Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-02-25 / 9. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (9. sz.) melleit, mit az országra nézve üdvösnek véJ2 rosi lapban reggelire felszabdalja a herczeg- primásl, délre a rennitens főrendiházat, vacsorára pedig az egész katholikus hitfeleke- zetef. A másik a katholikus papoknak ront neki s kivétel nélkül úgy állítja elő őket, mint egy istentől elrugaszkodott fekete sereget, mely egyenes utón van arra, hogy a poklok mélységes fenekére taszítsa az egész emberiséget. Hát uraim különböztessünk egy kicsit; miről is van szó mostanában Magyarországon ? I Ugyebár abban megyegyezünk, hogy szabadelvű reformokról? Nos hát uraim küzdjenek önök ezekért a szabedelvü intézményekért, mint e sorok Írója is kötelességének ismeri azért küzdeni, de ne bántsanak senkit azért, hogy a mi nézetünkkel ellenkező irányban halad. Hát nem vagyunk mi alkotmányos országban, hol minden nézet szabad s arra nézve teljesen egyenlő jogosultság létezik, hogy a véleményjének mindenki kifejezést adhat. Hát nem tanulták önök ismerni a her- czegprimásban a lángoló hazaszeretetei, a mindent átkaroló fennkölt szellemet, ha igen, akkor ne dobálják sárral, hogy egy kérdésben nincs velünk egy véleményen. Hány főur vérzett el Mohácsnál a haza védelmében s hány áll ma is kultúrintézményeink élén, ezért bocsássák meg nekik, ha a rohamos haladás nincs Ínyükre s egyik-másik | megkísérli annak gátat vetni. Vagy elfeledték önök, hogy az a katholikus klérus, mely * most önök előtt egy sehonnai I tábor, minő szerepet vitt és visz a magyar j véren 1848- ^n^JSiz ország zni s nem küzd e manapság, mint egy tömött falanksz magyar nyelvért, kultúráért, haladásért egyiránt. Önök valami sötét elfogultság által uralva, ellenfeleikben csak a hibákat látják meg, azok érdemei előtt pedig következetesen szemet hunynak. Legyen azért világosság és igazság! Küzd- jünk következetesen, de szenvedély nélkül a lünk, de tiszteljük ellenfelünkben a vélemény szabadságát s a meggyőződés szentségét. Kíméletesen viselkedjünk s legyünk elné- zők mások esetleges hibáival szemben s ismerjük el benne az érdemet a minthogy, ha nem vagyunk elfogultak magunk iránt, be kell I ismernünk, hogy nekünk is vannak hibáink Tegyük félre a szenvedélyt, nehogy az ország katholikus lakosságában megérleljük a meggyőződést, hogy itt tulajdonképpen nem szabadelvű reformok létesítése körül foly a küzdelem, hanem elkeseredett hajsza rendez- tetik egy felekezet ellen. A szabadelvű reformokat megbuktatni Magyarországon ma napság alig áll valakinek hatalmában, csak azok meg ne buktassák, a kik részint nemes, részint nemtelen indokból olyan túlbuzgó barátai. Tehát csak szenvedély nélküt! b. A magyarosodás. VI. Ha Mária Teréziát az uralkodásban ő hozzá hasonló, az édesgetéshez értő király követi vala; daczára annak, hogy éppen az ő udvarából valók, a testőrségből már némelyek föüsmerék nemzetiségünkre károsan kiható politikáját, úgy, hogy azok Írásban és élőszóval az országban elszórtan irodalommal működőkkel egyetértve fölrázni kezdék álmából a magyarnyelv művelésére még hivatottakat: ha nyelvünk nem némul vala is el talán örökre, de az mégis kiszámithatlan hosz- szu időre továbbra is vajúdásban fetrengett volna. Fia II. József, minden egyénnek, az állami rend fönállását nem koczkázlató lelki- ősmereti meggyőződésbeli nyilvánítását, vallása gyakorlásaként megengedé. Noha az Isten iránti, az orthodokszoknál szokásos külső, fényes, ünnepies színezetű, még szabadakara- tulag is kegyeletes tiszteletnyilvánitásnak barátja nem volt. Ő eszményi koszmopolita, világpolgár vala. Ő maga példánykéke volt az egyszerű, takarékos életmódnak tettleg is, ványos tífuszba esett. „Óh Cíak most ments meg a haláltól ón jó Istenem! — e jámbor szózatra nyílt meg folyvást ajkuk akkor, midőn az önkívület eszmélni engedé őket. — „Mint fog örülni Máyer és Kleiszner, ha halálomat megtudja, oh Egek Ura ments meg e gyalázattól!“ — rebegék Szóiig sápadt ajkai. Mondjam-e, hogy ugyanezt tevék Máyer és Kleiszner urak?! A gondviselő Mindenható végre meghallgató Máyer és Lleiszner hő imáját és nemsokára fölépültek, azonban az ágyhoz kötve maradt Szóiig. — „Minő együgyüség — töprenkedék magában Máyer, hogy igy lemondok minden élvezetről, hogy igy töltöm napjaimat!“ — »Véget vetek e kinos életmódnak — pénzem van, elmegyek Fiúméba, Abázziába, ott szabadon lihegek a derült, enyhe égalj alatt; mehetek ismét vendéglőbe színházba stb. —úgy lesz, holnap utazom!“ Kleiszner ur szintén igy gondolkozók azon különbséggel, hogy egy nappal későbben utazott. Máyer most már pótolta azt, mit otthon . . . szépen elmulasztott; járt szabadon színházba, vendéglőbe — nem voltak itt a rettegett Kleiszner és Szélig; de örömórzete csakhamar megzavartatott: midőn egyszer az utczán a „Deák“ előtt sétál, előtte terem Kleiszner. Erős fantázia szükségeltetik mindkettőnek m^glepetósi fokát csak elképzelni is. Keservesen fakadtak ki egyszerre: „Te is itt vagy g—z ember, itt is életemre törsz, itt is utánam leselkedel, itt sincs előtted nyugalmam! Szót szó követett; a harag fellobbanásában annak rendje és módja szerint a kihívás életre és halálra megtörtént. A párbaj a „Monte Maggiora“ kopár oltalán ment végbe. A secundánsok békítő közbenjárása mitsem hnsznált. Bőszülten kiáltá a régi két jó barát: „Fegyvert,! fegyvert!“ Kőt lövés dördült el a levegőben; czélját egyik sem tévesztő el, mert mindkettő hallva rogyott le. Utolsó szavuk: Szélig! volt. Szóiig 14 nap alatt fölőpülvón kórágyából s mind rendületlenül negyvennyolczas A1 Baraccoba, a halhatatlan nagy hazafihoz készült; amidőn átnyújtom neki a Tolnamegyei Közlöny 1894. évi 8 számát, hol ritkított betűkkel a következő volt olvasható: „Tolnamegyeiek párbaja Abázziában. Mint bátta- szóki levelezőnk Írja, Abázziában e napokban két magyar párbajt vívott. Máyer A. és Kleiszner Gy. egészségök helyreállítása végett Abázziába menvén, ott ismeretlen okok miatt párbajt vívtak, melynek eredménye az lett, hogy egyik sem hagyta el a vitért.“ Elképzelhetik bájos olvasónőim Szóiig örömét; „Oh én szerencsés boldog! most már szabadon járhatok — kelhetek és 200 ezer frt örökség!“ Oh minő szerencse!“ „Jer elő áldott egyezség, hadd csókoljalak meg! — • Most már újból elmehetek Palihoz a „Koronába“, ugy-e kedves Mórom te is eljösz ?“ — „El hát“ — szólék gunyós mosolylyal. El is mentünk. Folyt az olasz, somlyai, tokaji és a nemes czimerü pezsgő éjfélig. Nyugalomra tértünk. Reggel halva találtam az ón utolsó vén barátomat Tablau. Igaza van Vergilnek: „Hen nihil invitis fás quemqam fidere divis.“ Vagyis magyarán: „Hiába, az Istennek akarata ellen semmit sem használ a remény.“ Engel Mór. 1894. február 25. az anyagi jólétnek kivétel nélkül mindenki érdekében való tényleges terjesztője; a fölü- letesség- és szélhámosságnak, kegyhajhászat- nak ellensége, a munka becsülője, szigorú ellenőrzője a mindnki állásából folyó kötelessége teljesítésének; kemény bírája önmaga lelkiösmeretének, fáradhatlan fogyasztója a jó munkának, tanulságos igazságszolgáltatója a hozzá folyamodott ügyefogyottaknak, Ezen lelki tulajdonokat részben magyar főúri nevelője és magyar szerzetes tanítója csepegtették beléje ifjúkorában. Azonban ret- tenhetlen vágyai, kitartása a dolgok egybevetésével a tapasztalatszerzés iránt kifejlesztők akaraterősségét, és minden tettében a saját maga »én«-jét kidomboriták. Ő anyagi czélból is igazságosan kiosztott munkát kívánt a társadalom egyedeire, s a végzett munkáért szánt ő arányos jutalomként a szájba betevő falatot; megélhetést teremtendő, a fényűzést s annak árnyékát, a nyomort akará száműzni. Az ő számos országai népeinek bol- dogitása czéljából a »Szentirás«-ban nem ismeretlen, de alkalmazásukban nagyrészt idegen, az ő fenti elvei általánosan jó hatással voltak gyakorlatilag különösen a szoronga- tottakra, a megélhetésért küzdők rétegeire. De a különböző országai embereinek közös egyenlősitési terve, egyetlen egy politikai kaptafája mindegyik, önállólag járásra termett országok alattvalóira, jogilag felnőtt nemzetiségkre nem vált be. Ha országai különböző ajkú, természetű, jogszokásu lakóit hasonlítani lehetett egy Különböző fajú eleven madársereghez; amint azokat egy kalitban nem lehet csakis egy féle táplálékkal föntar- tani és semmi mód állal egyfajuvá alakítani; úgy sikertelen lehetett egyátalán azon politi- I kaja, miszerint a legellentétesebb jogi érdekű, vérmérsékletű és nyelvű népeiből egy életképes, sőt egynyelvű birodalmat alkothasson. Magyarországon mint magyar király magát meg nem koronáztató, országgyűlést egybe nem hivatott, mindenben önmaga felelősségére intézkedett. A vármegyék eltörlésével az országot tiz politikai kerülelre tagolá, s azok élén az általa kinevezett biztosokkal vélte boldogítani hazánkat. A jobbágyságot teljesen szabaddá s vele a kiváltságosakat egyenlővé kívánta tenni, arányos megadóztatást tervezve mindenkire kivétel nélkül. Az eddigi törvényt- tevő, közigazgatást eszközlő, minden hivatalra képesítő és iskolai latinnyelv helyett kötelezővé tévé minden fönti kiszolgáltatásra — írásban, élőszóval, tannyelvül — a németnyelvnek használatát oly hozzáadással, hogy záros három évi határidőn túl a németnyelvet el nem sajátító minden eddigi hivatalos közeg kenyerevesztett leendett. A császár eme rendeletéi még a korábban a külföldi műveltséggel a németnyelvel is elsajátított magyarjainknak a dinasztia iránt leghübbek nagyrészt is igen, de a többi honi nemzetiségeinket éppen nem feszélye- zék. Sőt nemzetiségeinkre és jövevényeinkre, az idegen szokások, a nemzetietlen viselet- és a németnyelvnek korlátlanul való terjed- hetésére e törvénytelen, önkényü rendelkezések bátorítólag hatottak; biztosiván nekik előnyt mindenben annak rovására, ami magyar, A nyelve, nemzetisége művelésére és jogai megszerzésére nézve eddig, kivált Mária Terézia emlékei miatt még mindig szendergő magyarság állandó fölocsudására immár legfőbb ideje is volt; a császár önhatalmú minden intézkedése pedig erre a leghasznosabb horderejű esemény lett. A maroknyi tősgyökeres magyarságot ugyanis, mely századok vi-
