Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-10-07 / 41. szám
XXII. évfolyam. Szegzárd, 1894. október 7. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanítóElőfizetési ár: Egész évre . . . . . . . 6 frt — kr. Fél évre . ...........................3 „ — (>* Ne gyed évre ... . . . I „ 50 „ Egyes szám a kiadóhivatalban I 2 kr. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Bezerédj István-utcza 6. szám alatt, hová a Széchényi ntcza 176. szám alatt, hová az lap szellemi részét illető közlemények inelőfizetések, hirdetések és felszólamlások tézendők. küldendők. Megjelen: hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttér 3 hasábos petitsor 15 kr, — hirde-. tések jutányosán számíttatnak. Előfizetési felhivás TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1894. évi XXII. évfolyamának IV-ik negyedére. Egész évre 6 frt = 12 korona, félévre 3 frt = 6 korona, negyedévre 1 frt 50 kr = 3 korona, egy hóra 50 kr = 1 korona, mely összegek a kiadóhivatalhoz küldendők. Hogy a lap szétküldésében fennakadás ne történjék, a t. előfizetők az előfizetési pénzek haladéktalan beküldésére tisztelettel felkéretnek. A kiadóhivatal. A körorvosok mozgalma. Még ilyen nem volt Európában, hát lesz nálunk Magyarországon. Ebben az állítólag tej- tel-mézzel folyó országban a millenáris évig még meg fogunk érni minden jót és minden rosszat amelyek társadalmi, socziális viszonyaink elfajulása folytán növelni fogják a bonyodalmakat. Nekünk az a szerencsétlenségünk, hogy nagy eszmékért, nagy ideálokért lelkesedtünk, küzdöttünk mindig és sokszor diadalmas harczaink közepette megfeledkeztünk az anyagiakról és azokról, kik oszlopai egy nemzet anyagi és szellemi felvirágzásának. Temérdek a baj, a panasz közigazgatási, tanügyi, közegészségügyi viszonyaink rendetlensége miatt. Egy egész század közönyösségének következményeivel állunk szemközt s ez az oka annak, hogy a gyors haladás korszakában sokan nincsenek megelégedve azokkal az üdvös reformmunkálatokkal, amelybe a kormány minden téren belekapott és a melyeket •— mindig számba véve az állam pénzügyeit — meg is akar valósítani. Magyarországon van egy sereg 400—600 forinttal fizetett községi, kör- és városi orvos, aki tizennyolcz hosszú esztendó'kön keresztül veszó'dött, fáradozott diplomájáért. Ezek az emberek, akik egész életüket folytonos munkában, fáradozásokban töltik el s fizetésükön kivül csak csekély jövedelmük van, már sokszor kopogtattak memorandumokkal a minisztériumok kapuján. Elmondották szóval is az irányadó köröknek, hogy mily fáradságos munka tiz-tizenöt falunak orvosa .. lenni. Az ember a kocsiról egész nap úgyszólván le sem jön, éjjel sem hagyják nyugodni, ha járvány van a körben, sokszor napokig nem is alhatik s mindezért, mivel a nép nem igen fizet, bizony édes kevés az a pár száz forint. Elmondották, hogy nagyon jó volna, ha az állam egy kis nyugdíjról gondoskodnék, ha emelné valamicskével fizetésű- két, hogy ne kellessen még konkurálniok is kollegáikkal | elmondották, hogy újra fel kellene osztani körökre az országot, mert ma napság a kerület legtávolabb esó' falujába sokszor öt óra a kocsiút, könyörögtek egy kis jóakaratért és köszönettel fogadták a biztató szót és vártak türelemmel, nyugodtan. Végre most a reform-miniszterium szóba hozta az egészségügyé kérdéseket. Lett nagy öröm. Szóba jött az egészségügy államosítása is, szép fizetéssel, nyugdíjjal, a magán- prakszis eltörlésével. Egyszerre felderült vagy ezer orvos arcza. Csak a szép jövó'ró'l beszélt mindenki, mig egyszerre ki nem derült radikalizmus helyett a — ridikulusmus. — Egyszerre nyilvánvalóvá lett, hogy az egészség- ügyi reformok elseje az orvosi kamarák behozatala lesz és csak azután — hosszú idó'k múlva — kerül sor a legóhajtottabb tárgyra: a közegészségügy államosítására. Nem kutatjuk az okokat miért, de tény az, hogy orvosaink antipátiával viseltetnek iránta. Nézetük az, hogy ez ismét egy parádés dolog lesz, minden haszon nélkül. Tagdijat majd kell fizetniök, lesz egy kis csetepaté a kamarai választások körül és azután ismét kell várakozniok egy szebb, boldogabb jövőre. Az elkeseredés újra kitört, még pedig nem nyíltan, memorandumok, gyűlések alakjában, hanem lappangós, titkos alakban, körlevelek, felszólítások utján. Es ma már ott vagyunk, hogy egy-két hét múlva Magyar- ország ötszáz körorvosa leteszi hivatalos orvosi állását és becsületszavával kötelezi magát, hogy addig nem lép vissza állásába, a mig az állam helyzetüket meg nem javitja. Magyarországon kevés az orvos és az orvostanhallgatók száma évről-évre fogy. Vagy kétszáz körorvosi állás üres, mert nem akad pályázó, aki elmenjen egy nyomorult faluba kétszáz forint fizetéssel. Sok helyütt napijárásra nincs orvos, a járványos betegség elpusztíthatja az egész faluk gyermekvilágát is, nincs ember, ki segíthetne rajtuk. A köz- egészségügy nyomorúságaival párosulnak köz- igazgatásunk hiányosságai, mert mire a minisztériumba kerül az ügy, már vagy har- mincz-negyven fehér kereszt hirdeti a temetőn a járvány pusztítását. Fenn a minisztériumban alig tudják, honnan szerezzenek orvost a megüresedett állásokra és most egyszerre ötszáz orvos kilép az állam szolgálatából. Ez annyit jelent más szóval, hogy fél Magyarországon nem lesz egyszerre orvosa a szegény népnek, hogy fél Magyarországon egy sereg falu, puszta, kis város orvos nélkül marad, mert az orvos ötven krajczár díjért nem fogja magát öt órán keresztül egy rossz kocsin agyonrázatni. Szomorú dolog ez nagyon s még szomorúbb, hogy a dolgok idáig juthattak. Nem kutatjuk, hogy ki a hibás, hogy egynéhány úri ember, akinek passiója telik a sztrájkok előkészítésében, ötszáz orvost nyerhetett meg TARCZA. A második fejezet. Irta: VERNER LÁSZLÓ. (A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája.) Az első fejezet, a melyet csak futólag kívánok elbeszélni az volt, hogy Nyomárkay Jenő tegethof- nyakkendőt kötött föl, vörös szegfűt tűzött gomblyukába, arczulata bizonyos ünnepélyes kifejezést öltött s ebben az elérzékenyülésre hajlékony külső és belső jelvényekkel bucsuvizitet csinált Weineréknál. Éppen olyan idő járt akkor mint most. fezáraz, hideg ősz, mely a könymirigyeket sirásra ösztönözte. A földön ördögtánczot járt a zizegő avar; ezüstös bikanyálak csináltak valami kezdetleges kordont. A tegethof-nyakkendős Nyomárkay Jenőben a természet emez elegikus lemondása felébresztette az alvó oroszlánt, akarom mondani a két év óta lecsillapult poétát. Ebben az átszellemült pillanatában látta be, hogy a Jász-Árok-Pacsér és Vidékének is van hivatása: különben hol jelennének meg az ő szerelmi költeményei i— „hozzá.“ Ilonka elpirult, Jenő elsápadt, a papa mosolygott. Ez volt a helyzet szignaturája, mikor Jenő elő- teijesztette, hogy bucsulátogatást tesz, siet befejezni tanulmányait, mert érzi, hogy neki hivatása van. (Jelentős pillanatok Ilonka felé.) Ilonka olyan zavarban volt, mintha megértette volna a czélzást. A papa pedig mosolygott. Aztán folyt a társalgás érdekes és nem érdekes tárgyak felől. Mikor Jenő azt is megtudta értetni, hogy egy évig száműzi magától a szülőföldet, Ilonka szép szeméből egy könycsepp hullott a himzői’áma közepébe. Jóllehet a könycsepp titkos volt, Jenő látta. Oh ha azt a himzőrámát elvihetné drága klenó- diumnak. Selyemszálon viselné a nyakában, mint a hogy a csodatévő amuletteket szokás. De egyet gondolt e bizar ötletén. Himzőrámát akármilyen őrült szerelmes, még sem viselhet a nyakában. Aztán bekövetkezett az ünnepélyes pillanat. Jenő felállott, Ilonka is. Egymás szemébe néztek. Olyan szépen beszélt a szemeknek delejes sugara. \ — Ilonka édes, emlékezzék fogadalmunkra. —J Emlékezni fogok és megtartom. — Én is! — Akkor Jenő, a kifogástalan szalonember, derékszögben hajtotta meg magát. Nagy tisztelettel emelte föl Ilonka kezét. Könnyű csókot lehelt rá, mely gyönyör és fájdalom volt neki. Még inkább az az egy pár csöpp, mely a fejére hullott az Ilonka tiszta-ragyogásu kék szeméből. Jenő nem birt magával. Tomboló szive túláradt és a gyermeki szeretet elragadtatásával vetette magát az Ilonka papájának kaijaiba. A papa pedig mosolyogva szólt: — Sohasem hittem fiatalember, hogy annyira szeressen — engem. * Az alatt a kijelentett év alatt pedig nevezetes dolog történt, hogy Jenő megszegte szavát. Hazajött, mert hívták. A papa hívta, a ki boldog vőlegény volt és Ilonkának akart mamát hozni. Egy-volt a hiba. Hogy az uj mama majd-majd oly idős volt, mint Ilonka. Csakhogy rafináltabb. Hja, ő nem a himzőráma mellett ábrándozott, hanem modern nyomokon nyerte nevelését, mint egyik ismert szépsége a fő- és székvárosnak. Jenőt az uj nászhoz vőfélynek hívták Ilonka mellé! a papa azonban meghagyta, hogy tegyen látogatást Mohácsy Mihályéknál, a Terez- köruton. Jenő az utasítás szerint járt el es majd halálra ijedt, mikor a leendő anyósában egyik egyetemi bál hirességét, szegről-végre az ő tánczosnéját találta. A kis Bertácska is összecsapta harmat kacsóit. Kaczagott a könnyezésig. — Hahaha! Hisz ez dicső! Hát maga az? . . No, ez kolosszális. Hogy én leszek a maga mamája? . 1 Magnificze! Ugyan nevessen már egy kicsit ... No de, hallja! ? . . És hogy nevetett a szép pesti leány. A fogai egy ékszerkirakat volt. A halvány pírral bevont or- czáin kedves gödröcskék támadtak. Jenő a fogai között sziszegte. Lelkemre! szép a — kicsike. Mikor félórás vi-
