Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-03-25 / 13. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (13. sz.) 1894. márczius 25. ri tavaszt, ő eszközölte a téli álmot aludott nemzet újra ébredését. Most ? — — — Ő aludt el egy boldog-szelid álomra, de elalvá- sával meghozta a kikeletet, a természet tavaszi ujraébredését. Neki élete úgy, mint halála, életreköltőí.. r . 1848-ban a szabadság vérpiros rózsáit nyitá ki a fellángolt magyar keblekben honszerelemtől sugalt láng szónok- I lata, — 1894-ben, kialvó nemes szivének utolsó szikrájától gyuladt ki a természeti nap tavaszi lángolásra, hogy virág özönre borítsa a rideg földet s a tél zordon rabbilincseit leverve, a kikelet enyhe, szabad levegőjét árassza szét szép, de most gyászos hazánk tágas téréin!-.... Hadd forduljon hát némi-nemü húsvéti örömre nagypénteki, nemzeti gyászunk, igaz j bánatunk, ama felemelő büszke öntudat-[ ban, hogy az a nagy Kossuth, kinek ezernyi érdemei befogadására szükek Magyaror- szág határai, ki eddig is volt ugyan már, de most lett igazán világraszóló nagy ember, minta-hazafi, a mienk volt!.. . Legyen emléke is, legyen kitartó, szent munkájának áldott haszna is örökre a mienk! Az ő turini Gol- gothájának szent keresztjéhez szivszaggató fájdalommal bár, de azért a nemes büszkeség mindig fölemelő érzetével járuljon a magyar ember hálás kegyelete és forrón ragaszkodó igaz szeretete: mert 0 a mienk volts ezer évekre kiható nemes munkásságának haszna is a mienk és késő utódainké, édes hazánké!... Ti pedig édes hazánk igaz leányai! tépjétek le az idei tavasz minden ékes virágait, fonjátok szép koszorúba, diszilsétek fel hon- leányi forró könnyeitek legdrágább gyémánt- iaival honszerető szivetek hálás érzelmeinek könyek árja borítja, mikor leírjuk a rideg valót, melyet oly nehéz elhinnünk. Mert mi sohsem barátkozunk meg azzal a gondolattal, hogy Kossuth Lajos nincs többé. Most a magyar ember hite mindig az lesz, hogy Kossuth Lajos nem halhat meg. Mert a magyar ember szive fenekén mindig lesz egy megszentelt hely, melyet örökkön örökké Kossuth képe ős Kossuth szelleme fog betölteni. Nem akarjuk olvasó közönségünket megsérteni, hogy Kossuth Lajos érdemeit felsoroljuk, de különben is gyenge a mi szavunk, gyarló a mi toliunk az Ő érdemeinek a méltatásához. A történelem már rég odaállította e század korszakalkotó nagyjaihoz, I mikor abba a triászba vette be harmadiknak, melynek ketteje Garibaldi és Hugó Viktor; oly triász, melynek nagysága előtt nem egy nemzet, nem egy ország, hanem az egész világ hajtja meg zászlait. Mintha félistenek lettek volna, kikben semmi gyarlóság, semmi emberi gyengeség, hanem csak termőszetfölötti idealizmus, hazafiság, önzetlenség, nemesség lakozott. Örök dicsősége lesz a magyar népnek, örök fénye a magyar névnek, hogy ilyen fiat szült, mint volt Kossuth Lajos. Soha államférfiu, politikus vagy hadvezér hazája sorsára döntőbb befolyást még nem gyakorolt, mint Ő. Daczára, hogy a hivatalos Magyarország őt kitagadta, Ő nem szűnt meg hü ős önzetlen fia lenni annak a földnek, mely Őt szülte és nevelte. Valahányszor beborult politikai egünk, valahányszor a sötétség kezdte bontogatni szárnyát, mindannyiszor meggyujtóttá epochalis szellemének fáklyáját, bevilágositotta utunkat, fényt és világosságot kölcsönzött elménknek, hogy tisztán lássunk s jó utón haladjunk. Évtizedek óta nem is volt szen- tebb olvasmányunk, mint az Ő levelei, melyekben a mély honszeretet, a szabadság és függetlenség eszméi párosultak az Ő fenséges szellemének ős gazdag tapasztalatainak életbölcsessógével. Mikor reákczió- nárius, konzervatív áramlat akarta hazánkat bőkóba verni, nem késett kárhoztató szava s mikor arról volt szó — mint legutóbb is — hogy Magyarország valódi szabdelvü szellemben haladjon tova, akkor is sietett, hogy lelkesítsen és buzdítson. S sza’ ™indig meg volt a hatása. Mert azokból az eg' hálából ős tiszteletből fon emlékének koszorút. Koszorút, mely aere perennius ..., koszorút, melynek leveleit a nemzeti kegyelet ős igaz hazafiság sosem fog engedni elhervadni, mig csak magyar él e földön Nyugodjál, édes apánk, Kossuth Lajos bőkében Legyen néked oly könnyű a föld, mint a mily ne^ hóz a mi fájdalmunk és súlyos a mi veszteségünk. Isten veled édes apánk, Kossuth Lajos! Márczius 15-ike Decsen. Márczius 15-ót e nemzeti ébredésünknek — e nemzeti nagy próbakövünknek évfordulóját Decs község is megünnepelte minden izében magyar la- kosságához méltó módon. Az ünnep lefolyásáról s annak főbb mozzanatairól lapunk múlt száma köz- lötte a tudósítást. De kimaradt e tudósításból a nemzeti ünnepnek — habár végletében szomorú, mindazáltal legbecsesebb része az t. i. hogy a befizetett hozzájárulási dijakból megmaradt összegen egy gyászlobogót készíttetett Decs község hazafias érzelmű lakossága. A gyászlobogó a torinói agas- tyán súlyos betegség hire következtében azon alkalomra készült, hogy ha nagy hazánk fiát, Kossuth Lajost az emberi halandóságból kifolyólag elvesztené a nemzet, Decs község is meggyászolhassa; s ezen kívül el lön határozva, hogy e nemzeti ünnep megtartásában közreműködő 112 elvbarát bármelyikének elhunyta alkalmával mindannyiszor e lobogó fogja hirdetni egy-egy emberi életnek a bölcsőtől a sírig történt eljutását. Daczára a gyászlobogó elkészülésének forró szívből fakadó ima lebbent el a szentegyház szószékéről csakúgy, mint az egyesek ajkairól, hogy tartsa meg az egek ura őt eszméinek diadalra jutásáig; de imáinkat nem hallgatá meg az Urv s ma már át- nyillalott a hazán egy szó s „egy röpke szóban annyi fájdalom,“ — hogy Kossuthunk nincs többé, Kossuth Lajos meghalt! — nem — megdicsőült!... Gyászol a nemzet, gyászol e nemzetnek egy az ő elveit hiven valló községe, Decs is. Szivünk szorulását okozó szomorú véletlen I Avagy elgondolhatta-e az emberi véges elme, hogy e gyász jelvénye az ő * t”'/' ^"alsóbb ? Ott leng az, alighogy jára, árra a Doiuug ___ ir igyelt sorsul jutott, hogy a legdrágább hamvakat takarja!.. . . Borzsák Endre. Kossuth Lajos f Gyászban a nemzet, siralmas mély gyászban a haza. Meghalt Kossuth Lajos! Megreszket a toll a kezünkben, szemeinket hallotta a vad tömeg zaját, amint ordítozva jöttek feléje. Mit csináljon, mit csináljon ? — Kedves atyámfiái — igyszólt hozzájuk — igazatok van. Annak az ördögnek fehérnek kellene lenni. De ilyen most nincs kéznél. Türjük meg a fekete ördögöt addig, mig köztiletek valaki egy fehéret fog tudni festeni.... A fekete bőrűek egymásra néztek s olyan féle gesztusokat mutogattak, mintha azt mondották volna: jól beszél.. . erre nem is gondoltunk ... jól van no, hát elfogadjuk ... Azután óriási „chi-chü kiáltásokban törtek ki, a mi magyarul annyit jelent, hogy é-ő-ő-őljen! S az egyházpolitikai kérdés Tam-Tamban meg lett oldva. Czélzás nélkül legyen mondva, egy némely ország tanulhatna Tam-Tamtól, hol a kecske is jól lakott, a káposzta is megmaradott. Nagyságos Asszonyom! Nagybecsű levelét vettem; fogadja szívélyes soraiért őszinte köszönetemet. Igaza van abban Nagysádnak, hogy a vidéki zsurnaliszta nem mindentudó ; vigaszul szolgál nekünk csak az, hogy a fővárosi sem az. Daczára ennek azon kellemes helyzetben vagyok, hogy hízelgő kérelmének eleget tehetek. Igaz, hogy a színművek repertóriuma könyvtáramban nincs meg ős igy a „Nagyralátó“-t csakis emlékezet után Írhatom le. „Bescheiden sind Lumpe“ *— tartja a nőmet — és ezért nem minden szenvely- gős nélkül mondhatom, hogy a „Nagyralátó“-t még 1880. évben hallgattam végig a fővárosban — mégis meglehetősen megmaradt — emlékezetemben. lm itt a meséje: Kádas Mihály gazdag paraszt-gazda szép ösz- szegecskét, mintegy 200,000 frtot örökölt, melyet gazdaságába fektetve, nejével, Klárával és leányával, Julissal mint legelső ember a faluban, módban, boldogságban ős megelégedésben élhetett volna és még nagyobb vagyont hagyhatott volna leányára és fogadott fiára, Bandira, ha ...........De ez a ha ... . nem maradt el, hanem villámcsapásként becsapott az „arany paraszt“ egyszerű ős együgyű házi tűzhelyének szentélyébe két léha budapesti urfi személyében. Feri ős Béla urfiak mózes-mázos szavakkal ráveszik az egyszerű földmivest, hogy ezen hozzá most már épenséggel nem illő falusi viskót elhagyva, a fővárosba költözködjék s azon czimen, hogy ott majd a* gazdát képviselőnek is felléptetik, jó csomó pénzösszeget zsarolnak ki Kádas uram piros bugyel- lárisából. És Kádas, kiben a roppant kincs birtoklása ős az urfiak rábeszéléseire felébred a nagyra- vágyás ördöge, csakhamar rááll és kész egyszerű faluját, rokonait ismerőseit, barátait elhagyni ős a fővárosba költözködni; csakhogy ez nem történhetik oly könnyen, mint azt Kádas uram a két urfival elhatározta; hatalmas két ellenzékre talált nejében ős öreg mindenesében, Ferenczben. Leányát, Julist Feri urfi szép szóval mihamar rábírja, hogy atyját kövesse, hanem Klára asszony hajthatatlan; ő azt a falut, hol apja, nagyapja és rokonai éltek, ezt a boldog csendes fészket el nem hagyja az ismeretlen bizonytalan nagyváros minden örömeiért sem és gyermekét sem engedi, hogy apja leszakítsa szerető kebléről, vagy ha ezt teszi, csak szivével együtt szakíthatja le onnan. Azonban Kádas is haj hatatlan; megmutatja, hogy ő az ur a háznál; dictum! factum! Ha akar az asszony, jön; ha nem, nélküle is felmennek Pestre. A nő vérző szívvel hagyja oda férje házát ős az apai házba vonja meg magát azon szándékkal, hogy hűtlen férjét, ki képes volt őt házából kitaszítani, ez életben többé ne lássa. A másik ellenzők, Ferencz, az öreg mindenes, egy áldott szivü igazság-kimondó házibarát, ki neszét vevón, hogy Bandi, Kádasők fogadott fia és Juliska szeretik egymást, a reménytelen szerelmesek szószólójául szegődik. Juhásztatja a nekibusult Bandit, ki annak hallatára, hogy Julis apjával Pestre, fog utazni, világgá akar menni. Az öreg Ferencz ünnepi dolmányát felöltve, kirózsázot kalappal, felpántlikázott bottal épen az elutazás napján beállít Kádas uram felső szobájába, hogy Julis kezét Bandi számára megkérje. Alig kezdi azonban rá mondóká- át, hogy: „Mikoron az Isten Ádámot teremtó ... belevág a nagyralátó, hogy: „mit bolondozik kend Fenencz bácsi, talán csak nem akar rigmust mondani?“ Ferencz háromszor is rákezdi, de csak mindig belevág Kádas uram, végre tehát egyenesen kirukkol, hogy hát ő voltakópen Julis leánya kezét kérné Bandi részére. Kádas felcsattan: „Olyan ágról szakadt parasztnak, aki sem írni, sem olvasni nem tud, csak nem adom a kisasszony leányomat, különben is leányomról már rendelkeztem; ma fog Pestre nét: „Hol van rübbuh.— A kegyetlen hir adja meg rá a választ, nogy «.«v, suthunk a ravatalon fekszik. Alig nehány nappal ezelőtt, márczius idusán, a sziveknek legtitkosabb redőiből buzgott fel a dallam: „Mi neked fáj, nekünk is fáj“ s most azt mondhatnék inkább: mi nekünk fáj, neked már nem fáj. Hiszen még fülünkbe cseng az egy szív, egy lélekkel könyörgés gyanánt dallozott nóta: „Ne sírj, ne sirj Kossuth Lajos.“ S ma már a mi orczáinkat, áztatják a honfiúi könnyek, az előbb vigasztaltnak elhunyta felett. Márczius 21-ike! te gyászbaborult uth xjajvov.,----~~ _ tegte remtette a mai Magyarországot. Ezért is kiapadhatatlan a mi hálánk, ezért is kimondhatatlan a mi fájdalmunk s örök a mi gyászunk. Ezért fonjuk imába az 0 megszentelt nevét, ezért borulunk le emléke előtt, ezért kérjük a szellőt, vigye a mi sóhajunkat Torinóba. S a rideg hautok, melyeket egy nagy nemzet könyüi áztatnak, pihenőt adnak Kossüth Lajosnak. Cziprusokat s virágokat helyezünk sírjára. A gyászba borult nemzeti géniusz pedig szere tétből, áldásból,
