Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-12-02 / 49. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (49. sz.) 1894. deczember 2. Ma már nem kell attól félnünk, hogy az a czikk olvasókat nem talál, mert ellenkezőleg a dolog úgy áll, hogy a közönség minden vonalon lázas érdeklődéssel viseltetik a szerűm oltások iránt és fájdalom, bizonyos veszélyes optimisztikus vélemény foglal tért. Mielőtt a kérdésben néhány szót, a melyet helyzetünkben, mikor nálunk a gyermek gyilkos kór is evidens, szükségesnek látunk elmondani, előbb bemutatunk egy kiváló orvosi véleményt, azt, melyet T h i m József jái’ás-orvos, Bácsmegye alispánja elé terjesztett! az ő vélekedései a következők: A vérsavóról ma még végleges ítéletet mondani nem lehet, de nem is szabad. A túlságos örömnyilvánitás ép oly helytelen, mint a szkepzis. A szerumkérdés megoldva nincs és minden jel arra mutat, hogy éveken át napirenden lesz. Klinikai vizsgálatokat kell bevárnunk, mert a szerűm tudományos értékét csak ez döntheti meg, a magángyakorlat eseteit számbavenni abszolúte nem lehet. A szerűm használatát mindazonáltal a gyermekgyógyász engedélyezhetőnek találja, mert a szerűm a szervezetre egyáltalában nem káros; tehát ha nem has. nál, nem is árt. Másodszor használni lehet, mei l a difteritiszszel úgy is tehetetlen az orvosi tudomány. Difteritiszes beteg gyógyításáról orvos nem beszél, csak az, a ki humbug. Yirchov, a hires berlini tanár véleménye a szérumról egyébként az, hogy a difteritisz elleni tehetetlenségünk és a szerűm ártatlansága erkölcsi kötelesség, hogy a magángyakorlatban már most alkalmazhassuk, még mielőtt véglegesen döntöttek volna. Hatósági intézkedés szükséges az esetleges visszaélések tekintetében. Lehet, hogy a szerűm, mint orvosszer, nem fogja beváltani a hozzákötött várakozásokat | ám mint közegészségügyi kar a difteritisz megakadályozására, ott a hol föl nem lépett, biztosítottnak látszott. És jóllehet a difteritisz elleni szer nagyon drága, mert egy difteritiszes beteg orvoslásához 12—20 frt ára anyag kell, a védőoltásra elég 2 frt ára és egyszeri beoltás 14 napra veszélytelenné, immunissá teszi a gyermeket. Ott, a hol a járvány vehemensen lépett fel, ott a szülők bizonynyal nem fogják sajnálni az egyszeri beoltást, akár a többszörit sem. És a tudós orvos "■'"'''a is. hogy már most a próbaojtások megejtes■savóval a betegség ellen ,ééek történjenek, valamint a tekintetben; is, hogy a _______ _ a csak betegsége idejére, hanem azon túl is elkülönittessék, mert a gyógyult difteritiszes beteg két hétig magában hordja a betegség csiráit. Ez ekben foglaltuk össze az orvosi előterjesztést. Most pedig jöjjenek saját észrevételeink. Nálunk is javában folyik a szérummal való oltás, az orvosok jelentései szerint jelentékeny sikerrel | de az is bizonyos, hogy oly drága szer, mint a szerűm, nem is igen van a patikában. Hát mi nem ismerjük a szerűm vegyi összetételeit, de mégis hallatlannak találjuk, hogy 50 cm3 szerűm 20 forint legyen. A mint mi tudjuk, a höchsti gyár monopo- polizálja ez orvosszer gyártását. Miért? Nem lehetne azt nemzetközi egyezménynyel, vagy milyen czélra vezető eljárással biztosítani, hogy a vérsavó nálunk is előállittassék. Annál inkább, mert ez a tisztelt gyár revolvereskedik. Azt kívánja, hogy 25 dekagramm szérummal együtt a rendelő antipirint is tőle vásároljon. Nem is olyan bolond gondolat a német sógortól. Tehát a német egyedáruság ellen a magyar hatóságoknak kell megvédeni. Az lehetetlen, hogy e szer oly drága maradhasson. Az egészségügyi szeréket szabadalmazni embertelenség, vagy erre is vehétő patent, arra tessék az államnak a gyártás jogát magához váltani. Áldásos dolgot fog végezni. És számítunk is rá, hogy meg is teszi. A közönség pedig ne nagyon bízzék, mert egy keserű tapasztalatunk már is van a kochinról. Vaj ha a szerűm ne mása legyen. V. Dunaföldvár, 1894. nov. 25. A dunafoldvári vöröskereszt-egylet évek óta karácsony estéjén a szegény iskolás gyermekeknek téli ruhát oszt ki. Az erre szükséges összeget részint saját pénztárából, részint pedig társulatok, vendéglők s más nyilvános helyekre kitett iveken gyűjtötte össze, ékes szavakban felszólítván adakozásra szegényt, gazdagot a szent czél javára, ez adakozások az újévi gratulácziók megváltására szolgáltak Ez évben egyet gondolt a vöröskereszt-egylet választmánya — nagy diplomaták a nők — és Ka- talinbált rendezett e czélra,; lesz pénz, csizma, mándli, sőt tánczolnak, mulatnak, még csak nem is gratulálnak (boldog uj esztendőt) s mégis lesz uj esztendő, talán boldog is annak, a kinek. 1 úgy lön. Egy hónappal ezelőtt már mentek a meghívók szerte a világ négy tája felé . . . s egy hétre rá már lázban volt a város, mindenki bálba készült, senkisem akart otthon maradni házőrzeni. A rendezőség aggodalommal nézett a monstrebál nagy napja elé, hol fér majd el annyi közönség, bár elég tágas az „Egyenlőségi Kör“ helyisége s aztán hogy szereznek össze annyi szegény lábat, melyekre a kilátásba helyezett óriási jövedelemből vett csizmákat húzzák? Két-három bét múlva azonban már megváltozott a hangulat. A dunafoldvári társadalom arisztokrata hölgyei, a szép és nemes eszmék kutforrásánál, a kávé mellet tudniilik azon meggyőződésre jutottak, hogy az a bál nagyon „kevert“ lesz, valóságos „Kata-bál“ s a csésze fenekén maradt czukrot felkavarva, utolsót hörpentettek és egyhangúlag mondák: nem megyünk. Titkon azonban készült az egyszerű selyemruha, híven a meghívó kérelméhez, mely a hölgyeket minél egyszerűbb megjelenésre kéri. A szerényebb lánykák — mert ilyenek is vannak — a varrógép szelid csörömpölése mellett szintén tanácskoztak, egyforma volt a vélemény : nagyon fényes nekünk a bál, az igaz, volnánk mi is ..... . de a szerénység nem adott szót ajkukra; végre a hosszú hallgatást egyhangú „nem megyünk“ szakította félbe s viharos tust zengett hozzá a különben ártatlan varrógép. Mindazonáltal készült a szép báli ruha, persze titokban. Végre elérkezett szép fehér hó palástban a bál napja az ő privát gardedámjával, egy karcsú esővel s elég udvariatlanul el is számította magát, mert egy nappal előbb jött, — nem nap, hanem az eső. __ De a kiket nem tartott vissza sem a lics-pocs, sem előítélet, nem tanácskoztak előbb, nem féltek a nagy- közönségtől, petrezselyemtől, eljöttek, nem nagy, de szép hölgyközönség s nem volt okuk megbánni, mert oly mulatságban részesültek, a milyet magukban csak álmaikban elképzeltek. A csapongó jókedv eltartott szünet nélkül reggelig, nem zavarta még az sem, hogy a szomszédos pusztákról megjelent tánczosok a csárdásnak nein akarták végét szakítani, inig a rendezőség a tánczrendhez ragaszkodott, hisz ilyenekhez úgy is hozzászokott már a rendezőség. Hűséges látogatói ők a földvári báloknak s nem volt rá eset, hogy a rendezőséggel összeütközésbe ne jöttek volna. Miért nem rendeznek csupán az ő számukra egy bált, melyben iLyformán állapítanák meg a tánczrendet: 1. Első csárdás éjfélig. 2. Szünóra. 2. Szuppé csárdás kivilágos-kiviradtig. Itt aztán kul- tiválhatnák szép nemzeti tánczunkat. Hiába, szép a hazafiság, még akkor is, ha bálákban nyilvánul. A mi a bál jövedelmét illeti, bizony elég csekély lehetett. Szegény iskolásgyermekek nem hogy csizmát nem kapnak, de alighanem a bál költségeire ..... majdnem azt mondottam, ráfizethetnek. De erről tegyen, a ki tehet, csakhogy jól mulattunk s bár kedves emlékekkel, de fájó szívvel távoztunk, hogy miért is oly rövid az éj; egyedüli vigaszunk, hogy álmunkban folytathatjuk. Ki tudja, hány fejecske egy édes névvel hajtotta fejét a süppedő párnákra. Jelen voltak: Leányok : Bernáth Mariska, Berns- dorfer Ilona, Gruber Szeréna, Sáál Viki, Gősy Erzsiké és Mariska, Horváth Klotild, Keller Irén és Jolán (Előszállás), Klupp Etelka, Koch Mariska, Kocsi Juliska, Márkus Elvira (Előszállás,) Murin Meláni', ősz Ninuska, Simon Erzsiké, Schwarcz Ilonka, Schreier Fáni, Tóth Mariska, Vasvári Aranka. Hamis. Felhívás és kérelem a »szegzárd-központi tanító-egylet« t. tagjaihoz! Rill József kir. tanfelügyelő urnák 3916/94. szám alatti szívélyes átiratában felhívja egyletünket, miszerint Széchenyi Sándor gróf Öméltósága 10 éves főispáni jubileuma alkalmával — mely folyó évi deczember 10-én ünnepeltetik — részt vegyen az ünnepélyen ; felajánlja kész örömest szolgálatát arra- nézve, hogy az alakítandó tanügyi küldöttséget az ünnep napján a jubilárius elé vezesse. Tisztelettel és kartársi szeretettel kérjük egyletünk tagjait, miképen f. é. deczember 5-ig velünk az Csak ebben a perczben vette észre a boldogtalan helyzetének borzasztó voltát, csaknem sírva fakadt. . — De hát az Istenért mit fogok én mondani — rimánkodott kétségbeesetten — hiszen azt sem tudom fiú vagyok-e vagy leány! Csengettek a felvonásra. Ne féljen semmit barátom, csak figyeljen reám, felsugom én magának azt is amit mondani kell; azt is amit tenni kell. Csak jól vigyázzon reám! — biztatja a súgó és azzal eltűnt a sötét színpad alá; a remegő czöglinget pedig hurczolták irgalmatlanul fel a színpadra; a melyet a szegény fiú eddig csak álmában látott ilyen nagyon közelről. Börtönt ábrázol e jelenetben a szinpad, a hol a bakancsosból lett huszár van elzárva, a padlón egy kard hever. A káplárnak be kell lépni és katonásan rári- valni a huszárra: — Vegye fel a kardot! — Szegény czöglingnek szédült a feje a mint a markos díszítő kilökdöste a nyílt színpadra a lámpák elé: csak nem hasra esett ijedtében úgy meg botlott vagy kétszer, de nagyobb baja nem történt. — Na ide figyeljen — hangzik fel a súgó lyukból siri hangon. Ne féljen semmit! Ez a biztatás félig meddig talpra állította a fiút, meglátta a súgó tüskés ábrázatát és erősen rámeresztette mind a két szemét. Eddig jól ment minden, A súgó tölcsért csinálva kezeivel a szája elé, értelmesen súgta fel: — Vegye fel a kardot! — A czögling azt hívén, hogy ez instrukczió, szépen odalépett és felvette a kardot. — Tegye le, tegye le — sietett kiabálni a súgó. A fiú megijedt s hirtelen letette. — Na, ide vigyázzon — kezdte újra a súgó — vegye fel a kardot! A szegény fiú mit tehetett egyebet, ismét felvette a fegyvert. Jaj tegye le, tegye le szamár! — toporzékolt a súgó. — A czögling ijedten letette, de már akkor forgott vele a világ és káposzta fejeknek nézte az előtte vigyorgó nagyérdemű közönség fejeit. A huszárt játszó színész kaczagó görcsökben kénytelen volt hátat fordítani; káplár uram tipegett-tapogott és bizonyára kiszaladt volna a dicsőség deszkáiról, ha látta volna merre van az ajtó. Ismét csak a súgó hangja téritette egy kissé magához. Vigyázon szerencsétlen, mert hozzá vágom azt a súgó házat! Nem hallja? vegye fel a kardot. A szegény fiun kitört az izadság. Esdeklő szemekkel bámult kínzója felé és vono- gatta válát, mintha mondaná: hiszen már felvettem vagy kétszer! A súgó dühösen rárivalt — vegye fel a kardot! A szegény czögling végre is rászánta magát és felvette harmadszor is. Lett erre óriási kaczagás; a szinfalokhoz gyűlt színészek valamennyien rákezdték a piszegést a súgóval együtt: tegye le, tegye le, tegye le! Hát szegény megint csak letette. Alig volt az omniozus kard a földön, újra hallotta a vészt jósló hangokat — vegye fel a kardot, tegye le a kardot. Szegény fiú hol felvette, hol letette, már amint súgták neki! A közönség kaczagott, mintha csiklandozták volna. Végre is eszébe jutott valakinek és bekiáltotta a kétségbeesett czöglingnek hogy: — Mondani kell azt, hogy vegye fel a kardot! — Igen ám, ha beszélni birt volna! Kinyitotta szegény kétszer is a száját; de bizony abból fogvaczogásnál egyéb hang nem hallatszott ! — Beszéljen szerencsétlen vagy megeszem — rivalt rá a súgó. Ez hatott. A szegény czögling úgy meg ijedt, hogy ijedtében kivágta magát! Ember feletti erővel oda lépett a röhögő huszár elé és rárivalt: — Nem látja, mióta teszem veszem ezt a kardot! — Miért nem veszi fel hát kend ezt a kardot ? — Óriási taps, általános konsternáczió! A becsület meg volt mentve. Szegedi azonnal kinevezte valóságos czöglingnek, persze fizetés nélkül. — Jó színész lett belőle! Megmondhatnám a nevét is, de hátha önök is ismerik, talán restelné a dolgot.
