Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-12-16 / 51. szám
5 I egészséges ízlésének megfelelő táplálékot kapjon. Mert habár nem is hallatszik fel az egykori „panem et circenses | a római nép zendülése a históriai tanúság, hogy a népnek szórakozás kell. A. kik a népet vezetik, azoknak fő figyelme kell) hogy arra irányittassék, miként a nép egészséges ízlésétől el ne tántorittassek. Es e tekintetben, mert a magyar népet semmi veszély sem fenyegeti, kár lenne annak az optimismusnak elfognia, hogy a nép ízlésének kellő irányításáról nem is szükséges gondoskodni. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. A hazáért mindent. 4) Irta: Aggteleki (Ullein) Fercncz. (Folytatás.) Horváth buosuzik. Csongrádynak és Pálfaynak T . . . . megye egyik nagyobb falujában feküdt terjedelmes birtokuk. A nemes szivü Pálfay, szerencsétlen kezességei folytán tönkre jutott. Szép birtoka idegen kézre került. Nem tudott egyebet megmenteni, mint őseinek bölcsőhelyét: a szép kastélyt, nagy belsőségével. Itt lakott ő télen-nyáron, a lakás emeletén, mely elég I kényelmet nyújtott családjának. Nem rendelkezvén semmi jövedelemmel: kénytelen volt lakásának nélkülözhető részét értékesíteni. A padlást és a földszintet bérbeadta egy gabonakereskedőnek, a pinczét pedig egy borkereskedőnek. A nagy istállók is jövedelmeztek. Az egykori szőnyegkert és a kiirtott fenyves helyén bőven megtermett a kenyérnek való és a szükséges konyhavetemények. Csupán egy öreg cselédet tartottak. Ez még a régi jó időkből maradt meg. Nem tudta szegénységében sem elhagyni a családot. Hisz ő dajkálta azokat a czukoi'babákat! Az egykor mindenben bővelkedő család, nemes megadással tűrte az élet e keserű változását! Erős lelkök nem rettent vissza a mindennapi élet nagy kérdésétől, — nem törték meg a csalódások, mert az előrelátó anya gondosan nyirbálta gyermekein a netán nagyzásra törő galyakat. ■ Gazdagságukat úgy tüntette fel elüttök, mint a melyet másokkal meg kell osztaniok. A munkásságot pedig, mint a mely az unalom megölője, s a megélhetés legbiztosabb és legtiszteletreméltóbb kulcsa. Ily elvekben nevelve: a változás nem tűnt föl élőttök oly elviselhetetlennek és ők, uj helyzetök- ben is megelégedettek, boldogok voltak. Csak Pálfay t érinté fájón a sors keze. Kinos szemrehányásokat tett magának; de csupán neje és gyermekei miatt. Pedig ezeknek a szemében sohasem látott könnyet! És éppen ez fájt neki! Azt hitte, hogy családja csupa gyengédségből erőlteti magára a megelégedettség látszatát, — azt hive, hogy az eltitkolt könnyek kínos nyomokat hagynak maguk után a szivekben! Pedig az ő családja nem nélkülözött. A leányok titokban varrtak, — titokban azért, nehogy 1894*. deczember 16. — Igen, asszonyom, én nagyon szerettem. Meggyőződött erről s nem hiszem, mintha már elfeledte volna . . . Ha ... igen, ha most csak egy csepp jó akaratot mutatna irántam, ha csak egy szóval mondaná, hogy feledjem el a történteket, én kész volnék lábaihoz borulni és bocsánatot kérni, a miért olyasmit vettem észre, a mit nem kellett volna. Mert hiszen ön nem képes megcsalni engem. Az asszony mégegyszer fölpillantott, megnézte férje aggódó bús arczát és sírva fakadt. —| Azt pedig rosszul teszi, hogy még mindig kínoz bizalmával. Károly hátrapattant. — Micsoda? , . . — Igen, mert én ki nem állhatom önt! . . . . — Mi?! ... . Az asszony ismételte: — Ki nem állhatom, pedig volt idő, mikor nem igy gondoltam! . . . De kérem . . . magamra akarok maradni. Károly otthagyta őt és két év óta nem látott barátai közé ment. Késő éjjelig maradtak együtt a nem várt viszontlátás örömére és a váratlan vendég ünneplésére. Mikor reggel felé bekopogtatott a lakásba, a szobalány felöltözve, kóczos hajjal, álmos szemmel fogadta azzal a hírrel, hogy az asszonya elment. Nem vitt magával mást, mint a kis gyermeket a kocsijában. Még kísérőt sem rendelt. Hogy hova ment, azt nem mondta meg. atyjok büszkeségét sértsék, vagy őt a létfenntartás ily módjával keserítsek. Azonkívül a ház jövedelme elég volt a tisztességes, de szerény megélhetésre. Igaz, hogy a ház kapuja becsukódott, mert vendéget fogadni nem lehetett. Kimenni is bajos lett volna, mert bár barátai mindent elkövettek, hogy a derek Palfayt körüknek megtarthassák: az soha sem sikerült, mert e büszke es érzékeny szivü ember nem tudott fájó visszaemlékezés nélkül időzni barátai társaságában, kikkel egykor fényben versenyzett. A szép fogatok is elmaradtak, a sok drága hátas paripa, a nemes vadászebek, a fényes szolgaszemélyzet, — ez mind, mind megszűnt lenni, s e nagy visszaesés leverte őt lábairól. Csupán Csongrádyék látogatását fogadta és viszonozta. E nemes lelkű barát, Pálfay iránti gyengédségből, midőn ez birtokaitól megfosztatott: szobáinak díszes bútorzatát egy szegényebb rokonának ajándékozta, s a padláson heverőkkel pótolta. Mindent, amit csak egyszerűsíthetett, egyszerűsített a háztartás körül is, hogy egészen otthon érezze magát nála, az ő régi jó barátja. Pálfay ék lakába szép és kényelmes volt. A család fejének rendelkezésére állt egy háló-, egy dolgozó- és egy társalgóterem. Az anyának szintén volt egy háló- és egy dolgozószobája. Ezen utóbbi, közvetlenül a leányoknak két egymásba nyíló szobája mellett volt. Az emelet közepén volt a tágas ebédlő, nagy szárnyas ajtókkal, melyek egyike az erkélyre szolgált. A bútorzat még a jobb idők maradványa, — még mindig szép, a gondozás megóvta az elavulástól. A Pálfay leányokat: Vilmát, az idősebbet és Gizellát, az ifjabbikat, a ház előtt elterülő kis virágos kertben találjuk. Apró ládikákba porhanyó földet rostáltak, virágmagot vetve azokba. E nemes foglalkozásuk közben találják őket Horváth és Csongrády. — Mily gazdag e kis kert virágokban! — Mondá szivélyes üdvözlet után Horváth. — Hisz pár ibolya-szál díszíti még csak kertünket — válaszolá Vilma. — Es a legszebb két rózsa, mit életemben láttam ! — Bókolt Horváth. — Még mindig a régi ? Kérdé utánozhatlan kedvességgel Gizella. Ön annyira pazarolja bókjait, hogy majd utóbb a tartalék-alaphoz kell nyúlnia. Tessék urak! sétáljunk fel. — Búcsúzni jöttem! — Mondá Horváth. — És ily gyors elhatározással ? — Kérdé Vilma. — Az országgyűlési tárgyalások oly irányt vettek, hogy azokban részt nem venni: nemzetellenes bűnnek tartom. Fájó szívvel bár, de mégis távoznom kell. f — Es Vilmácska szemében egy árva könyecske sem ragyog? ||g| Kérdé indiscretióval Csongrády. — TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (51. sz.) Károly szobájába lépett. Tekintete az Íróasztal zöld posztóján heverő két levélen akadt meg: az egyiket gazdatisztje irta; valamelyik jószág állapotáról szóló tudósítás. De a másikat asszonyi kéz irta ! Megismerte a betűk vonásait s egész lénye megremegett, miallatt a boríték egyik oldalát feltépte. A levélben ez áltt: „Tisztelt uram! Mikor megismerkedtünk egymással, én egy nagyon szegény leány voltam, a ki tizenkét éves korom óta két kezem munkájával tartottam fenn magam. Ugyanez a puha, elkényeztetett kéz, mely most ezt a levelet írja, akkoron össze volt szurkálva és mindig piszkos volt, mert hiszen dolgoztam. Mindazonáltal meg voltam elégedve és soha nem panaszkodtam senkinek. Sőt istenemre, ha még oly nagy nyomorban lettem volna, sem jött volna soha panasz az ajkamra. Csakhogy szép is voltam; szegény, szép és ostoba : a legnagyobb átok, a mi leányt érhet. Szegény, szép és ostoba voltam, a mi azt jelenti, hogy tizen- nyolcz éves koromban már elvesztem a világra nézve, ha addig férjhez nem megyek. — Ön nőül vett és ezzel megmentett. Szinte kétségbe voltam már esve szépségem, szegénységem és ostobaságom felett s kész voltam .már a legelső férfinek is odadobni magamat, annyira kínoztak már, a midőn ön felém jött és kezét nyújtotta nekem. Oh, milyen boldoggá tett az a kéz! . . . Kiolvastam szemeiből a becsületes szerelmet és látva igaz szándékát, megesküdtem magamban, hogy örökké hű Nem hiszem, hogy fájón ne érintené szivét, kedves barátunk távozása! Vilma nem jött zavarba. Csongrády előtt nem csinált titkot fenséges szerelméből. — Nem tagadhatom, — válaszolá, — hogy Béla pótolhatlan hiány lesz nekem, s tán meg is kö- nyezném távozását, ha nem tudnám, hogy elfoglaltsága közepette is fog gondolatot szentelni nekem, sőt szakitand arra is időt, hogy néha meglátogasson, s mit először kellett volna említenem: ha nem tudnám, hogy nemzeti ügyünk szolgálatában dicsőséget fog szerezni nevének! — Igen, Endre, — mondá Gizella — Hor- váthra mindenesetre büszke lehet majd Vilma. És ön, — és ön Endre ? — Nincs kilátás egy kis háborúra? — Kérdé kedves naivsággal — szeretném babérral feldíszíteni kardját. — Ha csak ezeket a törvény kovácsolókat szét nem kell majd ugrasztanunk ? Egyéb csatározásra nincsenek kilátásaink. t — Es ön képes volna arra? — A katonának parancsolnak és a jó katona engedelmeskedik. r — Es ha én nagyon szépen megkérném? Vájjon akkor is fegyvert emelne a nemzeti intézmények ellen ? — Ezen esetben csak egy ut volna a kitérésre. Ha t. i. az uralkodói jogart átadnák kegyednek és kegyed másként rendelkeznék. Gizella elpirult. Túlbecsülte hatásképessógét! Azt hitte, hogy Endre jobban szereti őt. — Azt igen okosan fogjátok tenni barátom, ha fegyvereiteket helyünkbe hozzátok. Ha netán önvédelmünk érdekében nemzeti hadsereget kellene felállítanunk, fegyverekkel még nem rendelkezvén: majd elszedjük a vitéz és bátor osztrák katonáktól. Tehát a viszontlátásig! — Mondá kaczagva Horváth. — Szerencse, hogy ily bizalmas körben teszed guny-tárgyává fegyvereinket és bátorságunkat. így legalább nem vagyok kénytelen legjobb barátomtól elégtételt venni. E harczias társalgásnak Pálfayné érkezése vetett véget. Szívesen üdvözölte vendégeit, s miután megtudta, hogy Horváth búcsúzni jött: vacsorára is marasztá az urakat; de Horváth "’foglaltságával mentve magát: a meghívás alul feloldattak. Mig Pálfayné férjének keresésére ment, addig Hárváth karon fogva Vilmát, rövid kis sétára indult vele. Gizella egy kerti széken ült, vele szemben Endre foglalt helyet. O J Szerencsétlen fiatal ember! Itt van szemei előtt e gyönyörű teremtés. Endre kezével idegesen rángatja kardbojtját. Szeretné megragadni Gizella kezét, hogy ajkához emelje, szeretné elsusogni neki, hogy mennyire szeti, hogy ő érte mulat, jubban mondva szenved itthon, hogy minden gondolata az övé stb. és . . . nem lehet. ő úgy tanulta, hogy az nevetséges. Egy katona nem nevettetheti ki magát! Az a szív gyötrődmaradok önhöz és örökké bennem rejlő titok marad majd az, hogy én nem szeretem önt. A dolgok folyása azonban más felé vette útját. Ön nem teljesítette férfi-kötelességét, nem ügyelt rám, nem vigyázott, csak bízott bennem ; én pedig kényszerűségből megcsaltam önt. Ez volt a dolog legtermészetesebb lefolyása. A magam lelkiismeretét tei'hel- jem már most a bűnnel? . . . Önt vádolom tehát vele. Mért lett szerelmessé belém. Ha ön nem jön, lehet, hogy elbukok, de lehet, hogy találkozik egy más férfi, a kit én is megszerettem volna . . . De ön nőül is vett; minden vagyonát rám Íratta, nem korlátozott semmiben sem. Miért tette mindezt! Hacsak a felénél ellenkezőleg cselekedne, nem vagyok most egy . . . férjét megcsalt nő! . . . . Uram, ön már úgy sem szerethet engem, ne keserítsük tehát az együttéléssel továbbra is egymás életét. Én nem használom továbbra a vagyonát, de gyermekünket magamnál tartom. Ne féljen, ha felnő, nem fog az ön szégyenére válni, én fogom felnevelni őt. Isten önnel Margit“ Károly mégsem vált el tőle. Megengedte nevét és vagyona felét tovább is használni neki, az asszony pedig nem ment szeretőjéhez, hanem egyedül lakott. S valahányszor Károly meglátogatta gyermekét, az asszony az utánvaló napokon folyton sirt. De soha senki meg nem tudta, hogy vájjon becsületét, vagy férjét siratta-e. Talán mind a kettőt együtt.
