Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-04-07 / 14. szám
óráig azon helyzetben voltam, hogy e kéz düntőleg határozott az ausztriai trón sorsa felett és most is, ha mondom e leiratra: nem kell! — polgárvér folynék e szavaim után. Csak egy nemzet támogatásában való biztos hit adhatta Kossuth ajkára e merész szavakat. S ameny- nyiben az egész világ hallatára hangzottak el e merész szavak, fel is tehetjük s tényleg úgy volt, hogy e hatalmas agitátor kezében tartotta a nemzet sorsát. Kossuth iskolájának hatása alatt a népnek meggyőződésévé vált, miszerint e nemzet képes kivivni önállóságát. És e hit a- boldogság színét festé az ar- czokra. De viszont elsápadt, ha az ügy bukására figyelmeztették. Miért vezettem olvasóimat a történelem lapjaihoz I Hogy igazolva legyen azon hangulatzavar, illetve a kedélyek ama bizonytalan hullámzása, a melyet egy báli mulatságra ruháztam. Az akkori mozgalom két főtényezője Kossuth és Széchényi volt. Mind a kettő Magyarország önállósításán dolgozott; csakhogy Kossuth a párisi és bécsi forradalmi sikerek hatása alatt, tán eléggé nem számolva sajátos viszonyainkkal: türelmetlenül, minden megalkudás nélkül, a lassú, de vérnélküli átalakulást kévéséivé, egy kardcsapással akarta a nemzet békóit kettévágni s az akkori általánosnak mondható hangulatban, látva a külső politikai helyzetet, a nemzettestek egyetemleges forrongását, mint kedvező alkalmat a cselekvésre: helyzetében tán a legtöbb vezérpolitikus úgy cselekszik. Széchényi ellenben — történelmünk e nagy alakja — higgadtabb szemlélő-képességgel birt és az ő éleslátása felismerte a veszélyt ama apróbb tényezőkben (nemzetiségek,) a melyek egyenkint kicsi- nyelhetők, de ölelkezve számottevők voltak. Az általános lelkesedés nem tudta őt félrevezetni, ő mosolygó napon meglátta a villámokat takaró fellegeket. A felsorolt politikai nézeteltérések s az általános helyzet eléggé igazolják az én báli közönségem hangulatát. Az a kínos bizonytalanság, a közel jövőnek nagy talánya, az a korszakot alkotandó nagy, történelmi fordulat a nemzet politikai és magánéletében : kábulttá tévé az agyakat. Mint egy visszafojtott lélekzet! És mily kevés kellett e társaságnak, hogy e nyomasztó hangulatból a legszélsőbb lelkesedésbe törjön ki. A ki fajunkat, véralkatunkat, történelmi múltúnkat s ama három százados fájdalmunkat nem ismeri, az el sem hinné, hogy mily csekélység kellett ahhoz, hogy e nép lelkesülni tudjon. Százados reménytelenség egy szebb jövőben, hogy elcsüggedni tudjon, oh! s mily kevés kelle, hogy örömében viharként lelkesedni tudjon. Megnyitnak a terem ajtai s azon a Pálfay leányok léptek be, Csongrádyné kíséretében. És e váratlan megjelenés döntőleg hatott a bizonytalan kedélyekre ! A nagy tömeg lelkesedésbe tör ki, az „éljen“-eket visszhangozták a vén falak, a czigány keserve elhal s a felkorbácsolt indulat, egy Rákóczy- indulóban nyer kifejezést. Az egész terem egy nyüzsgő táborrá változik s a szivek ezen extázisában az alaki dolgokat egy pillanatra felejtve: boldog volt, ki e két leány ruháinak redőit csókolhatá. S vájjon mi okozta ezen rendkívüli elragtatást ? Hisz volt ott több szépség is ; de hisz az illem is tiltotta volna az ily megkülönböztetést. Vagy talán tüntetés akart lenni, hogy az anyagilag sújtott család folyton e kör tagjának érzi magát | Oh nem! Az akkori hangulat hatalmasabb rugót kivánt, hogy medréből kiszorittasék. A Pálfay lányok magyar nemzeti öltözetben jelentek meg! A tornyos és hajporos frizura helyett simán hátrafésült haj, két dús fonatba melyek nemzeti szinü szalagból kötött csokorban végződtek. Öltözékök tiszta magyar stylben volt szabva, rövid ujju ingvállakban, fedetlenül hagyva a vénusi karokat, vörös bársony derékkal zsinór- és gyöngy-diszitéssel. Ezen alkalmi öltözék elég volt abban az időben arra, hogy a haldokló kedélyeket felvillanyozza. E tünetet napjainkban már bajos megérteni s csak kevesen vannak, kik magukat ily helyzetbe beleélni is' tudnák; annál több kritikus akadna azonban, ki az ily elragadtatást lélektani nons-sensnek mondaná. És én még sem tudom e nagyszerű múltat azzal megsérteni, hogy állításomat még bizonyítgatnám. Ki tudná azonban leírni ama lelkesedést, mely I társaságot elragadta akkor, midőn Pálfay Gizella még a régi jó időkből megőrzött egyetlen ékszerét: nyolczsoros igazgyöngyét, Vilma pedig gyémántokkal kirakott igaz karékét a haza oltárára ajánlották fel. _4 ______________________________________ Ez t leírni nem lehet! Leteszem a toliamat es megpihenek e jelenetnél! Nagy idők nagyszerű gondolatai! Es az egész társaság követte a felemelő példát. Nem maradt ott senkin ékszer, ki merte volna ott ragyogványait viselni, a hol a szegény Pálfay lányok Utolsó családi kincsöktől is megfoszták magukat? Mily halmaz drágaság volt az ?! . . . A szivek elszorultak, voltak, kik fuldokló zokogásba törtek ki, agg férfiak némán, könnyezve álltak, mint megannyi érezni tudó néma kőszobor. De sirt a hegedű is. Egy tébolyodott agg isteni alkotása, egy megrepedő szív zokogása, fájó panasza. Hatalmas Isten! milyen mulatság ez | Ahol az emberek csak sírni tudnak. S mindezt örömükben! A hurok sirása megmarkolja a sziveket s mert e szent ihletben őrjöngeni nem lehet: csodával határos, hogy e lelkesülő tömeg meg nem semmisül az érzelmek súlya alatt. (Folyt, köv.) ____________TÖVISEK.____________ Casinói halvacsora. — Megyei közgyűlés.*) Mit érdekel minket a nagy világ folyása, a csillagok járása, az évszakok váltakozása, a világot mozgató politikai nagy események óczeánjának viharos hullámzása, akkor mikor nálunk casinói halvacsora, avagy olyan megyei közgyűlés van, a hol tisztviselőválasztásról is van szó ? . . . Ilyenkor homályba vesz előttünk minden más esemény s csak ez a két szó dominál: „halvacsora és közgyűlés!“ — — — Igen, mert vajon a nyitrai képviselőválasztás „Furcsa háboru“-ja (melynek oly sok mulattatólag botrányos utójátéka lett a Tisztelt Házban és azon kívül); a főrendü hölgyek által rendezett operai-vásár s „Vi- gasz“-lapkíadás az ínségesek javára; Kossuth Ferencz tapolczai diadalutja, melyet árvízként borított el a szép magyar nők öröm- és lelkesedés-könyharmatával gyémántozott sok ezernyi virágcsokorja; a 80 éves Bismarck herczeg ünnepeltetése; a japán-chinai háború — stb. — stb., bir-e ránk akkora vonzó erővel mint a casinói halvacsora vagy egy választó megyei közgyűlés? . . . Soha! . . . Halvacsora és közgyűlés! — — — Hogy illik ez össze? . . . Nagyon természetesen kedves olvasóm. Hiszen az éttermek neve ma már az egész müveit világon: „Restauráczió“ S vajon nem restau- ráczió-e — régi jó magyarsággal — a tisztujitás? De igenis, annyira az, hogy a magyar köznép a vasúti indóházak „Restauráczió“-jába be nem menne egy világért se, mert azt gondolja, hogy ott megyei tisztujitás van és pedig — úgy fordul — a régi módi szerint, székekkel és fokosokkal argumentálva és kapaczitálva; tehát inkább a kupéban falatoz, ha van mit, vagy — ha nincs — inkább éhezik, semhogy útközben agyonveresse magát egy dühös „res- talláczión s halva menjen haza a csalárdjához. — Viszont, fordítva, a „tisztujitás“ szót a legtöbb magyar ember odamagyarázza, hogy a hadseregben más tiszt urakat nevez ki ő felsége a régiek helyére. Erről — tessék elhinni — saját füleim hallásával győződtem meg! . . (Hogy magyar köznépünk egy része a különféle szókban rejlő fogalmakat miként zavarja össze, példa rá — hogy most többet ne említsek, — ez: —| kérdezem a halott asszony férjét „hogyan élt a feleségével?“ — felelet: „Uram! mindig jó viszályban (értsd: viszonyban) éltünk egymással.“ Máskor meg egy czivódó házastárs jön elém s panaszát igy kezdi: „egy kis viszonyom van az urammal (értsd: viszályban vagyunk!) a végett jöttem!“) Ilyenformán jár el a népünk restauráczió és tisztujitás szavakkal is. Ilyenformán, a fentebbi magyarázat szerint, elmondhatjuk a fölvetett kérdésre — „casinói halvacsora és megyei közgyűlés — hogy illik ez össze?“ —: hát csak úgy, hogy mindakettő restauráczió s az idén éppen azt követelte a púra ráczió, hogy ez a két nagy sor egyszerre essék, hogy a halpaprikásban a vidéknek is résztvenni .essék, hogy ilyképp pompás uj helyiségünk s régi magyar vendégszeretünk és barátságunk a vidék által is dicsértessék, hogy ők urbi et orbi elhirdessék a mi casinónk virágzását! ... Hát hiszen a Casinó virágzik is uj és szép helyiségében, tagjai nagy számánál fogva, meglehetősen már most is. Hát még a nyáron? . . . Majd ott kint a szép nagy kertben! — — Ott virágzunk ánr csak igazán!--------Hanem ez az idei halvacsora — mely *) Múlt számunkból térszüke miatt kimaradt. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (14. _szQ__ első volt az uj helyiségben — mégsem sikerült úgy korántse, mint az előzőek. Mi lehetett az oka ? . . . A mit én obzerváltam, az, hogy a halvacsora és a közgyűlés összeesése egymásnak rovására esett, akként hogy a gyomrok restaurálásakor (a halvacsorán) igen sokan már a másnapi tisztujitásra gondoltak (mely szintén restauráczió a szó igaz értelmében, minthogy kenyeret ad!) — s igy lön, hogy a mondva csinált, rendeletre készült hivatalos tósztok után nem indult meg — az ilyenkor annyira szokásos — pezsgő nélkül is pezsgő humorral elmondani szokott tréfás és mulattató felköszöntők árja — melynek nincsen párja! — hanem a sablonos tósztokat nyomban fel- váltá bizonyos kimértség, lehangoltság, vagy legalább is bizonyos szinetlen jókedv, zománczozott közöny. — Mig a vármegye illusztris alakjai — rövid ideig — ott voltak : addig, köteles tiszteletből, nem akart megnyilatkozni az a szokásos, kedves, fesztelen jó kedv — mely a mi casinói halvacsoráin- kat jellemzi —; mikor pedig eltávoztak: már lelohadt piros lángja a jó kedv lelki tüzének s lethargi- kus közöny, hideg önzés jég kérge pánczélozá a nemes sziveket. így lett aztán, hogy sem a halvacsora, sem a megyei közgyűlés nem lett olyan kedves, olyan zajos és érdekes, a mint különben lehetett volna s a minőnek — abinvizis — mindenik Ígérkezett. A halvacsorán sokaknak esze, gondolatja, már ott járt a holnapi m. közgyűlésen, azért nem tudtak m a jól mulatni; másnap pedig — a kik élénkséget, jóleső zajt csináltak volna a megyei gyűlésen — az igazak álmát aludták a halvacsorai mulatság után. Az egyik nem mulatott, hogy gyűlésre mehessen, — a másik, mert mulatott, nem mehetett a gyűlésre. így aztán sem a casinói, sem a megyei restauráczió nem felelt meg a várakozásnak, vagyis kevés zajú volt mindenik ! . . . így van ez — fájdalom! ■— minden téren, ha az erők, konczentrálás helyett, könyelmüen szétforgácsoltainak. A téli nap harántos sugarainak alig van valami melege, mig a függőleges nyári napsugarak — z még inkább a konczentráló prizmán összeszedett s egy pontra irányított forró sugár-kéve azonnal gyújtanak! . . . Ha -— teszem azt — a „Tóin a megyei Közlöny“ fényes napja; — a „Tolnavármegye“ bájos holdja, — és a „Szekszárd Vidéke“ ragyogó csillaga, egy czélra nemesen egyesülnének; ha ez a három jó lap (mint az atya, fiú és sz. lélek eszméje egyesül a kér. egy isten fogalomban) vállvetve szolgálná a közügyeket s minden szellemi munkása barátságosan egy czélra egyesülve hintené szét a szabad sajtó ezer áldását: mennyivel könnyebb dolga lenne szerkesztőnek, munkatársnak és előfizetének ?... Próbáljuk csak keresni az egyesülési pontokat e g é- szen tréfásan, hátha egyszer üdvös komolysággá válnék a közeli idők méhében a tövises-tréfa?... íme. most van hélyben 3 lapunk. (Nap, Hold és Csillag; atya, fiú, sz. lélek; piros, fehér és zöld). Az egyiknek szerkesztője r ó m. k a t h. vallásu, a másiké zsidó, a harmadiké unitárius. Most már azt mondja a legrégibb munkatárs, a ki kálvinista, hogy hát próbáljunk csak, előbb igy papiroson, egyesülni. Legrégibb lap a Tolnamegyei Közlöny, legmagasabb (nemcsak állásra, ha nemtesti termetre is), ennek a szerkesztője, — tehát a két kisebb termetű szerkesztő, a két fiatalabb lapvezér adja be a derekát a legrégibb lap előtt, a bájos Hold és a fényes Csillag olvadjanak be egész fényükkel, minden szellemi ragyogásukkal, a szegzárdi hírlapok, mint égitestek királyába a Napba. A Tolnamegyei Közlöny, mint félhivatalos balpárti lap, képezi a piros; a Tolnavármegye, mint félhivatalos kormánypárti lap természetes színe: az ártatlan fehér; s végre, mivel a kis Geiger legmerészebb ama vállalkozásra, hogy a múltban. — elbukva bár, de törve nem! — ő legyen a közel jövő ama hős, parity - tyás kis Dávidja, ki lepipálja majd — mind szellemóriás — a mihaszna Goliáthokat, — tehát övé s lapjáé legyen a renjény zöld színe! J . . No jó, — hiszen szépek ezek a színek igy külön-külön is, — de mennyivel szebbek, mikor egyesülnek a magyar nemzeti lobogón ? . . . Piros szin az égalján: más napi szelet jelent; a szürke-fehéres fellegek (ha nem bárányfelhők I ártalmasabb viharokat hordanak keblükben, mint a fekete fellegek; a zöldes-sárga felhő pedig pláne biztos jégverést szül: de mikor a háromszin egyesül a ragyogó piros-fehér-zöld szivárványban: még Noé apánk is mosolyogva kiül a bárka szélére s félelem nélkül lelóggatja a meztelen lábát ott az * 1895. ápril 7.
