Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-04-14 / 15. szám
2 A feltámadás ünnepe. Feltámadott, feltámadott! Ezen szavakkal hirdették hajdan Jeruzsálem városában Jézus dicsőséges feltámadását azok, kik ezen tényről már meggyőződtek. Voltak azonban sokan, a kik e szavaknak igen kevés, vagy épen semmi hitelt sem adának, azért Jézus sirjához siettek, hogy meggyőződjenek a fenti szavak igazságáról. Bámulva nézte az oda tódult sokaság Krisztus sírját és az üres koporsót. Csodálkoztak a történteken és tanakodtak, miképen volt lehetséges feltámadnia azon embernek, ki már mielőtt ezen kősziklába vágott sírba tétetett volna, a sok szenvedéstől a kereszt terhe alatt többször összeroskadt az utolsó utón, ki már teljepen ki volt merülve akkor, midőn a keresztfára szegeztetett, hol azután az élet utolsó leheletét kiadta és meghalt. Valóban csodálatos és megható esemény Krisztus dicsőséges feltámadása. És minden a mi történt mi érettünk, emberekért történt. Jézus, az Isten fia, azért jött a világra, hogy minket tanítson és bennünket drága vérével a bűntől megváltson. Ha elgondoljuk, hogy mennyit szenvedett érettünk Jézus, akkor lehetetlen meg nem értenünk azt, hogy menynyire szeretett minket. Igen szeretett! és azért halt meg, hogy a bűntől megválthasson és részünkre a menyországot megnyissa. Szeretet, véghetetlen nagy szeretet lakozik Istenünk — a mi legjobb Atyánkban, ki az egyetlen legkedvesebb fiát elküldé, hog}r az érettünk szenvedjen és meghaljon. Oh képzeljük csak, mennyi szomorúság és bánat gyötri sziveinket, midőn egy jó barátot vesztünk el; mennyivel nagyobh a fájdalom, .midőn testvéreinket, szülőinket és gyermekeinket vesztjük el! És Istenünk megengedte, illetve kivánta, hogy az ő egyetlen egy fia a keresztfán nagy kínok és fájdalmak között ontsa drága vérét és adja ki lelkét — és mindez érettünk emberekért történt. Ilyenre csak Isten képes. Jézus halála legfényesebb bizonyítéka az Isteni szeretetnek. / Es ime, mi emberek, milyen háladatlanok vagyunk, midőn az Isten nevét, ki érettünk annyi sokat szenvedett és meghalt, tiszteletlenül ejtjük ki. Háládatlan vagy ember, midőn megfelejtkezel az isteni szeretetről. Szállj magadba és elmélkedjél különösen a feltámadás ünnepén azon legnagyobb jóról, melyet Jézus szivedbe oltott, —- a szeretetről. De Jézus arra is tanított és oktatott, hogy embertársaink iránt is viseltessünk szeretettel, azaz szeressük őket, mint önmagunkat. A hol a felebaráti szeretet hiányzik, ott nincs béke és e nélkül sem családi, sem társadalmi élet nem fejlődhetik, nem virágozhatik. Úgy a család, mint a társadalom bol dogsága a kölcsönös szereteten alapszik. A szeretet azon kapocs, mely az emberiséget összetartja, egygyé olvasztja. Szeressük tehát felebarátainkat kivétel nélkül, mert hiszen maga Jézus azt tanította, hogy feleeleinte képfaragással kereste kenyerét. Majd mint mérnöksegéd vasúti munkálatoknál kapott alkalmazást. Visszajővén Európába 1859-ben Garibaldihoz csatlakozott és a magyar légióban tüzér századosi rangot nyert. 1867-ben hazajött és Székes-Fejérváron telepedett le mint ügyvéd. Később megválasztották tiszti ügyészszé I majd ez év végén az igazságügyi miniszter moóri járásbirónak nevezte ki. 1879-ben megvált állásától és egy kis tőkére tevén szert, Dunaföldváron telepedett le és újból ügyvédeskedni kezdett. A nagy napok dicső hőséből szelíd öreg ur lett, piros arczát hófehér szakái övezte — szép öreg ember lett. Nyájas modora, nyugodt kedélyes természete, végtelen jósága rövid idő alatt népszerűvé tették őt, a ki a hazának szentelt élete utolsó napjait is a közjónak áldozta. Városi képviselő lett, a veres-kereszt egyesület elnökévé választotta és állandó tagja volt a casinó választmányának. Hogy mily életerős volt ily magas korában is, azt bizonyíthatja az is, hogy a tavalyi iparos bál alkalmával, mint „a tánczrendező bizottság elnöke“, kora reggelig ott mulatott a vigadók között, maga is eljárt egy-egy csárdást, lelkesítve a tánczos ifjúságot. Most már csendes ember lett az öröké mosolygós arczu János bácsiból. A földváriak impozáns végtisztességben búcsúztak el tőle. Koszorúktól roskadozó koporsójánál megjelentek bajtársai, a 48-as honvédek, a képviselőtesTOLNAMEGrYEI KÖZLÖNY (15. sz.) r barátunk minden ember kivétel nélkül. Es bizony Isten előtt csak úgy leszünk kedvesek, ha az ő tanítása és parancsai szerint élünk, cselekszünk. Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette; ezzel mintegy azt jelentette ki, hogy ő ember és ember között különbséget nem tett, ennélfogva ne tegyünk különbséget mi sem embertársaink között, hanem becsüljük meg egymást. Ne tekintsük sem a rangot, sem a vallást, hanem Szeressük és becsüljük egymást és ha ezt tesszük, akkor méltó fiai leszünk a mennyei Atyának. Bár tudva ezeket, mégis mit tapasztalunk ? Bizony elég sajnosán azt, hogy a felebaráti szeretet ritka, mint a fehér holló. Akadnak ugyan emberek, kik a felebaráti szeretet erényét gyakorolják, de a legtöbb ember szivében más érzelmek honolnak, miért is mindennap tapasztalhatjuk, hogy az emberek egymást gyűlölik és néha a legborzasztóbb tettek elkövetésére ragadtatják magukat. Akárhányszor van alkalmunk hallani, hogy gyilkosság történt, hogy N. házát felgyújtották stb. és az mind csupa irigységből és bosszúból. Ilyen és hasonló érzelmek élnek az az ember szivében. De ha Isten méltó fiai akarunk lenni, akkor ne adjunk helyet sziveinkben az ily fajta érzelmeknek, azért távolítsuk el szivünkből mindazt, a mi roszra vezethet és adjunk biztos helyet úgy az Isten, mint a felebarátunk iránti szeretetnek, mi ha meg lesz, bizton remélhetjük, hogy egykor, ha örök álomra lehunyjuk szemeinket, minden félelem nélkül térhetünk az Ur Ítélő széke elé. K. I. A „Dunántúli Közművelődési Egyesület,. Csak nehezen, sok akadály leküzdése után alakulhatott meg öt évvel ezelőtt a Dunántúli Közművelődési Egyesület, mely kibontott zászlajára a legnemesebb, a leghazafiasabb czélokat tűzte ki, hogy t. i. az ország leggazdagabb részében, a Duna és Dráva közötti vidéken elülteti, terjeszti és megerősiti a nemzeti kultúrát, hogy érzelemben és nyelvben egységessé, hatalmassá és nagygyá teszi idegen honfitestvéreinket, kik annyi századokon keresztül osztoztak velünk szerencsében és balsorsban. Valóban ily nemes czélok mellett a legnagyobb örömmel, a legszebb reményekkel fogadtuk a D. K. E. megalakulását, mert erősen hittük, hogy ez támogatója, gyámoli- tója lesz minden nemzeti ügynek, hogy ez lesz a Dunántúl a legerősebb bástyája nemzeti eszméinknek. Öt év óta áll fenn a D. K. E. s ez idő alatt — valljuk be őszintén — sokkal több 1895. ápril 14. eredményt vártunk tőle, mint a mennyit tényleg képes volt felmutatni. Nem az egyesület vezetőiben, vagy a szervezetben van a hiba, mert hiszen olyan lelkes országhirü férfiak állanak az élén, kikben nem hiányzik sem az ügybuzgóság, sem az akaraterő. De hát akor hol a hiba? s minek tulajdonosuk, hogy a D. K. E. nem tudott rohamosan fejlődni s kitűzött czéljaiból eddig csak keveset volt képes megvalósitani? Ennek kétségtelenül egyik sarkalatos főoka a minden nemes eszmét, a leghazafiasabb és legszentebb dolgot is megbénitó mostani politikai zűrzavaros helyzet, mely elhintette a féltékenység, visszavonás s türelmetlenség átkos magvát a társadalmi élet talajába. A társadalom nagy kontinensének közreműködése, áldozatkészsége nélkül pedig soha sem virágozhatik fel a Dunántúli Közművelődési Egyesület, soha sem emelkedhetik fel oly magas niveaura, mint az EMKE, mely nagy tőkéjét, sikeres és áldásos működését sem az államnak, sem a hatóságnak, hanem a társadalom áldozatkészségének köszönheti. Mig ez a kulturegyesület rohamosan erősödött, tőkéje millióra emelkedett, addig a mi D. K. E. egyesületünk alig ad magáról életjelt évenkint egyszer, midőn a székesfővárosban néhány ember összegyűl a közgyűlések megtartása végett. így történt múlt hétfőn is a Széli Kálmán elnöklete alatt megtartott évi közgyűlésen is, mely alkalommal az elnök sajnálatának adott kifejezést, hogy az egyletnek ezrekre menő tagjai közül a tisztviselőkön kivül csupán öten-hatan jelentek meg. E rész vétlenség bizony elszomorító s kevés reményünk van, hogy egyhamar megváltozzék, mig csak a beborult ég ismét ki nem derül s az egymás iránt érzett gyűlölet él nem oszlik az emberek szivéből. Addig is, mig ez elérkezik, minden módon fokozni kell a lelkesedést és áldozatkészséget a D. K. E. iránt, e végből sokkal helyesebb volna, ha az EMKE példájára minden évben más-más dunántúli városban tartanák meg a közgyűlést, mivel egy-egy ilyen közgyűlés kiváló eseményszámba menne a vidéken és közvetlen hatásánál fogva nagyobb akczióra tület, iparegylet, az ügyvédi és bírói kar teljes számban, a veres-kereszt egyesület választmánya — 30 úri nő mély gyászban — és a caszinó küldöttsége. És elkísérte őt utolsó útjára az egész város közönsége. Én a vonal alatt, a szépirodalomnak szentelt hasábokon búcsúzom el Istenben boldogult Radnich bácsitól, méltó helye ez dicsteljes és regényes élete leírásának. Zoltán Jenő. Szomorú husvét. (Beszély.) Irta : ZSEMLEY E. OSZKÁR. A hosszú tél után végre elérkezett a kikelet. A fecskék vígan csicseregve lepték el a falu házainak ereszét. Mindenki örült. Az ibolyácskák már kidugták kiváncsi fejecskéjőket. Kicsalták őket a napsugarak langy csókjai. A falucskától egy órányira eső hatalmas hegy is életre kelt. A kis patak visszanyervén szabadságát a hosz- szu tél jegének járma alól, „vig csacsogva csergedez a völgybe.“ A husvét közelget. Minden átalakult, minden szép akart lenni. Már hetekkel előbb lehetett látni, mint hordják a még az udvaron levő havat ki a falu végére. A meszelők is előkerültek hivatásuknak eleget teendő. Elérkezett a nagy hét . . . Egy reggel arra ébredt mindenki, hogy az Olt kilép a medréből s akkor . . . akkor vége mindennek. Az arczok megváltoztak. Letűnt onnét az öröm rózsája. Leszakitá azt a félelem. Az asszonyok kezüket tördelve jajgattak. A férfiak a töltést foldozták. Midőn látták, hogy a veszély elkerülhetetlen, a falu bírája és a tanácsosok összeültek a templom melletti bírói lakba s ott tanakodtak a teendők felett. Öten ültek a zöld. asztal körül. Az asztalfőn az öreg plébános foglalt helyet. Jobbról a jegyző, balról a bíró s két székről a kis- biró s a tanító, ki a szokások szerint kántor is volt, Hagyjuk csak ezeket egy időre magukra s mi pedig tekintsük azt makacs, rakonczátlan folyót. . . A falu ép az Olt mentén fekszik, a parttól mintegy ötven lépésnyire azon szögben, a melyet képez e folyó a belé ömlő patakkal, mely az alig két órányira fekvő hegyből veszi eredetét. Mig a falu csaknem kihaltnak látszik, addig itt hangyaként sürög a nép. Az egyik ás, a másik talyigál, amaz lapátol, ez présel s az Isten tudja melyik mit mivel. Hat falu jött itt össze. Hat falu volt veszélyeztetve a kiöntés esetén. S a folyó csak dörmögött. Néki áldozat kellett. Igen, áldozat. Hat falu népe s ezeknek véres verejtékkel szerzett vagyonkája. A piszkos habok mintegy dühödten szakgatják a töltést. Szegény emberek. Nincs idejük enni. Nincs idejük pihenni. Egy perez pihenés — a gát elszakad.
