Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-09-23 / 39. szám
_2 selhetőbbé lehelne tenni s azon a kis birtokos gazdán, mely keservesen nyög a közadók elviselhetetlen terhei alatt, valamiképen segíteni. Szükséges tehát, hogy maga a törvény- hatóság vegye kezébe az aszály folytán Ínséges helyzetbe jutott földbirtokosainak elárvult ügyét s a mire Csongrádmegye közigazgatási bizottsága már megadta a példát, kérje illetékes helyen, hogy az Ínség által sújtott területeken a jövő aratásig függeszszék fel az állami adóknak kényszer eszközökkel való. behajtását. ..............r. Gy ermekek kínzása hatósági engedélylyel. Tolnán a tanköteles gyermekek száma oly annyira szaporodott, hogy a folyó tanévre legalább egy uj osztálynak felállítása égető szükséggé vált. Hogy azonban e tehertől a tolnai róm. kath. hitközségnek ez év végéig még uralkodó jelenlegi — igen tisztelt hittanácsa és iskolaszéke megmeneküljön, elfogadta Horváth Ferencz volt dombóvári, ez év elejétől kezdve tolnai tanító ama bölcs indítványát, mely szerint a 6 éves tanköteles ujonczok — fiuk és leányok — mind egy vegyes első osztályt képezzenek. 0, Horváth Ferencz hajlandó ezen vegyes osztályt még azon esetben is a legnagyobb örömmel és kitűnő? eredménynyel tanítani, ha abbon 200-nál több növendék lenne is együtt. Hiába küzdöttek ellene régibb derék tanítóink. Az iskolaszék helyesléssel vette tudomásul Horváth F, indítványát és engedélyt adott arra, hogy egy tanteremben az ösz- szes 6 őveujonczok s összezsufoltassanak! Többször említett tanítónak már eddig is 140-nél több növendéke kínlódik egy tanteremben! Valóságos gyermek kínzás, még pedig hatósági engedélylyel! De vájjon ez észszerűden eljárással megszűnt e már a többi osztályok tultömöttsége ? Nem, mert úgy a fiuk, valamint a leányok első és második osztályaiban még mindig 110—120 tanuló szorongatja egymást. A mi népoktatási törvényünk 8—12 nógyszög- lábnyi területet szab egy-egy gyermeknek. Már most kérdem, hogyan juthat a mi tultömött iskoláinkban egy-egy gyermekre annyi hely ? Még 2 négyszögláb sem jut. Tessék csak az újonnan épített tolnai laktanya lóistállóit megtekinteni. Minden egyes lónak meg van a szabályszerűen előirt kényelmes helye és egy 50 drb. ló számára épített istállóba világért sem szabad 51-et elhelyezni. A régi laktanya istállói is elég csinosak |§ kényelmesek voltak, de azért azokat is átalakították, még pedig roppant nagy költséggel, mert hát szabályszerüleg a lovaknak még tágasabb és sokalta kényelmesebb] istállókra van szükségük. Ezekből csak azt látjuk, hogy nálunk Magyarországon sokkal nagyobb gondozásban részesülnek a lovak, mint a gyermekek. Ezek egy rakásra zsu- foltatnak, hogy még szuszogni is alig képesek. De hát törődik is ezzel valaki? Iskolákra nincs pénz, de bezzeg van ám lovakra és pompás lóistállókra, a mennyi csak kell! Nekem is van egy hat éves gyermekem, kit kötelességem volna most iskolába járatni, de a fent leirt körülmények mellett vájjon ki kényszeríthet engem arra, hogy jelenleg még teljesen éptestü gyermekemet egy oly iskolába küldjem, hol a gyermekek oly annyira össez zsúfoltak, hogy még lólegzeni is alig képesek és a mely iskolában már maga a levegő sem lehet egészséges? Nem tudom, vájjon a községi orvos urnák van-e ezekről tudmása? Ha van, miért nem teljesiti kötelességét ? Kérdeztem egyik tanitó urat, vájjon van-e a kir. tanfelügyelőnek e botrányos állapotról tudomása? Azt felelte, hogy aligha van. No ha nincsen, majd hát tudomására juttatom én és egyúttal azon tiszteletteljes kéréssel fordulok hozzá, miszerint mőltóztassék neki a tolnai iskolákat lehetőleg mielőbb, még e tanév kezdeten becses látogatásával szerencséltetni és jogánál fogva meg nem tűrni, hogy egy-egy tanteremben 80-nál több — ez is sok — növendék foglalhasson helyet, mert hát a népokt. törvény is azt mondja, hogy: „Egy tanitó 80 növendéknél többet rendesen nem tanithat.“ Az pedig már mégis csak borzantó egy szülőre nézve, hogy gyermekét oly iskolába kénytelen küldeni, hol a tanitó a növendékek túlságos nagy száma miatt a legjobb akarat és ügyszeretet mellett sem lehet képes kellő sikert aratni. Horváth F. tanitó pedig valóban megérdemelné, hogy túlbuzgósága folytán szerzett halhatatlan érdemeinek méltó elismeréséül mielőbb közoktatásügyi miniszterré neveztessék ki — Grönlandba! Egy családapa. Történeti visszapillantás e század elején Tolna mezővárosában alapított kisdedóvodára. Irta: PÉCHY JÓZSEF, tolnai prépost. A tizenkilenczedik század második évtizedében adta a gondviselés a magyar nemzetnek a legnagyobb magyart, gróf Széchenyi Istvánt, ki a nemzetet lángeszével, hazafias tetteivel, zseniális tollával hírlapokban és önálló műveivel álmából felébresztette. Az ő szavára a kimagasló hazafiak a tétlenségből felocsúdva, a haza üdvét tartva szem előtt, állást foglaltak. Tolnavármegyében két párt alakult, melyek Pecsovics és Kubinszky nevek köré csoportosultak. A Pecsovics-párt a Bécsben székelő udvarL kanczellária elveit és rendeletéit védelmezte, a Ku- binszky-párt pedig a haladó, vagyis a nemzeti oppo- ziczió elveit vallotta. Ez utóbbi pártnak rendületlen hívei voltak: Bezerédj István, az örök igazság név alatt tisztelt nagy szónok, Csapó Dániel alispán, Sztánkovánszky Imre, a megye ékes tollú TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (39. sz.) ezer veszélyen keresztül is diadalra vezesse, mig elvégre is a vigasztalan, szomorú valóság, a keserű csalódás elveszti benne a hit és önbizalmat, a mely sivár reménytelenség kezébe szorítja a gyilkos fegyvert, hogy hóroszi küzdelmének egy buta golyóval végét vesse; látom, mint emelkedik érdemetlenül köz- és magánéletünkben annyi haszontalan gézengúz s mint fetreng alacsony sárban megannyi jobb sorsra méltó dicső virtus; látom, de minek folytassam? Mindezt és sok egyebet meg akarok, meg fogok Írni, mert hivatást érzek erre. De mit ér a lelkesedés, ha le-leránt egemből a nyomasztó anyagi gond! Mit őr, ha felébred bennem az állat és odalánczol a nyomorult hétköznapi röghez, kenyeret kérvén! Szegény vagyok, olyan, mint a templom egere, hiszen tanitó vagyok! Nem kérek én hitvány alamizsnát, komoly, férfias munkát kérek; alkalmazást becses lapja szerkesztőségében bármilyen minőségben, hogy néhány évi tanulmány után testestül-lelkestül ráléphessek arra a pályára, a melyre szivem-, eszem- és lelkemnek minden gondolata, minden vágyódása biztat. Addig seprem a szerkesztőség szobáit, súrolok padlót, tisztogatok czipőt, viszek a postára levelet táviratokat, megteszek mindent, amit csak egy erős akaratú ember megtenni képes! És mindezért nem kérek mást, csak egy vacz- kot, ahol meghúzhatom magam és mindennapra egy- egy állatszeliditő falat kenyeret! Tisztán látok életemnek két ösvényét kanyarogni a távol ködében. Én érzem, ón tudom! Az egyik elvezet a magyar Parnaszszusra. A másik, az . . . az elvezet . . . táu a Lipótmezőre! Tán . . . a börtönbe! Csak egy intés és nekem indulnom kell vagy az egyiken, vagy a másikon. Ezt az intést hő epedóssel várja egy Tantalus“ Lúdbörzött a hátam. Fáztam . . . . Odafordultam az ablakhoz, hogy becsukjam, pedig az csukva volt. „Tovább, tovább! — kezdtem a faggatást. Mi történt azután?“ „Azután? „Üzentek“ a szerkesztőségek. Azokat is oda ragasztottam a vászonra örök emlékül.“ „Már olvastam néhányat belőle. Csupa ölő méreg, a keserű gúnynak valóságos „Aqua-Tofana“ csepjei. Csak tovább! Mi történt azután ?“ „Ezután? Már nem sok. Elcsüggedtem. Nem volt többé kedvem semmihez sem. Kerültem az embereket, különösen tanitótársaimab“ „Vannak önnek is kollegái? Igen? Óvakodjék tőlük, mert nincs irigyebb, kárörvendőbb népség az ég alatt, mint azok a „kedves kollegák!“ „Legelőször azok kezdtek mulatni mórhetlen elkeseredésemen, a melyet ők hétkö/napi eszükkel nem tudtak megérteni. Azt mondták „bogaras“ vagyok s ugyancsak ők kedveskedtek először a „Tantalus“ főjegyzője, F ö r d ő s István, Csapó Vilmos, A u- gusz Antal, Havas Ignácz, Gőzsy Máté uro- dalmi jogtanácsos, Bezerédj Amália, István neje és Flóri leányuk, kikhez csatlakoztak tolnai gr(jf Festetich Leó, Kajmád ura, úgyszintén Beze- rődj Etelka is, Istvánnak második neje, ki a népnevelésnek lelkes barátja volt. Ezek a haza boldogságán fáradozva, sokszor tanácskoztak és magukévá téve gróf Széchenyi István eszméit, társaságukban üdvözölhették többször hazánk bölcsét, Deák Ferenczet, Perez el Bélát és több más a Kubinszky-zászlaját követőket Tanácskozásuk tárgyát képezte többek között a kisdedóvási intézmény is, melyről megvoltak győződve, hogy csak a kisdedóvodák által lehet a különböző nyelvű honpolgárok gyermekeit jó hazafiakká nevelni. így történt, hogy a hazafias társaság elhatározta, hogy Tolnán kisdedóvodát létesít, mely terv aztán meg is valósult. A kisdedóvoda részére gróf Festetich Leó a község háza melletti épületet ajánlotta fel örök időre, melyet a fent említett hazafias szövetkezett nagy költséggel fel is szerelt. Az intézet igazgatójául Varga Istvánt nevezték ki, kit ők fizettek. Varga István alatt 4 képez- dész állott: Karády Lajos, ki később Kossuth Lajos titkárja lett, Leu the, ki nevét később Lajtaira, Geng Márton, ki nevét Gyöngyösire változtatta. Midőn 1848-ban szabadságharczunk kiütött, a fent említett szövetkezet tagjai a tolnai óvoképez- dót — melynek hallgatói a honvédek közé állottak — Budapestre helyezték at N e y Ferencz igazgatósága alá, mivel Varga István a Bécsben székelő Ő felsége körüli miniszter mellé helyeztetett át, a honnét a hazai ügyek rosszra fordultával politikai fogolynak elhurc^oltatott. Varga István az Orsóvá környékén elásott szent korona feltalálásában — csak kevesek által ismert módon — tevékeny és sikeres részt vett. Ennek következtében gróf Festetich Leó által ajándékozott házban csak kevés ideig folyhatott a kisdedóvás s igy az épület is más czélra for- dittatott. Tudvalevőleg újabban megalkottatott a kisdedóvási törvény, mely elrendeli országszerte a kisdedóvodák felállítását. Ezt az ügyet Tolnavármegye közigazgatási bizottsága lelkesedéssel karolta fel s mindent elkövett arra nézve, hogy a törvény intencziójának elég tétessék. Tolnára nézve az volna kívánatos, hogy ama ház, mely 1848 előtti időben a kisdedóvoi intézmény bölcsője volt a p. ü. kormány által, melynek jelenleg tulajdonát képezi — eredeti rendeltetésének inegfelelőleg, a Tolnán felállítandó óvoda részére engedtessék át, — a mi ha bekövetkezik, ezen ház emlékül fog szolgálni, a jövő korbelieknek tanu-águl arra nézve, mit képes alkotni a tiszta hazafiság. 1894 szeptember 23. czimmel. Oh, nagyon kedves, nagyon szeretetre méltó egy fajzat azok a „kedves kollegák!“ „Idővel örökös czivakodás járta köztünk; bo- szantottak éretlen tréfájukkal.“ „Lassan-lassan mindenkivel czivakodnom kellet. A pappal, mert harangs/ókor nem vettem le a kalapomat, pedig annak előtte ő sem tett másképpen ; a jegyzővel, mert azt találtam neki mondani, hogy seperjen előbb a saját háza előtt és úgy gondoljon a máséval; buta paraszttal, mert nem akartam neki elhinni, hogy én csakis azért vagyok tanitó, hogy ő neki legyen kivel parancsolgatnia; a tan- felügyelővel, mert szörnyű buzgóságában a tanügy, sőt az egész haza érdekét veszélyben látta abban, hogy ón egy pöffeszkedő, képzelődő paraszt „oskolatag ur-“nak messziről kalapot nem emeltem. Szóval, mindenki egy-egy hazafias kötelességet vélt teljesíteni azzal, hogy egy-egy ostoba panaszt a nyakamba varrjon. Eleinte védekeztem. Ezt a vakmerőségemet bűnömül rótták fel s azt értem vele, hogy belekerült a nevem a „fekete könyvbe.“ „Később abbahagytam a védekezést. Akkor voltam ám csak igazán elveszve, mert annál könv- nyebben végezhettek velem.“ „Rámbizonvitották, hogy mogorva, házsártos, izgága, megférhetetlen eszelős bolond vagyok és elcsaptak a tanítóságtól.“ „Nagyon könnyen tehették, mert magam is elhittem.“ Azóta járom a bolondját faluról-falura s
