Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)

1894-02-18 / 8. szám

2

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (8. sz.)

1894 február 18.

A szegzárdi népkonyha.

mire tankötelezettsége véget ér; ős mert a tanköteles gyermekekre nézve hozott, avagy a jövőben hozandó fegyelmi szabályok kötelező voltát sokszoros pedagógiai érdekből nem a 15 éven alul vagy felül való életkor, hanem a tankötelezettség tényleges fen- vagy fen- nem-állása kell hogy határozza meg.

A mi a dolog érdemét, jelesen a mohácsi járás főszolgabirájától példának okáért szószerint közlött rendeletet illeti: arra nézve az a megjegyzésem van, hogy abban egy igen lényeges körülményt nem találok megemlítve, még pedig oly körülményt, melynek az ily természetű rendeletben való elhallgatása az iskolaköteles gyermek korcsmái mulatozásának tárt kaput nyit; nem találom ugyanis egyenesen és világosan kijelentve azt, hogy mindkét nembeli iskolakötelesek a nyilvános korcsmái mulatságtól mindenképen eltiltandók úgy, hogy abban még akkor se legyen szabad rősztvenniök, ha ugyanott szüleik vagy ezek helyettesei egyidejűleg szintén jelen vannak is.

Mert mit tanít e részt az élet egyik legjobb tanitó-mestere, a tapasztalat ? Ha az iskola-igazgató vagy tanító korcsmái mulatozás miatt kérdőre vonja a tanköteles fiút vagy leányt: ettől akárhányszor azt nyeri magát kimentő válaszul, hogy „atyámmal, anyámmal voltam ott“; az ez iránt feleletre vont apa vagy anya pedig nagy hetykén odavágja az interpellálónak, hogy „ő a fiát meg a leányát oda viszi mulatni, a hova neki tetszik, és az ő jelenléte elég biztosíték arra nézve, hogy gyermeke a korcsmái mulatságon is el ne romolják“. Pedig mig ez önérzettel elszónokolt nagy mondásnak első része is csak bizonyos fentartással állhat meg, t. i. csupán oly szülőkre nézve, kik magok is jól nevelt s müveit emberek: második része — mely szerint az apa vagy anya jelenléte elegendő óvószer a serdülő gyermek erkölcseinek ily alkalmakkor való megmótelye- zése ellen — épenséggel alaptalan ős téves.

A közsorsu szülők ugyanis átalában és nagyjában — legalább még manapság — messze alul állnak azon az értelmi s erkölcsi színvonalon, hogy sem gyermekeik mulatozási módját az észszerű nevelés szempontjából megbízhatóan megválasztani képesek volnának, és hogysem eme csakis feltételesen elismerhető szülői jogukat közigazgatásilag üdvös korlátok közé szorítani ne lehetne s ne kellene. S ugyané szülők sokkal kevesebb érzékkel bírnak a józan pedagógia legkezdetlegesebb kívánalmai iránt is, hogysem belátnák, miszerint a nyilvános korcsmái tivornyákon látott ős hallott dolgok zsenge korú gyermekeikben — az ő jelenlétök mellett is — mennyire idő-nap előtt s mily veszélyes mértékben kelthetik föl a természet rendje szerint ekkor még szunnyadó érzéki indulatokat; felkeltik kiváltakkor, ha a szülők jelenléte, mint igen számos esetben, tisztán csak fizikai, ha t. i. az apa folyton kártyázik és iszik, az anya pedig vagy pletykába merülve

oda se néz a leányának, vagy — a sót nyalogató vén kecske módjára — maga is még a táncz után bomlik: az a 14—15 éves leánya pedig magára hagyatva, hol a nagy ivóban, hol azon kívül, mulat, ahogyan ép neki tetszik.. .

Ha tehát a vallás- és közoktatási vagy belügyi kormány országszerte, esetleg szükebb hazánkban megyei törvényhatóságunk idején valónak találná, hogy az iskolaköteles gyermekek botrányos korcs- mázásának megszüntetése czóljából a közerkölcsiség érdekében valamely szigorúbb törvényes intézkedést inauguráljon: ezt e sorok írójának szerény nézete szerint akként kellene formulázni, hogy a nép-, ismétlő- ős ipartanoncz-iskolai tankötelesek a nyilvános korcsmái mulatságokból feltétlenül kizárassanak, vagyis, hogy az ezekben való részvételre őket szülőiknek vagy ezek helyetteseinek -— kellő garanczíát nem nyújtó — jelenléte se szabadítsa föl. Fél rendszabály ez irányban sem érne többet a semminél.

— rt Felhívás a magyar közönséghez!

Ezredéves orsz. kiállításunk sikere érdekében kérjük a nemzet minden számottevő tényezőjének támogatását. E kiállítás nem egyszerű tárlatnak, látványosságnak van tervezve, mert a magyar nemzet ezer éves múltjának képezi beszámolóját s ez a beszámoló nem lehet másolata az úgynevezett mutatványos kiállításoknak, melyeknek egész sorozata követte az utolsó évtizedben.

Kell, hogy ez alkalommal kultúránknak méltó hely jelöltessék ki Európa művelődés történetében, kell, hogy bemutassuk iparunka*, művészetünket, közgazdaságunkat a maga egész télyessógóben, minden számottevő tényezőjével egyetemben, kell, hogy most megmutassuk Európa nemzeteinek, hogy az államalkotó magyar nemzet ere ben pezsgő egészséges vér kering.

A nemes versengés megindult országszerte. A vagyonos iparos, a ki áldozatokra képes, ott lesz termelése és munkája javával; de ott lesz a kevésbé tehetős, jeles iparos is, mert a nemzeti munkának ő is lelkes tényezője és ámbár áldozatokat kell hoznia, nem maradhat el, mert elmaradásával nem volna hűséges a magyar kultúra bemutatott kór»»

És ¥ TiéTyen 'án^1 3 ’

zőposztályra, a leik is a nemzeti versen tát a nagy czől sikt

Nem olyan áldozatokról van szó, melyek a társadalmat nem illetik. Kérjük, hogy szükségleteinek fedezésével a kiállítás előtti évben legyen némi figyelemmel a közel környezetében lakó jelesebb magyar iparosokra, kérjük, hogy rendeljen olyan tárgyakat, a melyeket az illető iparos az alkalomhoz méltó figyelemmel készítsen el és a nemzeti kiállításra felküldvőn, vele mű- ős kézműiparunk magas színvonalát kidomboríthassa.

. Városunk e huraános intézménye, melyet Si- montsits Bőlánó urhölgy anyagi önfeláldozással, tapintattal és érzőkkel vezet, hogy minő népszerűségre tett szert megyeszerte, mutatja az alábbi levél, melyet a helyzet jellemzése czóljából egész terjedelmében közlünk. íme a levél:

Nagyságos Asszony!

A völgységi járás jegyzői kara a mai napon Bonyhádon tartott hivatalos összejövetele alkalmával megemlékezvén a Nagyságod nemes intentiói alapján létesült szegzárdi népkonyha ügyéről — annak javára saját körében rögtönzött gyűjtést rendezett. — Midőn ezen gyűjtés eredményét feltüntető jegyzéket Nagyságodnak tisztelettel mellékelve bemutatni bátorkodnám, van szerencsém a begyült 25 frtnyi összeget Nagyságodnak a szegzárdi népkonyha iránt tannu'itott nemes czőljainak részbeni előmozditására ezennel mellékelve tisztelettel átszolgáltatni. — Fogadja Nagyságod e csekélységet tőlünk oly szívesen, mint a mily szívesen azt Nagyságodnak jótékony rendelkezésére bocsájtjuk.

Kiváló tisztelettel maradtam a völgységi járás jegyzői egylete nevében :

Czikón, 1894. évi február hó 12-őn.

Nagyságos Asszonynak,

alázatos szolgája:

Bassola Árpád,

. egyleti elnök.

Gy üj tő i v

trz Alispánná Ő Nagysága védnöksége alatt álló szegzárdi népkonyha javára a völgységi járás jegyzői kara által gyűjtött adományokról:

Bassola Árpád 1 frt., Kovács Gyula 1 frt., Lovászy Gábor 1 frt., Lunova János 1 frt., Schleinig Lajos 1 frt , Eicher István 1 frt., Hoff Henrik 1 frt., Rumfeld Imre 1 frt., Helfenbein Dániel 1 frt., Gróf József 2 frt., Schaadt Gyula 1 frt., Traiber János 2 frt., ÍFleischroan Lipót 1 frt., dr. DiCzentv Gyula 1 frt., Farkas Lajos Újvidék 1 frt., Sághy János 1 frt., Horváth Ernő 1 frt, Rinaldi Ottó 1 frt., Horváth György 1 frt, Halász Géza 1 frt., Kühnel Ferencz 1 frt., Lehman János 1 frt Lippich Zoltán l frt. Összesen 25 frt, azaz: huszonöt forint.

Kelt, Czikón február 12-ón.

Bassola Árpád,

egyleti elnök.

„..uieies gyermekek botrányos mulatozása ellen.

Midőn a „Tolnamegyei Közlöny“ folyó évi február 4-iki száma 3. lapján e tárgyban megjelent sorokhoz az alábbiakban röviden hozzászólni kívánok: a czimben azért említek iskolaköteles gyermekeket és nem 15 éven aluliakat, mert, a mely fiú vagy leány pl. a múlt évi szeptember elsején töltötte be 15-ik életévét: az az 1868-iki népoktatási törvény értelme szerint az ugyancsak szeptember elsején kezdődött egész iskolai évben még tanköteles, tehát már utolsó tankötelezettségi éve leg- elsején sem 15 éven aluli, sőt közel 16 évessé lesz,

„A kicsike mindig jobban fejlődött, mindig nagyobb, szebb lett, mint a feslő rózsabimbó. Tizenhat éves korában ő volt a „falu szépe“. Termete olyan volt, mint a tiéd, sugár, karcsú; szemei, mint az ég kékje; ajka, mint a hajnal hasadás; haja hosszú, leomló, mint a folyékony arany. Még most is jól emlékezem, valahányszor vendég urak látogattak be hozzánk, alig fogytak ki a dicséretből: soh’ se mulasztották elmondani: „Hej! Márton bátya, ilyen csak az Isten áldása lehet“.

„Nem csoda azután, ha az egész falu legénysége szemet vetett reá. Este felé, mikor a nap már leáldozott, kiültünk a ház elé a kis lóczára; oda- sereglettek a legények mind. A többi leányok pedig irigykedtek, szidtak, átkoztak minket, Julcsát. . . de meg is fogott az átok“!

„Leányom már abban a korban volt, hogy gondoskodnom kellet. Kiválasztottam egyot a legények közül, a derék Barna Pistát, aki szerette Jul- csámat szívből igazán. Nem volt ugyan gazdag az Istenadta, de becsületes, a mi vérünkből való, kenyerét saját két kezével szerezte“.

„Mikor előadtam néki szándékomat, elszomorodott ugyan egykicsit azt hittem, engem sajnál elhagyni — de nem szólt ellen semmit“.

„Hej’! ha tudtam volna! sóhajtott fel az öreg“.

„A gyerekek békességben voltak, szeretkeztek, mint a fehér galambok; elhitettem magammal, hogy boldogok. Mikor a tiszteletes ur már harmadszor is kihirdette eljegyzésüket, pár hőt hiányzott csak az esküvőtől“.

„A lagzi előtti héten, szombat este, nyugodtan feküdtem le; Julcsa csókkal, öleléssel, édes beszéddel vált el Pistától, azután bement a benyílóba, azt hittem, lefeküdt“.

„Reggel mint rendesen, korán keltem fel. Vártam Juliskámat, késsett. Azt hittem cziczomázza magát, talán vasárnapi öltözőjét rendezi.“.

„Végre benéztem szobájábá: senki. Összenéztük az egész házat, kerestük, kutattuk, tűvé tettünk mindent — hiába“.

Az öreg izgatottabbá lett.

„Nagy szomorúságban töltöttünk két napot, mikor levél érkezett. Sietve bontottam fel. .. átfutottam a sorokat, s csak arra emlékszem, hogy megátkoztam“.

„Meg! kiáltott hevesen, s nézett mereven előre az öreg.

„Meg! mert megcsalt. Hitegetett, ámitgatott, aztán elszökött Kemény Laczival, mert gazdagabb, s uriasabb formájú volt“.

„Könyörgött, kért a levelében, bocsássák meg, nem tehet róla, csak Laczit szeretheti“.

„Jól van! mondottam,,, lihegett, csak szeresd! De megcsaltad apádat, elámítottad, ezért meg ver az Isten, de vérjen is meg mind a két kezével“! . . ..

Sokáig nem tudott szóhoz jutni az öreg molnár, mig végre erőt vett magáu s folytatá:

„így múlt el három óv. Egyszer csak hírül hozták, hogy Kemény Laczi elhagyta Julcsámat“.

„Egy téli estén zörgettek ajtómon. Kinyitom: Julcsa áll előttem. Mikor a házam küszöbére lépett,

mikor meglátott engem ősz fürteimmel, törődött testemet, s meghallotta, hogy anyja bánatában elhalt : összeesett. Nagyot sikoltott, szivéhez kapott, s könyörgött: „bocsásd meg atyám vétkemet“ . . ., „Reánőztem, homlokára nyomtam egy csókot: „Megbocsátok“ — feleltem.

Két kövér könycsepp perdült le munkában megdurvult, tisztes kezére. Az öreg lassabban, szakadozottabban, de folytatá beszédét:

„Mikor arczára tekintettem, láttam, hogy az alatt a három év alatt sokat szenvedhetett; szemei beestek a sok sírástól, fényük megtörött, arcza rózsái elhervadtak . . . hát. . . megbocsájtottam ...

„Erre az egy szóra ismét kipirult két orczája, szemei tűzben ragyoglak, meg akart ölelni... kitárta kőt karját, . . ős összeesett“. Az öreg molnár zokogott. „Keltegettem, hiába . .. egyet szólt „köszönöm“, s többet soha,. . . meghalt, meghasadt a szive“.

Peregtek a könyek, bőven ontotta őket az öreg kőt szeme. Ráhullottak keze-fejóre, onnan azután bele a mély Dunában, melynek habjai lassan, ritmikusan locscsantak a malom oldalaihoz.

„így van ez a történet galambom“. Látom a te szemedbe is könyek ülnek, mint az enyémbe. Bizony lányom sokat, keservesen szenvedtem tettemért ... bűnömért,.,. de engem is megvert a teremtő, elért az Isten igazságos, fenyitő keze, mert elvesztettem egyetlen gyermekemet — leányomat“.

... Hosszú szünet következett, mig az öreg a zokogástól szóhoz jutott ... Azután megtörülte sárga zsebkendőjével szemeit, körül nézett hallgatóin,