Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-03-11 / 11. szám
a __________________ TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (11. sz.) Kö zgyűlés. A róm. kath. óvoda és gy.ermekmen- helyet fentartó egyesület folyó évi márczius hó 7-én tartá tisztújító közgyűlését a városháza tanácstermében. A nagy számban megjelent tagok élénk érdeklődéssel hallgatták az egylet múlt évi működését érdekesen vázoló elnöki jelentést, melyet általános érdeke miatt egész terjedelmében itt közlünk: Tisztelt közgyűlés! A társadalmi egyletek és intézményeknél tapasztalt azon általános jelenség, hogy a czélul kitűzött eszmény valósítása csak az évek bizonyos sora után válik lehetővé és ezen pont elérése — valamint az alapszabályok által adott keret kitöltése, a működők ügybuzgalmával arányos: a mi egyletünknél is észlelhető. Az elmúlt évek tevékenysége az alapszabályok által határolt szervezetnek tartalmat adott, — hála a soha nem lankadó ügybuzgalomnak — olyan tartalmat, a mely, midőn a közszükséglet igényei kielégítését eszközli, előkelő helyet biztosit egyesületünknek a hason irányú intézmények sorában, egyúttal kiterjedt voltánál fogva magában foglalja az eszményt, a mely felé törekednünk kell. Jelenlegi működésünk a kisdedovó és menhely szervezetének végleges konstructiójában, az életbe való bevezetésében és a közönség által való reczipi- áltatásában nyilvánult egyrészről, a vagyongyűjtés, napjainkban nehéz munkájában másrészt. óvodánk az irányt, — a melyet a múlt évi közgyűlésen voltam bátor, adatokkal beigazoltam, a t. tagtársak előtt felhozni, — megtartotta. — A szegény nép gyermekeinek adott valláskülönbség nélkül otthont és első oktatást. Ezzel összefügg a számadások azon adata, a mely a látogató-dijak csökkenését regisztrálja. E körülmény igen tisztelt közgyűlés, nem csak bizonyítéka az alsóbb néposztályok nehéz helyzetének, hanem intőjel számunkra, hogy — mint humanitárius intézmény — keressünk módot a látogató-dijak ha nem is teljes eltörlésére, legalább teteízet kife- e téren Oda nyújtsa a társadalom segítő kezét először, a hol nélküle az elhagyottság és az ebből kikelő erkölcstelenség fenyeget. Lehet nemes, szép czél: a művelt osztály gyermekeinek az első oktatást vallásunk szent tanaival nyújtani, — ámde ha ezzel szemben embertársaink szegénységben elhagyott helyzete várja segélyünket, választanunk sem lehet, a megoldás csak egy lehet. E kérdést tanulmány tárgyává fogjuk tenni. Bizom az érdekelt autonom hatóságok közreműködésében, remélem, hogy a m. t. közgyűlés elé még ez évben lesz szerencsém előterjesztést tehetni. Az évi zárvizsgát junius 25-én tartottuk meg. Utána a kisdedeket juniálissal örvendeztettük meg. Ezenkívül az előző évek bevett gyakorlatához képest, karácsony estélyén az óvodában karácsonyfát állítottunk fel és 30 szegény gyermeket felruháztunk. Úgy a juniális, mint a karácsonyfa költségeire vonatkozó adatok a pénztári előterjesztésben foglaltatnak, e helyütt kötelességem a hála és elismerés szavait hangoztatnom azok irányában, a kik az elért siker tényezői. Egyletünk fáradhatlan alelnöke, Triebler Ilma k. a., úgy a választmány két lelkes tagja: dr. Leopold Kornélné úrnő és Spányi Piroska k. a. ügyszeretete és áldozatkészséget, valamint a változatlanul lelkes és következetesen példás tevékenységű Udvardy Sándor pénztárnok ur működését dicséri az elért eredmény. Egyletünk czéljainak megvalósítása azonban, az anyagi erő mellett egyenarányban azon erkölcsi és szellemi erők működésétől függ, a kik a gyermekek gondozása és ápolásával óvodánk tulajdonképeni hivatásának lényegét fejezik ki, ezek a mindig buzgó és önfeláldozó édes testvérek, kiknek érdeméről meg nem emlékezni egyenlő lenne, a kötelességről való megfeledkezéssel. Működésünk 2-ik iránya, hogy egyletünk vagyona gyarapítására irányozzuk figyelmünket, nemcsak azon előny felismerésében fekszik, a mely az egylet vagyona függetlenségével jár, hanem mint elsőrendű kötelesség jelentkezik : működésünk permanenssé tétele szempontjából. Mert mindaddig, — igen t. közgyűlés, mig a házvételnél felmerült kölcsönt vissza nem fizettük, mig annyi tőkével nem rendelkezünk, melynek kamatai az óvó és menhely személyi dologi kiadásait fedezi, mindaddig működésünk lehetősége a tagok áldozat készségétől és ügybuzgalmától függő. Minthogy ezen erők igénybevétele pedig nem mindig áll rendelkezésre, — nehogy a pártolás kiapadtával intézményünk zátonyra jusson: minden erőnket a vagyon helyzet tisztázására kell fordítanunk. Annál is inkább, mert a számadások adatai szerint tagjaink számában némi csökkenés mutatkozik. Midőn ezen körülményre őszintén reámutatunk, fel kell hoznom, hogy1 az elmúlt £vben járt íe az aláírással az alakuláskor vállalt három éves tagsági kötelezettség és igy többen kiléphettek, a mi különben ezen felül a társadalmi teher folytonos szaporodtával, úgy többeknek városunkból való távozásával is ösz- szefügg. Reményiem, hogy az ez évben foganatba veendő taggyüjtés e hiányt pótolni fogja. Ezen apadással szemben azonban pénztárunk gyarapítására egy igen kedvező eredményt registrál- hatok. Választmányunk előterjesztésére Szilveszter estéjén tea-estélyt rendeztünk, városunk intelligentiája közreműködésével. — No, no! Csak vigyázz, be fog következni. Te lész az én kedves rabom, ón pedig a te kegyetlen porkolábod — mondá incselkedve a barna kis leány, ki most élte 18-ik tavaszát. — Te aranyos kegyetlen! — mondá Zsiga és megölelve Bertát, kebléhez szoritá. — Elég most — folytatá Berta ismét komoly arczot vágva — adj még egy csókot, és akkor mára elválunk, hogy holnaptól fogva örökké egymásé lehessünk. — Talán a másvilágon!? — Ne szomorkodjál Zsigám, hanem „bízva bízzál“ — bennem. Ezzel sarkán megfordulva, besurrant az ajtón. Zsiga egész éjjel alig aludt valamit, annyira izgatott volt. Hánykolódott ágyában, tervezgetett, össze-vissza hasonlította a viszonyokat, következtetéseket vont helőlök és ismét halomra döntötte egész tervezetét. Fölkelt ágyából, lámpát gyújtott, még egyszer átgondolta egész tervét, leült és beszédet fogalmazott, hogy majd mily szépen fogja ő Berta kezét a vén Csatlós Gábor uramtól kérni. Istenem! mily boldog lesz, ha egymáséi lehetnek. De hát ha nem ? — Átkozta a pénzt, átkozta a sorsot, hogy miért is gazdag Berta és ő szegény? Miért nem szegény Berta is? Bárcsak szegény, földhöz ragadt szegény volna, akkor biztos volna benne, hogy megkapná, de igy ? Az öreg nagyon rátartós a vagyonára és egy szegény falusi tanítónak aligha fogja odaadni egyetlen leányát. Hja, ha tanító nem volna! De a közmondás is azt tartja, hogy „kit az Istenek gyűlölnek, tanítóvá teszik.“ Lehet-e ilyen viszonyok közt még remélni is? Eb, hát ha még is?! Ilyen és hasonló gondolatok közt végre vala- hára úgy reggel felé elaludt. Azt álmodta, hogy egy amerikai nagybácsija — aki nincsen — hagyott neki 50,000 dollár örökséget. Mikor aztán odajött Csatlósókhoz, hogy Berta kezét megkérje. Az öreg rögtön elébe sietett, nyakába borult, és olyan czup- panós puszit csattantott sudár bajuszára, hogy — Zsiga rögtön fölóbredt rája. Ideje is volt, mert a nap már bekandikált a redőkön. Föl tehát! Ünneplős ruhát öltött, rendbe szedte sudár bajuszát, reggelizett, még egyszer végignézte magát a tükörben, az órára nézett és — még sem ment el. Olyan szorongatott kedélyű volt! Mintha egy mázsás kő nyomná szivét. Még egyszer elővette zsebóráját. Még csak 9 óra van. Korán van még. Könyvet vett tehát kezébe s sokáig olvasott, egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy egy betűt sem értett meg belőle. — Bánom is én, akár korán, akár későn van, most már mégis csak megyek az öreghez. Ha megesz, hát jó étvágyat hozzá! És ezzel gyorsan elhatározva, elindult a végzetes útra. Csatlósókhoz érve, már várta őt Berta. — De későn jösz édes Zsigám, már attól féltem, hogy nem jösz. — Hátha a sárkánynyal kellene megküzdenem, nem jönnók-e? Az estély lefolyása fényes volt, — a jövedelem pedig várakozáson felüli. Négyszáz írttal gyarapította egyletünk pénztárát, úgy, de ezen eredmény a közreműdödők fárad- hatlan tevékenysége és határt nem ismerő áldozat készsége folytán vált lehetővé. Ha van elismerésre méltó érdem egyletünk irányában, az ott működők állnak első helyen. Ha képes egyletünk hálát kifejezni: nekik jár az először. Boldog vagyok, hogy e helyről alkalmam van a Szilveszter estéjén működött úrnők és uraknak egy. létünk köszönetét és háláját kifejezni. Felhozom még, hogy az elmúlt évben két közgyűlés és hat választmányi ülést tartottunk és ezzel az egyleti élet főbb vonásait előadva, befejezhetném előterjesztésemet, ha a tisztelt közgyűlés érdeklődése által kisért egy körülményről még megemlékezni nem tartanám szükségesnek. Értvén az egyletünk helyiségeiben most már második évben működött népkonyhát. Nem sejtett arányban nyilvánult a jótékonyság segélyre sietése, de nem sejtett arányban lépett is fel a nyomor, melynek enyhítése volt a czél. Ha csupán azon eredményt közlöm, hogy 15000 adag meleg ételt és 2000 kenyér osztatott ki a télen, ez egymagában minden kétséget kizáró módon igazolja a népkonyha eszméjének jogosultságát és azt a szükséget, melyről jótékonyan gondoskodni emberbaráti feladat. Egyletünk főpénztárnoka Udvardy Sándor volt ezen intézménynek is lelke a fáradhatlan édes testvérekkel, kik sok gondjaik mellett még a nagymeny- nyiségü étkek elkészítését is magukra vállalták. A népkonyhában naponként megjelent s ezennel a legnagyobb köszönettel kiemelt dr. Steiner La- josné és Triebler Ilma urhölgyek nemeslelkü fáradozása tette lehetővé, hogy a vármegyeszerte megindult jótékony adományok a szegzárdi szegények között kioszthatók voltak. Fogadja az igen tisztelt közgyűlés őszinte tiszteletem kifejezését Szegzárd, 1894. márczius 7-én. Simontsits Béláné, elnök. 1 . A tárgysorozat 7-ik pontja a számadások megvizsgálása volt. Ki kell emelnünk, az egylet működés eredményességéről tanúskodó azon körülményt, hogy a házvétellel felmerült tetemes adósság már 2500 forintra le van törlesztve. Ezután megejtetett a tisztujitás titkos szavazás utján, melynek eredményét a szavazatszedő-bizottság elnöke: főtiszt. Mikó György hirdeté ki. Elnök ismét az összes szavazatokkal Simontsits Béláné lett, aki a tagok lelkesült éljenzése között elfoglalván az elnöki széket szép beszédben köszönte meg az egyleti tagok bizalmát. 1894 márczius 11. Csak bátorság Zsigám, én a mellókszobában leszek. — Papád hol van? —"Irodájában. Sok szerencsét Zsigám! Zsiga koczogatott. — Szabad! rivalt odabenn egy gőgös hang. — Jó reggelt! — Hozta Isten kedves tanító urat! üdvözli őt barátságosan az öreg Csatlós Gábor. Méltóztassék helyet foglalni. így ni! Tessék kérem rágyújtani! Talán szolgálatára lehetek valamiben tanító ur? Zsigát egészen meglepte a barátságos fogadtatás. — Csatlós ur, egy igen nagy kérésem volna. — Nos, és mi volna kérése? — Meg fogja bocsátani, hogy nem tartok frázisoktól ömlengő beszédet, hanem egyenesen kirukkolok a „farbá“-val, mint mondani szokás. Eljöttem, hogy Csatlós ur kedves leányának, Berta nagysámnak kezét kérjem. — Tyüh tikom lelkét! Ilyen korán reggel? — Élczelődött az öreg. Aztán meggondolta ezen lépését? — Meg én kérem. — És eltudná-e családját tartani? — El ón kérem, habár szegényesen, de tisztességesen. — Nagyrabecsülöm az ön őszinteségét és ön is bizonyára ugyanazt várja tőlem. — Igen le fog kötelezni. — Egészen őszintén — bár sajnálkozva ki kell jelentenem, hogy leányom számára már más parthiet szemeltem ki.
