Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-12-16 / 51. szám
4 1894. deczember 16. vett részt s első sorban a református, lutheránus, izraelita felekezetek küldöttei járultak a főispán elé. Majd a szegzárdi rém. kath. hitközségi tanács és a szegzárdi ref. presbitérium, a szomszédos megyék küldöttsége, a vármegyei tisztikar, községi, egyleti és társulati küldöttségek tisztelgése következett. Az ünnepelt főispán a tisztelgő küldöttségeket igen szívélyesen fogadta s mindegyik szónok szavaira reflektálva, melegen megköszönte az iránta tanúsított gyön- géd figyelmet. ' • ' Az alispán ur szívességéből oly szerencsés ffitfiy- zetben vagyunk, hogy közölhetjük szép beszédjét, melyet a tisztelgések során a tisztikar nevében a főispánhoz intézett. Az érdekes beszéd a következő: Méltóságos főispán ur 1 Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az a testület, melynek élén Méltóságod előtt most megjelenni szerencsém van, a vármegye tisztviselői kara az, a mely Méltóságodhoz legközelebb érzi magát; hiszen a mély tisztelet és igaz szeretet szálain kívül ugyanazok a kapcsok fűzik őt Méltóságodhoz, a melyek a vezérhez a sereget. Ez a reánk nézve megtisztelő közelség szabja elénk, hogy még mai örömünnepünkön se feledkezzünk meg Méltóságod jellemének azon vonásairól, a mely egyéniségének méltatását, érdemeinek kiemelését mindenkor kerülni szerette; — s azért hallgatni fogunk az elmúlt évtizedről, s mig csak nagy vonásokban sem jelezzük, hogy Tolnavármegyének nem mindennapi mértékű haladása és fejlődése, mily el válasz thatlanul van ösz- szeforrva Méltóságodnak bölcs kormányzatával; hallgatni fogunk és nem mondjuk el, hogy jóságos sze- retete s kifogyhatatlan türelmének mennyit köszönhetünk mi! De egyről nem hallgathatunk, törhetlen ragaszkodásunknak kifejezést kell adni s nekünk, a vár megye választott tisztviselőinek ki kell mondám tiz • éves évfordulón hogy mi büszkén valljuk Méh god«4~-vezérünknek ;'-’==^Méítóságodat, a ki ? czimerében napnak tekintő sas-példáját mér sem követte, mikor a' politikai csalfa egéről tatólag mosolygott Méltóságod felé a fér gár; — s nem követte azért, mert vánr dennél jobban szerette. Fogadja Méltóságod őszinte s le vkivánatainkat tiz éves müködésénr engedje kérnünk, hogy e nap emlő . vármegyei tisztviselői kar csoport zivesen fogadni kegyeskedjék. el .tágított nagy- ce Éet cet a diszebéd, : részt. H óf Széchenyi Sándor, az mniepeit főispán mondotta a legalkotmányosabban urakodó apostoli magyar királyra, I. Ferencz Józsefre és felséges családjára. A főispán eszmegazdag pohár- köszöntőjét állva hallgatták meg és lelkesen megéljenezték a királyt és családját. Bernrieder József, megyebizottsági tag s nagy- birtokos hatásosan köszöntötte fel az ünnepelt főispánt, utána Simontsits Béla alispán a szomszédos vármegyék küldötteinek egészségére ürítette poharát, Szeniczey Ödön a hadsereget, Dőry Pál főszolgabíró Tallián Gyula somogymegyei főispánt, Simontsits Elemér Kardos Kálmán baranyamegyei főispánt, Dőry Dénes a megjelent országos képviselőket éltette. Pohárköszöntőt mondottak még: Péchy József, Geisz László, Boda Vilmos stb. TOLNAMEGYEI KOZLONY( 51. sz.) A diszebéd, melynek kitűnő volt a menüje, bora és pezsgője, a legderültebb hangulatban esti 8 óráig tartott. Tánczvigalom. A „Szegzárd Szálló“ fényárban úszó nagytermében a főispáni jubileum alkalmából tánczvigalom volt a szegzárdi népkonyha javára. A bálterem már rég nem látott olyan előkelő és disztingvált közönséget, mint a milyen most gyűlt egybe, hogy egyrészről csattanósan, jókedvvel fejezze be a jubileumi ünnepségeket, másrészről pedig, hogy áldozatot gyújtson azon az oltáron, melyen a szeretet lángja lobog azokért, a kiknek osztályrészül jutott a nélkülözés és szenvedés. Gróf Széchenyi Sándor főispánná leányával 10 órakor lépett a Rákóczy induló mellett a bálterembe s ezzel megkezdődött a táncz, mely a legvidámabb hangulatban, ragyogó jókedvvel hajnalig tartott. Az első négyest 44 párt tánczolta. Jelencolt asszonyok: Bezerédj Pálné, Bibö Dé- nesné, Biróy Béláné, Bodnár Istvánná, Báró Gomöeusné- Grosch Józsefné, dr. Haidecker Béláné, Horuáth Kálmánná, Haukné Dekleva Erzsiké, Kocsis Jánosné, dr. Kramolin Emilné, dr. Leopold Kornélné, Módly Lászlóné, Máyer Károlyné, özv. Mártin Ferenczné, Perczel Ru- clolfné, dr. Póth Radoné, Papp Józsefné, Simontsits Béláné, Simr +sits Elemémé, Steinerné Boda Klotild, Sass Istvá’ '••ss Lászlóaé, Schwetz Antalné, gróf Széchenyi Stankouánszky Jánosné, dr. Szigeth Gf j Mórné, Szacincsehné és özv. Totth pi Adrien, Dőry Ilona, Grosch Karo1 örgyike, Halász Emilia, Huszár Leon+ ícza, Módly Sarolta, Módly Ida, Módly Olga, Mártin Szidi, Mártin Olga, Perczel .el Margit, Spányi Piroska, gróf Széchenyi inkocánszky Elza, Szigeth Alice, Széuald /ótth Ida és Triebler Ilona. Amicus. Panem et circenses. A nemzetfentartó római erkölcs ma nagyot esett, mikor az élvhajhászó rómaiak formulázván egy utczai zendülésben követeléseiket: a császárságtól ezt követelte a demagóg szónok a felséges nép nevében : panem et circenses! kenyeret és játékot. Mintha oly nagyon megfinomodva lett volna már e korban a nép lelke, hogy a testi szükség mellett egyértelmű lett volna lelkének tápláléka. Ha igy van, szeretett hazánk római elődeinktől messze esik, mert ha nekünk rövides programmot kellene adnunk, megbízottunk aligha igy nem szavalna: A panem mellett a circenses helyett inkább adjatok egy — adóelengedést. Már a komédia csak maradjon a római uraknak. Pedig nem egészen úgy van. A mivelődés geni- usa eddig ismeretlen területeken okkupái és ide-oda nincs már messze az idő, midőn a lelkitáplálék is szüksége lesz a magyar föld népének. ízléséről már is beszélhetünk. Es bizonyos őszinteséggel meg is dicsérhetjük a nép ízlését, mely egészséges észszel gyűlöli a szertelent, az obskorust, a frivolt. Valamelyik etnográfus mondotta egykor, hogy az egyes nemzetek szellemi élvezeteiből határozottan lehet következtetni a népek ízlésére/ A bikaviadalok idegrázó jeleneteiben gyönyörködő rómaiak ízlését elitéljük mi, a kik irtózunk az embervértől: de azért ne higyje senki, hogy a szellemi élvezetnek, a lélek embertelen kéjelgésének e neme kiirtódott a földről. Nem! A bikaviadaloknak még mindég meg van a maguk közönsége a haladott nyugat klasszikus földén is. Nemcsak a spanyolok, hanem a francziák is tudnak még gyönyörködni a szórakozás e nemében. De nálunk az e fajta vérfagyasztó látványosságok nem bírták megrontani a magyar nép egészséges Ízlését. A magyar nép egyénileg bátor, de a játékos vakmerőségtől visszatartja keleti büszkesége. Csepü- rágó és pojácz alig lesz a magyar. A magyar ember mulatságaiban nem hajhássza az ideigizgató dolgokat. Nálunk, hiába az erőlködő divatos áramlatnak nem fog állandó talajt találni a külföldi verismus és naturálismus. A tőről metszett magyar nép — tessék csak megfigyelni — erkölcsi undort érez a nyilt fri- volitásokra, a ki minálunlc a franczia pikáns irodalomban és színpadi termékben kedvét találja, az nem magyar, hanem indigena. A tősgyökeres magyar nép nem barátja a szélsőségnek és határtalannak. ízlése még a legegyszerűbb földmives embernek oly kifejlődött, hogy meg tudja vonni a határt, melyen túl az erkölcsi fogalmak szerint az undorító kezdődik. A napokban is igen érdekes tapasztalatot tettem. Szegeden voltam, az Isten jókedvében teremtett magyar alföldi városban. Természetesen elmentem a színházba. A színházi prosceneum képe meglepett. A szép arczu földmives nép ülte a széksorokat, viruló magyar arczok, bokorugró szoknyákban. A Rókus szép virágai együt. Es keverve minden rendű széken, helyen magyar föld-népe. Valami nagyhangú Szuder- inan darabot játszottak. És a nép hidegen maradt. Ezt a naturális iskolát magyar gyomor be nem veszi. Azért magyar irók, mindenek felett maradjatok magyarokul. De még egy örvendetes tapasztalatot tettem Szegeden. A czirkusz üres volt. Milyen nagyon és mily igazán dicséri e tény a magyar nép fejlődött ízlését. Szépen jellemző vonás népünk lelkében, hogy erkölcsrontó ízléstelenségek és véres látványosságok sohasem vonzották. Pedig mily töménytelen mesterséges intézkedések tétettek erre a Bagó Mái’ton-féle vásári ponyva betüsöpredékeivel, nem különben a korlátozhatatlanul tóduló csepürágók és zengerek Ízléstelen csapatával. Mintha a nemzeti géniusz tartana őrszemet, a nép egészséges Ízlését megmételyezni nem engedi. Mindezekből azonban nem az következik, hogy éppen ezért a nép ízlésének fejlődésére mit sem tegyünk. Azon kell iparkodnunk, hogy a nép lelke az den tagja fájt. Lusta volt megerőltetni magát, inkább maradt. Utána bámult a kocsik és távozó emberek tömkelegének; meresztett szemekkel bámult a körutak népes semmiségébe és tarka szintelenségébe. Egyszerre csak azon kapta rajta magát, hogy testének minden porczikája reszket. Nem tudta miért, csak reszketett, hogy a nyelvét is majd leharapta. A túlsó oldalon meglátta a lányt; most már megértette, hogy miért reszketett. A kék ruha volt most is rajta. Mi is lehetett volna más? A lábán fekete harisnya, kivágott czipő. Bámulatában Károly majdnem felkiáltott: „Hisz ez még majdnem gyermek!“ A ruhája nem volt még egész hosszú, noha rövidecske sem volt már. Erősen megnézte a lányt, látta nyulák termetét, vékony derekát, kivette karjai körvonalát és soványnak mondta volna, ha gömbölyű arcza meg nem hazudtolja ezt az állítást. Szerelme hirtelen elmúlt, mialatt igy nézte. „Ezért nem volt nekem nyugtom? Ostobaság!“ Nyu- godtá lett, még a reszketése is elmúlt. Úgy négy nap múlt el. Szinte feledve volt már, midőn újra eszébe ötlött, nem tudni mikép. Ez a megemlékezés már aztán végzetessé vált rá nézve, mert hozzáment és hazakisérte. Útközben eleinte csak döczögve ment a beszélgetés, de mikor a lány látta, hogy kísérője milyen jámbor viseletű, bátrabb lett fecsegni kezdett ... Károly ezentúl már nemcsak látásból ítélhette őt meg. Beszédéből kivette, milyen ártatlan kis lányka ez, milyen könnyen megsérthető és soha többé ki npm engesztelhető. S annyira szerelmes lett . abba a nyúlánk, vékonyka teremtésbe, hogy önkénytelenül támadt benne a gondolat, nem engedni át másnak ezt a naiv, derült kedélyű gyermeket. Bemutatkozott a családnál, szívesen látták. Megkérte a lányt, a mint azt a család következtette és meg is kapta, mint a hogy remélte. Margit Károlyé lett. A mézesheteket egy távol eső birtokon töltötték s Károly egyáltalán nem törődött barátaival, kik nevették, a miért mindig bort prédikált és vizet ivott Ha tudniillik házasságról volt hajdan szóbeszéd, Károly sok’se adta egy félmilliós asszonynál alább, lévén neki magának is körülbelül ugyanennyi vagyona. És most ime, olyan lányt vett el, a kinek még a menyasszonyi fátyolát is ő fizette ki! Hanem azért boldog volt. Egy év múlva leány- gyermekük lett, Margitnak keresztelték. Visszaköltöztek a fővárosba, mikor megunták a falusi életet. A férj mindent megtett feleségének, akármit kért is, akármit akart, engedte tenni, soha nem szólt semmi ellen. A feleség meg felhasználta és élvezte ezt a szabadságot. Mindenhova elment, hova csak akart és azt hívta meg ebéd- és vacsorákra, a ki neki tetszett, nem törődvén azzal, hogy tetszik egyúttal férjének is ? Es a színházakba jártakor, az Andrássy- és Stefánia-uti sétakocsizások alkalmával észrevette, hogy egy fiatal ember űzi. Egy fiatal ember, ki nem páholyban ült, mint ő, sőt még csak a földszinten sem ült, hanem a karzaton! Nemhogy a saját hintójábán nem ült, de még a bérkocsin se, csak gyalog várta őt meg bizonyos helyeken. Tapasztalta, milyen csodálatos kitartással, mohó szemekkel lesve őt, követi; pedig Isten bizonysága, hogy eddig a legparányibb biztatást sem kapta. Egyszer azután levelet kapott, melyre válaszolni kellett. Erre uj levelet kapott, mit újabb válasz követett és igy ment ez tovább. Ennek a kölcsönös levelezésnek, magyarázat adásnak és értesítésnek pedig az lett a vége, hogy a férfi találkát kért, mit az asszony, feledve félj és gyermeket, megadott. És a mint minden szerelmesek nem állnak meg az első találkánál, azon- képen nem álltak meg ők sem. Egyik találka a másikat követte és már-már azt hitték, nem élhetnek meg egymás nélkül, midőn a férj megtudta a dolgot. — Mondja, asszonyom, van önben egy csepp érzés ? Az lesütötte fejét és hallgatott. — Látja, én még mindig szeretem önt. Nemcsak, hogy szerettem, de még most is szeretem . . . jóllehet, most már csalódtam önben .... Várta, hogy felesége közbeszóljon valamit mentségére, de az nem tette ezt. — Hanem hagyjuk most a szerelmet. Ez a mi helyzetünkben úgyszólván nevetséges. Az asszony fölnézett; megtelt asszonyiságot kifejező vonásai olyanok voltak, mint egy siró angyalé. Károly elbámult rajta. Nem tudta eltalálni, hogy az mikor hazudott neki, akkor, midőn szerelmet és hűséget esküdött, vagy most, a mikor megcsalja.
