Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-04-07 / 14. szám
3 1895. ápril 7. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (14. sz.) Egy részén sincs. Magyarország a szellemi epidémiának Európat-járó veszedelmét el fogja kerülni, ha az einberszeretó, humánus társadalom összefog. A templom és iskola fontosságát hangsúlyoztuk, melyek nem lesznek kicsiny csolnakok, mert nálunk a társadalmat viharokkal fenyegető helyzet nem lesz. Ámde ebben a jól eső föltevésben aztán nem nyugszunk meg. Igen is valljuk azt, hogy miként a fillokszera látatlanul de folytonosan terjed, egyszerre nagyobb mértékben veszi hatalmába nálunk is az embereket. És miért? Nem valami rettenetes, igaz szoczialis okokért, hanem egyrészben azért, hogy a kézimunkásnak az ő pihenése idejét egy érdekeit szivén viselő társadalom nem irányitja. Nem csinálunk titkot belőle, újra kedvencz eszménk mellett törünk lándzsát: Kivánjuk a megyében és városunkban, hogy a közművelődés emberei indit- sanak akcziót a munkás előadások érdekében. Szerintünk a legfontosabb eszköz a társadalmi s szellemi ellentétek békés kiegyenlitésére; a filantrópia munkaszünetet biztosit a kézimunkásnak törvényileg, akár a mulatóházak tulajdonosainak existentiáját kivánta volna e törvény fényesen biztositani, — a pihenő munkás fentartás nélkül át van szolgáltatva a költséges és káros szórakozásnak: ma időszerűbb mint bármikor hangsúlyozni, hogy városunkban a közélet vezérembereinek, a honoracziároknak, ügyvédek, orvosok, lelkészek, tanárok és tanítóknak össze kell fogni öntudatos akcziót kell kezdeni, hogy minden vasár és ünnepnapon a kézimunkás és földmives gondosan előkészített, vonzó, népies nyelven irt, vagy előadott szellemi táplálékot nyerjen, hogy apránként kedvelje meg a nemesebb szórakozásokat, terelődjék figyelme a munka becsére, a szorgalom és ész hatalmára, a különböző ismeretágak mezejére, hogy tisztuljon felfogása, oszoljék balvéleménye és tanulja meg a társadalomban a munka becsét. Csodálatos, mi nékünk népirodalmunk nincs. Az állam a jó könyvek kiadását beszüntette — mert mennyi szatira van benne — nem tudott konkurálni a ponyva irodalmával. Jókaival élén a legillusztrisabb nevek álltak össze, hogy a népnél megszerettetik az erkölcsös magyar irodalmi munkát, mindhiába. Jókai és nagynevű társai lennének ennek okozói? Aligha! Okozta a terjesztés módja, a vásári ponyva selejtes térmunkáit és czégéres erkölcstelenségét szintén csak ponyván lehet elensulyozni. Ez az oka, hogy a Szent- István társulat jó könyvei sem terjedhetnek úgy el, a mint azt igényelhetnék. Pedig a munkás felolvasások mellett egyenrangú tényező az olcsó könyv is. A könyvkérdés azonban nem rajtunk múlik, ellenben a munkás előadások teljesen az itteni társadalom mulasztása folytán késik. Pedig a hol a munkás-előadásokat úgyis szakavatott férfiak vezetik, ott a jó hatás szemlátomást mutatkozik. Társadalmi, erkölcsi szuggesztio befezése után vádhatóságot képviselő ügyész vádbeszédében kérte a vádlott elitélését ésminthogy itt védő ügyvéd nincs szokásban, tehát a nőbirák közül egyik felállt az asztal mellől és poetikus szárnyalásu beszédében elmésen csoportosította a vádlót javára az enyhitő körülményeket. Gondolatmenete ilyen volt: a pillanat hevében követte el a bűntényt, tehát beszámithat- lan. Az volt a bűnös a ki őt annyira felingerelte, ki rossz anya volt, mert nem ápolta gyermekében a szülői tiszteletet és szeretetett és annakidején elmulasztotta szabályozni az indulatokat s érzelmeket stb. A nagy hatással elmondott beszéd után félre vonultak a birák, aztán néhány perez után kimondották a verdiktet, melynek alapján a vádlott felmentetett és szabadlábra helyeztetett, előbb azonban egy vassal megbélyegezték homlokát, melynek következtében erkölcsi halál vár reá a társadalomban, hol megvetéssel kerülik a megbélyegzeteket, tehát „nemo impune lácessit“ (senkisem vétkezik büntetlenül). Mi azzal a meggyőződéssel távoztunk a törvény- széki teremből, hogy nálunk a nő birák még humánitárius szempontból sem volnának kivánatossak,ha mindjárt a szellemi fegyverők nem csak a nyelv, hanem az esprit is! Minthogy küneny-fejlesztő készüléket és süritett hidrogént hoztunk magunkkal, tehát holnap ismét léghajón szállunk vissza, mert ha bár itt mindenütt szeretetreméltó előzékenységgel fogadnak is bennünket, de azért a hó és jég között . . . mintha megfagyna minden gondolatunk agyunkban ... és minden érzelem a szivünkben — — — — — — De mi ez a kellemes zsongás a levegőben? ép úgy hangzik mint a harangszó ..........ós csakugyan az........most látom hiszen én a szobámban vagyok .... me lynek ablakán beözönlik a kelő nap verőfényes sugara . . . . Ó tehát mind e? . . . . csak álom volt! A. Domsits Antónia. sőt politikai hiányokat áthidal, többet tesz mint száz kötelező munkaszünet s czifraszavu predikáczió. Benne megszűnik az elégedetlenség s a hangosszavu, félelmes fenyegetőzések hátrább vonulnak. Tehát rajta! Ne engedjük elveszni az időt. „Terem még mi tőlünk is nagy munka!“ Az ipartestületek vegyék föl eszménk fonalát, vonják bele a szükséges tényezőket: szép dolgot miveinek, mely elsősorban az ő feladatuk és ha elmulasztják, félreismerik kötelességüket. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Midőn a réten . . . Midőn a réten elmerengve járok S nyílnak körül az illatos virágok Megszállja szivem egy mosolygó álom Az életet oly szépnek találom! Ezer torokból cseng a bájos ének, A rózsa ad kis pillének S mintha szivemben is az édes vágyak Reményekkel csókolódnának! Bródy Albert. A szépség átka. (Novella.) Irta: Zsemley Oszkár. Harsányban élt Sántha Péter szegény paraszt, kit az Isten öt gyermekkel áldott meg. Mig kicsinyek voltak, nem kis gondot adott a szegény embernek az eltartásuk s bizony sokszor előfordult, hogy nem volt az asztalfiában még egy betevő falat kenyérke sem. A mint azonban a gyermekek felnőttek, egyenként hagyták oda az atyai házat. Pista, a legnagyobb, katona lett s most mint huszárőrmester csörgeti kardját a kassai nagy-utezán; Miska béres lett, Andris urasági kocsis. Péter, ki csak tavaly őszszel hagyta oda a szülői házat, Pestre jött s itt egy fuvarosnál szolgál, mint „rozvajter.“ Még csak Julis volt otthon, kit szülői legjobban szerettek. Gyönyörű egy némber volt ő. Mikor vasárnaponként felöltötte az alig egy pirinkóval térden aluli karton-szoknyácskáját s piros pruszliját, bizony nem egy legénynek bolonditá el a fejét. Az idén ő is elakart menni. — Édes anyám — mondja egy ízben — minek legyek én kendtek terhire? Elmegyek én is, mint bátyáim. — Felmegyek Pestre s ott majd beállók szolgálónak. Meglátja majd édes anyám, hogy mily örömbe fogom kendet hozni, ha esztendőre visszajövök sok pénzzel egészségesen. Nem szívesen engedte édes anyja, de hát mit csináljon, mint ő mondá, ha az apjuk már öreg s még kettecskéjöknek sem keresi meg a betevő falatot minden napra. Az aratás elvégződött s véle megszűnt a föld- mivelö munkája. A módosabb lányok csak elmulattak télen. Hogyne, hisz a fonóban találkoztak naponként s a rokka mellett el-eltréfálkoztak a vendégszereplő legényekkel. Mit csináljon egy szegény, kinek szülei már az élet játékának utolsó felvonását nézik? Az nem mehet ä fonóba trécselni. Annak dolgozni kell, hogy eltartsa, a kik érte szenvedtek, mig felnevelték. Julis tudta ezt. Az ő gyenge szive érezte a fájdalmat, mely dúlta atyja keblét, mikor a kegyetlen télidőn fűtetlen szobában kellett dideregniük s mikor napokig nem érte ajkukat egy kis meleg étel. Mit volt tenniük ? Alkalmazkodniok kellett a közmondáshoz, hogy „Szükség törvényt bont . . . .“ Elérkezett a nap, mikorra tervezték, hogy Juliska elhagyja a szülőházat. A szomszédjok fia, Bakó Andris felajánlotta echóját Julisnak, a melyen majd felviszi őt „Pestnek városába. “ Szomorú volt Sántháékra ez. Hogyne ? ............. Hi sz utolsó gyermekük, szemük fénye hagyta el a házukat. Nem akarom leirni az elválás jelenetét, sem pedig Juliska nagy szívfájdalmát, melyet érzett, mikor mindinkább tűnni látta a tornyot, mely alatt sokszor oly boldogan játszadozott gyermektársaival . . . Az echó már messze járt s a két öreg még mindig ott állt a kapuban, integetve kendőjükkel, mintha bizony az a porfelleg, melyet a távol robogó ' kocsi vert, megértette volna fájdalmukat. Eközben megeredt a lanyha őszi eső s az öre- gfek lehulló könyeivel összelvadva, martaléka lett a szomjas földnek. Az eső csak szakadt tovább, az ég hullatta áldásdús könyeit, mig az öregek ott benn egymást vigasztalva, megnyugodtak sorsukban, mert hisz gondolták magukban — eljön még Julis. . de hogy ? * $ $ — Jean, megjött már az uj szobalány ?- Igenis, ő méltósága. Kinn várakozik, hogy bemutassa magát, vájjon megfele-e ő méltósága magas személyének. — Küldje be őt s maga maradjon kinn. — Parancsolatjára. Az ajtó megnyilt s egy kedves lányka lépett be, hogy bemutassa magát, mint az uj szobalányt. I Hogy hívnak ? — kérdé az urböly, a ki tulajdonképen | gróf felesége volt. — Sántha Juliskának. — Honnét való vagy s mióta vagy fenn Budapesten ?- Harsányból jövök, hol atyám szegény béres, kinek szegénysége miatt kellett elmennem hazulról. Tegnap jöttem, hogy itt fentarthassam magam 1 hogy szegény szüleimnek segíthessek. Jól van kedves lányom, én felfogadlak, de aztán jól viseld magad, mert annyit tán tudhatsz, hogy az ilyen háznál nem lehet holmi naplopót, vagy munkakerülőt tartani. — Most menj s majd a gazdaasszony megmagyarázza mindazt, a mit tudnod kell. Julis kezet csókolt s ott hagyta a termet. A gazdasszony mindent elmondott neki s ő igyekezett, hogy megnyerje tetszését, a mit csakhamar elért, mert mindenki nagyon szerette őt, mert kedvükben tudott járni Közel egy’esztendeig volt már ott s ez idő alatt olyannyira megnyerte a grófné tetszését, hogy ez, az illembe bevezetve őt, kísérőjének vette maga mellé. Ez volt a baj. Amint kezdte magát beleérezni a magas légkörbe, hová grófnőjét kisérte, csakhamar elveszté az erőt, a melyre oly nagy szüksége volt s a melyly el kellett magát védeni ama sok, különböző alakban előbuvó kisértés ellen, a mely őt az erény s a becsület útjáról volt letéritendő. Igen, elveszté. Eleinte csak mosolygott az urakra, kik mitsem tekintve, buja vágyaiknak akarták e leány erényét, becsületét és mindenét feláldozni. Amint azonban észrevette, hogy egy huszárfő- hadnadnagy, ki tulajdonképen x osztrák gróf fia volt, őt mindig szemmel kiséri s ha tehette, hát meg is szólitá, teljesen megadta magát. Egy különös érzés bántotta szivét. Egy különös érzés nyargalt át egész valóján, mikor meglátta az ifjút. Igen, egy érzés járta át s tette rabbá. Az az érzés, mely oly sok milliónak ad boldog életet s viszont tesz szerencsétlenné s a melyet oly rövid szóval ki lehet fejezni, a melynek neve — szerelem. Szerencsétlen teremtés! Beleszeretett az iíjuba. Igen, egy szegény paraszt lánya egy hatalmas, nagy ur fiába, egy ifjú grófba. Amazt az önzetlen, tiszta szerelem, amazt a vágy sarkalta. Ez időtől kezdve a rendes, szorgalmas Julis kezdett hanyag, rendetlen, sőt mi több az úgynevezett „kekk“ lenni, a mi az úrnőt arra bírta, hogy a többszöri eredménytelen felszólítás után felmondjon neki. Bizonyos örömmel fogadta ezt Julis, a kiről megjegyzendőnek vélem, hogy egy időtől fogva csekély különbséggel ép úgy viselkedett (értve a ruházatot) mint úrnője. 0, a ki mikor Pestre feljött, csak kurta karton szoknyácskát viselt s most már a legutóbbi párisi divat szolgált irányadójául az öltözékét illetőleg. Alig várta, hogy, hogy távozhassák. A többi cselédek nem kis csodálkozására egy úri fogat jött érte s vitte oda, a hol leszakiták szűzi pártáját. (Vége köv.) A hazáért mindent. 19) Irta: Aggteleki (Ullein) Ferencz. (Folytatás.) Kossuth ezeket mondja: „En egyszerű polgár vagyok, nekem semmi hatalmam, semmi befolyásom nem volt más, mint a mely van azon igazságban, melyet Isten keblembe ojtott. És ime, ilyenek a gondviselés csodás utai: én, egyszerű polgár, néhány
