Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-10-07 / 41. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (41. sz.) 1894. október 7. czéljának. A községi- és körorvos állása nagyon nehéz. Segíteni kell rajtuk minden áron, de az az ut, amelyet választottak, nem a helyes, bár beismerjük, a legradikálisabb. Igaz, hogy panaszukat sokáig nem hallgatta meg senki, hanem most a mi liberális éránk kezdetén, már eddig is sok buzdító szót hallottunk. Hogy a sztrájk ki ne törjön, azt megakadályozni a kormány és a társadalom kötelessége, mert megérdemeljük különben, hogy egész Európa ujjal mutasson reánk: ime igy bánik a liberális Magyarország a czivilizáczió eló'harczosaival. Komolyan, haladéktalanul hozzá kell látnunk az egészségügy államosításához és első sorban ezt kell megoldanunk. Addig újra hivatkoznak kell orvosaink áldozatkészségére és hazafiságára, a melynek már annyi szép jelét szolgáltatták. De nem szabadna vele ismét visszaélnünk. Garay János szobormintái.*) A kitűzött határidőre, október 1-ig összesen nyolcz szobormű vésznek tizenkét mintázata érkezett be, melyek a megyeház nagytermében helyeztetvén el, bárki által megtekinthetők. A beérkezési időrend szerint a pályázók ime ezek: — Kiss György (két alakzat), Szász Gyula (Budapestről), Jankovits Gyula (Bécsből) 3 mintázattal, B r e s z- tyánszky Gyula, Ligety M., Frank Kálmán (Budapest), S o vjá n k a István (Zay-Ugrócz), I z á r- novszky Ferencz (Páris) ! — Nagy örömünkre szolgál regisztrálni a tényt, hogy a kisebbrendü szobrok nem nagyon csábitó fel- állitási költségének, pályadijjának, mondhatnék igazán szerény összege daczára, ily neves művészek nagy csoportja lépett a küzdőtérre, a mindennél drágább jóhirnév s művészi babérkoszorú elnyeréséért. Nekünk pedig szegzárdiaknak és tolnamegyeieknek csak jogosult nemes büszkeség dobogtathatja szivünket a méltó örömérzete mellett, hogy ez a Garay Já^alkotni ily nemes verseny tá- rmüvészei között: a mienk oly nagyfontosságu ügyben, x venden elmondani kötelességünknek tartjuk. Először is, nem helyeseljük — bárkinek a véleménye és akarata döntött is, a kiállitási hely meghatározásánál — hogy a szobormintázatok a megyeház kevésbé hozzáférhető s e mellett igen sokszor más dolgok miatt is nagyon igénybevett nagytermében állittatik fel, — Mert e szobor szegényoek és gazdagnak jó szívvel adott filléreiből, leginkább a casinói tagok adományából, a casinó „Garay szo- bor-bizottságának“ évtizedeken át lelkiismeretesen gyakorolt felügyelete, buzgalma, lelkesedése mellett összehozott s megnövesztett jótékony kegy adomány okból fog felálllttatni: talán nem jogosulatlan a *) Tisztelt munkatársunk egyéni véleménye. A szerk. követelés, hogy a szobor-mintázatok a casinóban, vagy a városháza nagytermében, vagy a városi szálló dísztermében, szóval mindenkinek hozzáférhető helyen állíttattak legyen fel? ■ Másodszor azon nagyon-nagyon téves, hogy ne mondjuk „naiv“ felfogás ellen akarunk felszólalni, mely — úgy látszik — még intelligens körökben is kezd tért hóditani magának, holott merőben a b s u r- dum, hogy: „egy szobornak nem kell mulhatlanul hasonlítania az eredetihez, mert ez nem festmény — stb.“ — Tehát, ezek szerint, a kik igy gondolkoznak, elég, ha a szobor szép, impozáns szemgyönyörködtető, ha szinte nem hasonlít is Garay Jánoshoz. Szoborhoz értésünkről, sőt általános műveltségűnkről is nevetséges szegénységi bizonyítványt nyújtanánk a nagy világnak, ha e felfogás közkeletűvé válnék! — De reményijük nem válik ilyenné! — Hiszen akkor nem kellett volna kitűzni pályázatot Garay J. szobrára, hanem csak ennyit: „kívánunk egy szép szobrot, egy kőztér-ékesi- tőt, egy embe-szobrot!“ s ez esetben a Petőfi Arany, Kisfaludy, Vörösmarty — stb — szobrok készítői már kész mintázattal állliattak volna elő, mindössze aláírták volna a szobor talapzatán arany betűkkel: „Ez Garay János!“ Azért én, épp ellenkezőleg I téves és naiv felfogással, mely szeretem hinni: nem általános! — azt óhajtom, hogy a versenyben a dij annak a művésznek ítéltessék oda, a ki Garaynknak leghivebben adja vissza arcza vonásait, termete méreteit, lelke kisugárzását, egyénisége minden sajátosságait — stb. — Ez nem lehet másként. Ez úgy a festészet, mint — elismerem: kisebb mértékben ! — a szobrászatnak is elemi követelménye. A nélkül, hogy a jury Ítéletére csak ámyék- pressiót is akarnék gyakorolni, vagy hogy a beérkezett mintázatok felett való jogosulatlan kritikával egyik vagy másik szobor-művész szép munkálatát helyeselni, vagy kifogásolni akarnám, egyszerűen az igazság érdekében ennyit megjegyezni, kötelességemben állónak tartottam, Szintúgy — a közvélemény ellesése mellett — előre is ki merem mondani, hogy a pályázók között, eddig kiváló tetszésben részesülnek : Jankovits Gyula miniatűr, de leghívebb Garay szobor-mintázatai, — Szárnovszky Ferencz nagy alakú, szép kivitelű s igazi műgondot igényelt mintázatai és Kiss György már tőle megszoktuk jeles compositiója. A többi művészek is, több-kevesebb nemes igyekezettel megfeleltek a súlyos feladatnak, de hogy végleg a diadal csilláma kire esik: ki tudná előre megmondani V! . . És harmadszor — még egyet. — — A nagy közönség általános óhajának akarunk kifejezést adni. Ez óhaj: hogy az a jury, mely a pályádij, a megbízás, kinek részére leendő eldöntése felett való szaktanácskozásra összeül, — legyen igazán szakértő és vegyes elemekből, de úgy, hogy abban a jury-ben mindenesetre domináljon a hozzáértő elem!.... Tehát nem annyira a nagyok, hatalmasok, a befolyásos emberek, az intéző körök, mint százszorin- kább a hozzáértők! — •-------Ily nagyobb szabás ú művészeti alkotásnál, ennek elbírálásánál, múlhatatlanul szükségesek im ezek: — mütörténelmi meglehetős jártasság, müitészeti szabadság s világosan látás, e mellett, szókimondási bátorság, részrehajlatlan igazságszeretet 5 — a művészet szent titkainak kulcsát némileg biró gyakorlati előképzettség/ — finom lélek, magasztos — a köznapiság porát leverni tudó — fenköltség; eszthetikai érzék, költői fennszárnya- lás és sok egyébb! Úgy, hogy a mindig Anyagi, téren mozgók nagy serege e szent munkából mintegy végleg ki van zárva, — mig a mindig szépért lelkesülő s működő kicsiny tábornak minden közvitéze itt egyedül jogosult! . . . Ezt a szempontot óhajtanám — a siker érdekében — nagyon megfigyelni és megszívlelni az intéző körök részéről. Óhajtanám, hvgy abban a döntő juryben a budapesti szakértőkön kivül ott lonne első sorban Nyitray Lajos, városunk jeles festőművésze; a helybeli mindenvallásu lelkészek, a hírlapírók s munkatársaik; Frank János, derék művész iparosunk,, sőt egy-két megyei jeles kőfaragónk is! Tessék elhinni, csak igy csinálhatunk jó munkát s nem úgy, hogy ha e fontos dolgot, ehhez nem értő, különben jeles és neves jogászok, társadalmunk kitűnő emberei döntik el! . . . Ennyit akartunk egyelőre elmondani. Ez ügy most már, a megvalósulás stádiumán, annyira közügy, annyira édes mindnyájunk ‘ elsőrendű ügye, hogy róla töoször is szó leszen s a napirendről mos- tanában le nem vehető. B. E. Tanítói közgyűlés. A „S z e g zAr d-Vi d ék i rk. Néptanitó- E g y e s ü 1 e t“ folyó hó 4-én tartotta Tolnán évi ren- pes közgyűlését, melyen id. Rótt József Il-od al- elnök elnökölt. E három esperes kerületből álló egyesület egyházi és világi tagjai közül 52-en jelentek meg, kik mind nagy érdeklődéssel hallgatták végig a közgyűlést, mely délelőtti 10 órától délutáni s/4 1 óráig tartott. A nagy érdeklődés minden esetre azt mutatja, hogy e virágzó egyesület tagjai át vannak hatva hivatásuk magasztosságától és élénk tudatával bírnak annak, hogy a népnevelés szent ügyét csupán egyetértéssel, vállvetett munkássággal és egymás iránti bizalommal képesek virágzásra emelve, áldásossá tenni: Ott voltak: Péchy József tolnai prépost-plébános, Sághy Pál szegzárdi, Bencze István du- naföldvári kér. esperesek és tanfelügyelők, a vendégek között pedig B 0 d a Vilmos orsz. képviselő, lapunk szerkesztője, ki a gyűlés lefolyását mindvégig a legnagyobb figyelemmel kisérte és a közgyűlést követő banketten szép beszéd kíséretében kijelentette, hogy ő is belép az egyesület tagjai közé. A képviselő ur e kijelentését általános helyesléssel és éljenzéssel fogadták. A közgyűlést megelőzőleg a tanitói kar testületileg a templomba vonult, hol Péchy József tolnai prépost „Veni sante“-t tartott. A közgyűlést pont 10 Órakor nyitotta meg id. Rótt József, ki elnöki megnyitó-beszédében kegye: zit után fütyörészve ugrált le a lépcsőkön, igy mono- logizált magában. — Ficzkó! burokban születtél, még az anyósod is imádásra méltó. Az édes papa bizonynyal nem irta elő, hogy az ő menyasszonyánál kikötött első látogatást kövesse a többi, a második, a harmadik, a kitudja hányadik | A kedves papa, a ki a hivatalos számú viziteket tette, egyáltalában nem mérkőzhetett Jenő ur több rendbeli előnyeivel. Hullámos fekete haja, villogó, életet sugárzó szemei, fiatalos rugékonyságával szemben messze elmaradtak az őszbecsavart vőlegénynek szertartásos bókjai. Ámbátor, hogy viszont Jenővel szemben előnye volt az, hogy ő imádottját nem számozatlan fiakerben röpíti haza, hanem négy lovas hintóbán, csengős-bongós szerszámú négy tüzes paripán. Jenő egy pályakezdetén lévő jóizü fiúcska: Weiner gazdag és a kit szeret, annak megtudja szerezni az élet örömeit. Ebben a tudatban, ragyogó szemekkel, fejedelmi menyasszonyi fölszereléssel mondotta el a holtomiglan! De azért olykor odanézett a sápadt, ábrándos fiúcskára, ki egy sirdogáló gyermek-leány karján a lemondás és keserűség héroszi kinjait szenvedte. Mo- solygott reá, hadd ocsúdjék föl. Hiszen nincs elveszve minden. Voltaképpen ezután is szeretheti. A honnan I életfilozófiáját merítette, ott ezek a helyzetek jóformán mindennaposak. Fs mondiátok bár falusi libának azt az érzelgő falusi leányt, kinek szeméből a bánat igaz könnye folyt, ki minden tudatos élettapasztalat nélkül tisztán a szerelem ösztönével kiolvasta, tisztán látta, milyen nyomorult összeesküvés folyik atyja és ő ellene ; látta sötét végzetét, egész világosan: hiszen a kaczér menyasszony oly biztatóan, oly reménytnyuj- tóan nézte a gyáva férfit, a kit gyűlölhet végtelenül, de szeret élete utolsó leheletéig. A másodvirágzásu uj férj, mint e spéczies legtöbben az esküvői czeremónia után szertartásos önérzettel súgta fiatal felesége fülébe: — Asszonyom boldoggá fogom önt tenni! . . . A fiatal asszony mosolygott .... és titkon megszoritóttá — Jenő kezét. Őszi verőfény. A »Tolnamegyei Közlöny« eredeti lárczája. Egyedül unatkozik a kisterem egyik homályos zugában s hallgatja a szél sikongását, mely először megrezzenti, azután letépi a fák hervadt lombozatát és sodoija maga előtt tovább. Ki tudja hová? .... ki tudja merre? . . . . Olyan rideg, olyan kihaltnak tetszik előtte most a puha fészek s mikor feláll, hogy kitekintsen a nyitva feledt ablakon, homlokát megérinti a hideg őszi szellő. A kert utai elhagyatottan, némán merednek reá s egy egy elkéset virág mellett ott gúnyolódik a száraz, zizegő haraszt. Beteszi a széles ablaktáblákat s mikor megfordul, hogy a kerevethez menjen, szemei oda tapadnak a tükör fényes lapjára, mely mintha mondaná : — Szép vagy ! . . . Arczod érdekes'halványsága, szemeid fénye most is a régi, nem látszik s nincsen rajta semmi hervadás! . . . A szép aszony mosolyog, egy pillanatra megvillantja két szép fogsorát, azután tagadólag int s belemarkol leomló hajának tömött fürtjeibe, izgatottan választ ki belőle egy hófehér szálat s reszkető hangon susogja. — Hazugság minden, itt az — ősz! Szeme megtelik csillogó könnyel s a feltörő zokogást elnyomja a kívülről beverődő szélsikongást, mely rázza a száraz fának kopár ágait. Kimerültén heverédik le a puha pamlag virágos bársonyára s kihúzva a fantasztikusan diszitett kis asztal rejtett fiókját, elmereng a múlton. Apró parányi emlékek hevernek előtte sorban, melyek mintha mosolyognának reá s körülzsongják lelkét a visszaemlékezések a tovarepült, elszállott ábrándok. Törékeny hervatag szinü rózsa fekszik előtte. Az átölelő selyemszalag alig búja összetartani a szine- hagyott leveleket, melyeknek illata régen elszállott, de egy fájó könycsepp hátra hagyott nyoma még most is sötötlik a szái’az virágon. Hollós Laczi adta egy héttel esküvője előtt —I örök emlékül.
