentek az önkéntes tűzoltók zenekarukkal B o d a Vilmos főparancsnok vezetése alatt.
