Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-03-25 / 13. szám
1894 márczius 25. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (13. sz.) 3 nap! Te ütötted rajtunk ez égető sebeket, te gyászlobogónknál feketébb színben fogsz nemzetünk sötét lapjai közé sorakozni! A másik említésre méltó momentuma volt ezen szabadság emlékünnepének az, hogy a gyönki gimnázium felsególyezésére a társas ebéd után gyűjtés rendeztetett, s az ünneplők ebből sem vonták ki magukat, hanem összerakták, kiki tehetsége szerint filléreiket, hogy oszlassák némileg a szükséget. S ünnep lesz Decs községben 1848. márczius 15-ónek emléke mindenkor, úgy, hogy mindig többeknek lelkét tölti be az igazi lelkesedés, az önzetlen hazafiság, úgy, hogy a múlt évi szabadság ünnep 30 résztvevője helyett az idén 112-en ülték meg azt. De keserves siralom, sötét gyász napja lesz itt mindenha márczius 21-ike, mert e napon tűnt le Magyarország legtündöklőbb s legnagyobb csillaga; e napon tért meg Istenéhez torinói szent öregünk lelke. — S isteni szent lelke előtt leborul e nép s esdőleg rebegi ajka: „Áldd meg, áldd meg ezt a népet, Mely ma térdet hajt tenőked; Töltsd be a hon szerelmével, Egyetértés, szent békével! Virágoztasd erkölcseit, Ragyogjon ösvónyire hit. S ismervén mi az igazság: Része legyen a szabadság!“ P. J. Nemzeti gyász. A haza atyja halt meg Kossuth Lajosban, — föl a szív gyászával, honfiak és honleányok! Föl a bánat fekete fátyolával, hogy ég és föld döbbenve lássa meg: mily sötét lett Nagy- Magyarország, midőn szabadságtörténelménck legragyogóbb alakja merült a sir örök éjjelébe! Nem volt hazánknak gyászosabb nagy he te, mint ez, melyen a halál a számkivetésből váltotta meg Kossuth Lajost. S midőn az emberiség Megváltója kiszenvedett a Grolgothán: az egész természet gyásza megnyilatkozott. A magyar nemzet Messiásának halálakor boruljon gyászba az egész nemzet! j Nem voltak soha ily csordultig telve keserű gyászszal a honfikeblek, a melynek ki kelljen törnie s a népek atyjának, a magyarok istenének trónjáig felszállnia. Sohasem követelte jobban a nagy történelmi múlt iránti kegyelet, a haza fényesebb jövőjébe vetett remény s nemzeti becsület, mint most, hogy megmutassuk a világnak: hogy mindenki, a ki magyar, meggyászolja Kossuth Lajost! Hazánk leányai, öltsetek gyászruhát! Honfiak, tűzhetek gyászfátyolt kalapotokra! S viseljétek, mig a nagy halott el nincs temetve. S minél mélyebb a nemzet gyásza, annál fényesebb legyen jövője. Kelt Budapesten, 1894. márczius hó 24-én. Az országgyiilésileg egybegyült függetlenségi 48-as párt. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Szőlőmunkások dala. Noé apánk, Noé apánk! Nem kopott még el a kapánk. De a szőlőnk veszendőben Minden újabb esztendőben Kevesebb a bor. Jaj, ne kérdezd, öreg Nóé, Hogy idei borunk jó-é ? Féreg tesz kárt a szőlőnkben, S minden újabb esztendőben Savanyúbb a bor. A jövőben alig bízunk, Naponként több vizet iszunk. Azt se tudja némelyünk már, Mikor volt egy bőtermő nyár, Nem tudja bizony. Ha szőlőben munkálkodunk, Jó nagyokat sóhajtozunk. Ez is tőke, az is tőke De nem soká eljön vége, S ki kell hányni majd. Nóé apánk, Nőé apánk! Támadj föl és vedd ki kapánk’, Vedd ki kapánk’ a kezünkből! Ugar legyen a földünkből, S teremjen árpát. Mégse, mégse, Nőé apánk. Hagyd kezünkben éles kapánk. Adj uj erőt a szőlőbe, Legyen minden esztendőbe’ Sok és jó borunk. Kik eszünk még húst, kenyeret, Ne igyunk rá árpalevet. Búza, béke, jó egészség Akkor ér csak valamit még, Ha bort is iszunk. Pajtásaim! hát csak rajta! Lesz még szőlő az oldalba. Ha teszünk a féreg ellen, Terem borunk fenn úgy, mint lenn. Adja az Isten! Tóth István. Az anya és gyermeke. (Rajz.) Irta: BÁRTFAI JÁNOS. Hideg téli éjszaka volt. A magas ég felhőtlen boltozatán teljes fényében úszik a hold, túlragyogván a csillagok milliárd- jait, a mik helyett az összefagyott hókristályok csillognak a hold fényénél a házak tetején, a falu ut- czáin, mintha a csillagok himporai kerültek volna oda. Csendes minden. E tündér fényben, e csillogó utón már nem jár senki, a kis falu lakói mélyen szunnyadnak, csak egy kis házikóban nem, mely a faluhoz közel, zuz- morás galyu fák között áll; ott ébren vannak még: a házikó szobácskájának egyetlen ablakáról gyenge fény lopódzik ki. Ott sem háborgatja senki az éj csendjét; nem társaság van ott ébren mulatozás mellett: egy szegény, fiatal özvegy lakik ott kis gyermekével s most beteg fiacskája, örömeinek rózsakertjéből visszamaradt egyetlen bimbajának hervadása mellett virraszt. Legszebb reményeit elvesztő már s most siratja az utolsót egyetlen gyermekét; hisz az orvos is azt mondta utoljára, hogy ott volt: „Nincs itt remény.“ Szegény anya! Szegény anya! Mily borzasztó az erdő, melyet pusztító láng hamvasztott el a legelső zöld fától a legutolsó végső I lombjáig; mily borzasztó egy szerető anya belseje, melyből a remény végső sugára kihalt, mely a legforróbb szeretettől ég s a boldogság utolsó nyomával hamvad el; mily borzasztó ily hamu alá temetett szív !. .! Oh föld, ki milliókat rejtesz ágyadban, a legboldogtalanabbak rajtad tipornak. Erezd! Erezd fájó reszketőseiket. . .! „Nincs itt remény!“ E rövid mondás, két élet boldogságának halálos ítélete. S ki őrzi jobban ennek súlyát ? Talán a beteg fiú, kinek halált jósoltak; ki megvál a földi élettől, hogy egy egész uj ős sokkal szebb örök világba térjen, hova gyermeki képzelete annyit felvitte; talán az anya ? Kinek utolsó reményére mondják: „Nincs itt remény“ — s ő neki még élni kell azon a földön, hol minden reményét eltemették. Oh^ igen, az anya boldogtalanabb .beteg gyermekénél, ő nem ily boldogtalan .... Alig három éve, szeretett férjét keseregte épen úgy, mint most-gyermekőt:fájta jó férj elvesztése, kit oly nagyon szeretett, kit egy óráig nem látni végtelen hosszú idő volt és egyszerre válni kellett tőle örökre, örökre . .. Sirt a haldokló ágyánál szive mélyéből; leborult beteg férjéhez ép úgy, mint most gyermekéhez, úgy sirt a szerető férj szivénél, ki átölelte gyenge karjaival és vigasztalta: „Drága egyetlen feleségem! ne sírj! ne sírj! érzem már úgy is hasztalan; vigasztald magad! lám, itt a kis gyermekünk, az én utazni, ahol ezentúl állandóan lakik-“ Ekkor kerül csak a megütközés sora szegény Ferenczre, ki óva inti Kádast az elhamarkodástól, de mit sem ér el; a szemrehányás kitörő hangján beszéli el Kádas előéletét, iránta tanúsított méltatlanságát, elragadtatásában még azt is felemlíti, hogy Kádas uram még mint pendeles gyerek az ő nagyapjáról maradt selmeczi pipáját is a falba vágta és evvel a Ferencz bácsival most úgy akar bánni, hogy szavát semmibe sem véve, hidegen elutasítja, midőn őt a veszedelem örvényéből akarja kimenteni.. Kádas a sok ős erős hangon mondott szemrehányásra kifakadt és Ferencznek szolgálatai jutalmául egy telt erszényt dobva, kiutasítja házából. Fájó szívvel távozik a jószivü öreg, de nem mond átkot a szívtelenre. Kádas leányával és a kőt urfival együtt elutazik Pestre; pesti életét azonban — ami kétségen kívül legérdekesebb momentum lett volna a kidolgozásra — színpadon nem volt látható; csak később tudjuk meg eredményét, midőn Kádas testben, lélekben megtörve, miután a két gavallér kiélte pénzét ős örökségét elrabolva, megszökött. Távollőte alatt az ősi portát az öreg Ferencz kezelte ős egyik vőgőt kiadta árendába a jószivü Kóbi zsidónak, ki ott boltott nyitott. Kádas felesége ellátogat Ferenczhez s zokogva panaszkodik, hogy mi lett azóta leányából; végre elkeseredésében válni akar férjétől, midőn véletlen megérkezik a kijózanodott vezeklő férj és a szerető nő feledve minden eddigi kellemetlenséget és fájdalmat, megbocsájt férjének ős visszatér a családba a „nagyralátás“ által megzavart régi béke és boldogság. Igen szép részlet Bandi ős Julis, a két félreértett szerelmes kibékülése a vőgjelenetben. Bandi azt hiszi, hogy Julis pesti tartózkodása alatt elaljasult s egy pár jelenetben őt tolvajok r .........,.. nak nevezi; mi an nyira hat az ártatlan leány lelkére, hogy a kútba akarja magát ölni, csak a vén Ferencz mindenre kiterjedő figyelme menti meg a halál torkából. A végső jelenetben, midőn már minden jó véget ért, Bandi még mindig kétkedve Julis ártatlanságán, elakarja hagyni a házat. Nevelőanyja belenyugszik, csak azt kívánja, hogy mint jó testvéreknek nem illik haraggal válni egymástól, azért kérjenek egymástól bocsánatot. A gyermekek zokogva rebegik el a bocsánatkőrést. — „No most öleljétek meg egymást utoljára“ — mondja anyjuk — s a gyermekek hevesen egymás nyakába borulnak. Kis szünet áll be. „No Bandi fiam ereszd el Juliskát és búcsúzzál el tőlünk is!“ — „Nem tudom én édes anyám.“ — „No lányom, légy te az erősebb!“ — „Nem tudom én édes anyám.“ — Most meg az öreg Ferencz megy el a háztól, de a papért, hogy az uj párt összeadja. Nem kevésbé érdekes Kádas uram programm- beszéde, melyet képviselővé választása reményében tart falubeliekhez. Az egész beszéd telve Kádas uram által ellesett idegen kifejezésekkel, melyek a hozzácsatolt magyar értelemmel nevetséges ana- chronizmuszt képeznek. Csakúgy emlékezetből idézem: „Második szavazatomat adom arra, hogy nemzetiségi viszonyok azon magaslatra redukáltassanak, hogy ne csak mi magyarok legyünk azok, hanem az idegen nemzetbeliek is tiszta, tősgyökeres magyarokká germanizálódjanak. Van még egy mellékes szereplő is a darabban és ez a jószivü Kóbi zsidó, ki azonban nagyban be- foly az események szerencsés kibonyolitásába: ő hozza meg az örömhírt egy budapesti újságból, melyet nem az urasági szérűn nyomtatnak, hogy a két iparlovagot, kik Kádas pénzével odább állottak, a rendőrség elfogta és a 200,000 forint hiány nélkül megkerült. Ez volna a „nagyralátó“ . meséje emlékezet után. Igen örülnék, ha Nagyságos Asszonyom megelégedését vele kiérdemelném. Legjobb tudásom szerint írtam le. Lehet, hogy egyben-másban a valónak nem felel meg, de hát 14 év után emlékezetnek ennyi is elég. Azon kije^J.-; lentőssel, hogy Nagysád tudvágyát — a mennyiben " tőlem telik — mindenkor kész vagyok kielégíteni, fogadja nagyrabecsülésem kifejezését, ki maradok kézcsókkal Báttaszóken, 1894. márczjus 20-án igaz tisztelője Engel Mór.
