Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)

1894-09-30 / 40. szám

1894 szeptember 30.

Megengedik azt is, hogy a szülő vádjára a tanító tehessen észrevételt, de a vége még mindig az volt, hogy a tanító különös kegyelemnek tarthatta, ha csak ily kenetteljes szavakkal küldték ki, hogy: Jövőre vigyázzon magára, mert akkor majd máskép bánunk el magával“

Közönséges emberek, kik nevüket is csak nagy ügygyel-bajjal képesek papírra karczolni, ily fölényt vélnek maguknak iskolaszóki minőségükben és — fájdalom — akad köztünk tanító, ki ily felfogásnak ad igazat, ha nem az ő bőrére másznak.

Midőn a sértések pedig már nagyon is elposványosodtak, írásban jelentettük be panaszunkat, elégtételt is kértünk, a mit — szokás szerint — máig sem kaptunk meg. Ezt látva érlelődött meg benein az a gondolat, hogy a legbiztosabb gyógyszerhez, t. i. az újsághoz folyamodom, mert ennek még mindig meg volt az a gyógyító hatása, hogy legalább egy idéig nem rágtak bennünket. Különben nem a magam nézetét, hanem igazabb kartársaim véleményét tolmácsoltam a czikkben.

Erre Mikó megjegyezte, hogy ő teljesen érti a mi felháborodásunkat; a melyhez különben nem kell sok, ha az ember több évig hallgatagon tűri a sértegetéseket, ezikkemnek azt a részét, mely- lyel magamnak és társaimnak formális elégtételtveszek, a leghatározottabban helyesli -— — Írott papíron, csak azon egy eljárásom fölött nem tud helyesléssel nyilatkozni, hogy miért tettem ki az újságba, mikor annak más útja van. A czikk — mondá Mikó — a maga nemében, egy. — a tiszta igazságot magában foglaló —- páratlanul sikerült gorombaság, a mi talán mégsem al- | kalmas a sebek gyógyítására.

Nem érhet bennünket olyan vád — felelém — hogy illetékes helyen nem kopogtattunk volna. A legtiszteletteljesebb hangon kértünk egyhangúlag elégtételt, de nem kaptunk; a sértegetők pedig kezüket dörzsölve dicsekednek, hogy: no ezeknek megadtuk.

Kartársaim szolidáritásáról intézvén ezután kérdést hozzám, kijelentettem, hogy e kérdésben köztem és „viharosabb múltú“ kartársaim közt szilárd egyetértés van.

Ezzel az én kihallgatásom véget ért.

Hogy meggyőződjem nemes érzelmeiről s a tanítókat őszintén szerető szivéről, bepillantást engedett a közel jövő uj átalakulásaiba.

Körlevelemben — mit legközelebb ki fogok nyomatni — mondá — ős a tanítóknak szőtküldeni, megfogják látni egész programmomat.

A csaknem minden községben fájdalmasan észlelt egyenetlenségeknek — erős hitem — hogy véget fogok vetni. Nem fogom kutatni, honnan ered a széthúzás, de keresem az összekötő kapcsot, a melyet szeretetemnek legőszintébb nyilvánításaival fogok megpecsételni. Ott virágozni kell a tan- ü.gynek, hol mindnyája egyért és egy mindnyájáért küzd, de mert nincs közvetítő, folyik az áldatlan harcz és viszálykodás. Ha eddig nem világosították fel a népet, én magamra veszem ezen háládatlan (!) szerepet, eljárok községről községre, a hol tudom, hogy ily meghasonlás van a nép ős tanítói között és a templom szószékéről fogok nekik oktatást adni arról, mivel tartoznak a szülők gyermekeik nevelőjének. Ha nem érek czólt egyszerre, eljövök tízszer s ha ez is kevés, meglátnak többször is.

Ha legkisebb panaszuk van, a mi a büntető bíróság kizárásával is elintézhető, adják azonnal tudItt-ott lézengett egy szál publikum, azok között is rögtön felismertem hitelezőimet, a kiknek ón adtam .szabad jegyet.

Ott ült leeresztett orral egy dinnye forma fejű asszonyság, ott busult a földszinten a szabóm és ott boszankodott két havi koszt miatt a főpinezér; csakis a karzaton bólintgató mosónőm arczán vettem észre valami őszinte sajnálkozás félét.

Lehet, hogy az is maga magát sajnálta.

Irtóztató volt ezt nézni! És sajátságos, szivemet nem a fájdalom és nem a szégyen érzete fogta el' ennék áz üres háznak láttára, óh dehogy! Az első meglepetés után a káröröm töltötte el lelkemet. .Én nem kapok semmit; no de ti se kaptok. Igaz, hogy e furcsa érzések hatása alatt nem bírtam szóhoz jutni; csak vágtuk egymásra a pofákat — már tudniillik a hitelezők én reára és ón a hitelezőkre.

Egy jó szivü diáknak ott a földszinten végre is eszébe jutott, hogy a jutalmazottat tapssal szó kás fogadni és összeverte tenyereit.

Odaléptem a lámpák elé és elkezdtem szavalni szerepemet szóról-szóra a darab szerint:

— Ma van öröm napom, ne háborítsa azt güny . és fájdalom!

Ennél sikerültebb satyrát nem hallott nemes Nyíregyháza városa.

Most is eszembe jut, valahányszor jutalomjátó- kóm van ős megkinoz, mint egy neház álóm.

Gigerli.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (40. sz.)

tómra és én érzek magamban annyi képességet, hogy ezek ismétlését — ha kell — erélyesebb eszközök alka,mizásával is meg fogom akadályozni; de arra is figyelmeztetni fogom a tanítókat ott, a hol kell, h°gy gondosan ápolják a kölcsönös kartársi szeretetet, óleszszők ős öregbítsék egymás irányában a tiszta jóindulatot, mert ezekkel nekem megbecsül he tlen szolgálatot tesznek. Ez lesz az én fegyverein, melylyel a szilajabbakat meghódolásra kényszerítem. A dolognak legnehezebb részét, t. i. a személyes ellentétek kiegyenlítését mindenütt magamra váJajom, csak arra fogom kérni önöket, félre ne ismerjék szándékomat, mert minden törekvésemet a tanítói tekintély emelésére és ezzel kapcsolatban a tanügy felvirágoztatására fogom irányítani. A tanítók anyagi helyzetének lendítését beszéd helyett tettel fogom elősegíteni, mert mindent lehet előbb kívánni, mint nyomorgó tanítóktól lelkesedést ős buzgóságot.

Megvallom, hogy Mikónak ezen kijelentéseit oly szilárd elhatározás és mély akarat jellemezte,

ős oly rószrehajlatlan atyai szeretetót, akkor az idő megkönnyíti majd mély fájdalmunk terhét, melylyel a Mindenható türelmünket oly kemény próbára tette. Tolna. ■ Lengyel Ferencz.

mintha ő az

igét

már mint testet öltött valóságot

látná lelki szemei előtt. Meglátszott rajta, hogy mily fontosságot tulajdonit ő a kerületi tanfelügyelői tisztségnek.

Azt sem tagadom, hogy beszéde annyira lekötötte figyelmemet, gondolatban annyira iparkodtam utolérni magas röptű ideálizmusát, hogy éreztem magamban, miszerint még .... 83 krajezárért is lehet lelkesedni azért az ügyért, mely számunkra csak tövist terem.

Legfőbb gondjaim közé fog tartozni az is — igéré Mikó — hogy magasabb helyen is észrevegyék azon bu^gó fáradozást és hazafias missiót, mit kerületem vegyes ajkú községeiben a tanítók kifejtenek

E helyen siettem megjegyezni, hogy Tolnán 15—20 óv előtt az iskolában minden német nyelven ment, mintha nem is Magyarországon laknánk, de ma már leszámítva a legöregebb lakosokat, mindenki képes magyar nyelven szóval és írásban is kifejezni gondolatait. A tannyelv pedig tisztán magyar.

Magától értődik, hogy egy rövidke félóra keretébe nem lehet mindazt összefoglalni, mit ő a tanítók és a tanügy javára üdvösnek jelzett s melynek keresztülvitelére meglátszott rajta az apostoli elszántság.

Annál fájdalmasabban érint bennünket az ő váratlan halála, mert inig eddig teljesen beleéltük magunkat a változhatlanba, addig ő felköltötte bennünk a szebb jövő reményeit, melyekhez jogunk

van s most-------— itt hagyott bennünket ős a

ta

nügyet igazi árvaságban.

Híveinek érte hullatott bánatos könyei egyhamar nem fognak felszáradni, mert jóságával, okosságával kivívta népeinek oly mértékű szeretetót, mely feledhetlen; emléke bevésődött mindnyájunk szivébe annyira, hogy kitörölhetlen.

Hogy milyen volt mint pap, arról irni sem jogosított, még kevésbé hivatott nem vagyok. Mit is mondott Samassa egri érsek 1893. évi október hó 26. papságához? „Elengedhetlentil szükséges továbbá — mondja az érsek — hogy a papság fentartsa tekintélyét, mit önzetlen honszer etet e, kötelességeinek buzgó teljesítése, életének feddhetlensóge által érhet el. A lelkek re igazi hatással, csak az lehet, kinekhirneve szeplőtelen. Tetteikkel s ne pusztán nevökkol mutassák meg a papok, hogy valóban azok; nehogy mig hivatásuk istenes, viselkedésük bűnös legyen.“ Ha a papság romlatlan, mondja aranyszáju szent János, virágzik az egész egyház; ha megromlott, hervad mindannyiok hite. A fa, hacsak gyökerei nem egészségesek, teljes lombot, virágot, gyümölcsöt nem hozhat. A törzs betegsége átragad, áthatol az ágakba, virág, gyümölcs, elsenyved; igy háromolnak át a népre is a papság vétkei, erényei. A papságtehát mindig szem előtt álló, üdvös példakép legyen, „mert dicső— mondja szt. Ambrus — ha rád tekintenek s üdvökre vagy; az igaznak már puszta látása so k a k r a a j a v u 1 á s intelme“ Figyelje meg — mondja továbbá az érsek — szent Jeromos intő szavát: „Tanításodat ne czáfol- ják meg tetteid, nehogy midőn az igét hirdeted, kiki hallgatag ráfelelhesse: mórt nem cselek szed hát magad, amiről beszólsz? Krisztus papjának ajka, elméje, keze összhangban legyenek“

A boldogult jól ismerte e szavak varázshatalmát, azért nem volt élete és működése közt soha disharmonia.

Ha összehasonlítjuk, hogy mit tett ezen férfiú már akkor is, midőn szerepköre még oly szűk volt s mily eredményeket tüntethetett volua fel a jövőben, midőn az isteni gondviselés különös kegyelme a mi vezérünkké tette s ha meggondoljuk végzete örökre elnémította azon szivet, mely szüntelen Istenért és a Hazáért dobogott s romba döntötte mindnyájunknak szebb jövőbe vetett hitét, akkor láthatjuk, hogy alig pótolható veszteséggel állunk szemben. Ez fájhat nekünk tanítóknak! . . .

$ *

Emlékét az őszinte kegyelet külső nyilvánításával is sietni fogunk feledhetlennó tenni, mert ezt cselekedni szeretetünk parancsolja. S ha azt fogjuk látni — a miben nem kételkedünk — hogy utódja lélekben örökölte az elhunytnak ritka bölcsességét

A munkáskérdés és a házi ipar.

Sok mindent olvashattunk és hallhattunk már a tnunkáskérdésről. Pár évvel ezelőtt még csak híréből ismertük, nem sokára azonban felütötte fejőt a fővárosban, majd a vidékén.

Annyi bi/.onyos, hogy az alföldi munkásmozgalom még nem oly veszedelmes s nincs oly mélyen meggyökerezve, hogy azt kellő tapintattal — s/uronyok nélkül is — el ne lehetne intézni. Nálunk munkás kérdésről természetesen nyáron lehet Szó, holott szerintem az alföldi munkás kérdést télen lehet leginkább megvitatni. Mielőtt azonban szerény nézetem megvilágításához hozzá fognék, kénytelen vagyok röviden reámutatni az alföldi munkás életmódjára.

Az alföldi munkás baja tulajdonképen abban kulminál, hogy nyári munkás levőn —s ez a baj! — mindenkópen arra törekszik, hogy évi szükséglétét nyári munkájával szerezhesse be.

Az alföldi munkás, — tekintve a munka erőt — alig hasonlítható más nemzetbeli munkáshoz, s igy nem csoda, ha igényei is magasabbak. Mert mig a felvidéki tót naponkint megéri egy kiló zabkenyőr- rel, hozzá zöld ugorka, vagy hajas krumplival; az oláh munkásnak is elég egy adag puliszka: addig az alföldi munkásnak nem is kenyér, hanem „búza“ s nem is früstök, ha nincs hozzá jó adag szalonnája s ezen felül minden nap kétszer főtt étel. Még öltözködésében is túltesz más munkáson, mert mig a magyar munkás legalább vasárnapokon tisztességes s tiszta ruhát ölt: addig a tót és az oláh munkás hetekig képes egy ős ugyanazon ruhában járni. Szóval a magyar munkás erős munkát végez, de igényei is sokkal nagyobbak.

Ez azonban nem volna baj, ha ez igények túlságosoknak nem volnának mondhatók. De bátran állíthatom, hogy az alföldi munkás igényei — tekintve az általa teljesített erős munkát is — fölöttébb magasak ; a mennyiben igényeiket jóformán nyári mun- kájok végzése után kívánnák kielégíteni.

Sokan azt állítják — sőt magok a is azt hiszik, — hogy télen az alföLdön inuuka s ha szegény ember nyáron át m keresi a télire valót, téli munkája után aki veszhetne. Ezeket egészen nem irom alá, bár magam beismerem, hogy a legbuzgóbb munkás is ha csak valamely malomban, mert gyáraink nincsenek, rendes foglalkozása nincs, — legnagyobb igyekezete mellett sem kaphat egész éven át állandó munkát.

Erre a kérdésre hivatott szakemberek különböző röpiratokban megadták a feleletet, hogy állítson hát a kormány gyárakat, telepítsen be szőlővel hó- mok területeket, stb. Könnyű azt úgy papiron elmondani, csakhogy a valóságban ehez több is kell, mit nem czélom fejtegetni.

Nekem sokkal egyszerűbb ős kivihetőbb eszmém van, minek keresztül viteléhez nem kell nagy alaptőke, mégis biztos munkához juthatni általa s egy munkás család megélhetésénél figyelembe veendő tényezőt képez.

És ez nem egyéb, mint az alföldi munkással a háziipar megkedveltetőse. E tekintetben különösen városunk helyzetére utalok. Mert hogy is állunk mi a házi iparral? Sehogy.

A fonó-rokkák világa immáron nálunk is megszűnt. Nagyon vékony lett az uj nemzedék bőre a rokkán font s szőtt vászonhoz. Szóval a mi kis háziiparunk volt, abból is kiszoktunk. Azt mondják erre sokan, hogy olcsó a vászonuemü, hogy nem érdemes érte a kendert „nyálazni.“ Van benne valami, de nem egészen igaz. Van még azonban nálunk háziipar másféle is, csak nézünk jól széjjel. Ilyen a seprű kötés, kosárfonás gyékőn-munkák. Csakhogy ha még meg is figyeljük e három házi-iparágat, bizony belátjuk, hogy mindhárom nagyon kezdetleges állapotban van. Még ezt sem tartanám oly nagy bajnak, ha általánosan el volna terjedve, de nálunk a háziipar nevelése is nagy részben azok kezében van, kik mint rabok azt a fegyházban elsajátították s haza jőve, abból éldegélnek.

A kosárfonást és gyókénymunkát tartom azon munkáknak, melyeket a szegény népnek megtanítva: őket alkalmas mellékfoglalkozáshoz és keresethez lehetne juttatni.

Azért tartom fontosnak ős legczőlszetübbnek az említett két házi-iparágat, mert ezekre nálunk a talajviszonyok is fölöttébb kedvezők.