Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-09-23 / 39. szám
3 JjjlEGYEI IRODALMI CSARNOK. Csak csendesítsd szived .... Ha bánat dúlja szivedet, Reményt veszítve sírsz, Ha nagyobb már szenvedésed, Mint elviselni birsz: Tanulj feledni, küzdeni Ádáz végzeteddel, Nem kell több, csak lemondani S nyugton vagy sziveddel. * Nehéz, nehéz a szív harcza, Einos tusákat szül, Ámde végre, utoljára, Mégis lecsöndesül. Nézd a háborgó oczeánt Minő hullámot ver, De estenden, alkony táján Ismét nyugton pihen. * Ha már egyszer lemondottál Reményed többé nincs, Lassan-lassan búd majd elszáll, Ez lesz a drága kincs. Begyógyul a bánat sebe, Nem sajog majd többet, Bizton tekinthetsz jövődbe, Csak csendesítsd szived 1 J. 1894 szeptember 23. Borús gondolatok. Vége felé jár a szép nyár, a nap sugarai nem égetnek már oly forrón, sőt jól esik, ha az árnyékos helyről távozhatva, egy kevéssé sütkérezhetünk a nap most már szelíd fényében. El is múlik minden. A kellemes tavaszi levegőt a nyár tikkasztó hősége, ezt pedig az ősz hűvös levegője, majd pedig a tél zord, fagyos szele váltja fel. Változik az évszak, változik vele az ember kedélye is. Tavaszszal a kedély friss s minden szép, nemes iránt lelkesül, nyáron át a hőség unottá, álmossá teszi az embert s csak estenden, napnyugta után fokozódik le kissé a hőség s ilyenkor vesz magába a kifáradt kedély némi éltető anyagot. Előttem legkellemesebb az ősz. Midőn a természet lassan-lassan közéig az elmúláshoz; a komor, rideg télhez. Ilyenkor átjárják lelkemet a fájó gondolatok s erőt vesz rajtam a néma lemondás érzete s érzem a mindenkivel közös vógczól közeledtét, érzem a telet, a halált. Komor, ködös őszi naphoz hasonló az ón életem is s a mint borong, elhomályosul a természet, épen úgy elborítja lelkemet is a boldogtalanség tudata s el-eltünődöm, mikor lesz már vége?! Mikor lesz vége, felderül mógegyszer reám a szép mosolygó nap, avagy talán kora tavaszszal a picziny ibolya dugja ki még hóval fedett siromon a tavasz megjöttét hirdető kék virágait? Borús idő, borús gondolat; két elválaszthatlan valami, mert a szomorú idő még a vig, bánatot, szenvedést nem ismerő kedélyt is lehangolja, hát még az olyanét, a kinek lelkén a szenvedés és a bú férge rágódik, hogyne tenné még fájóbbá s még elviselhetetlenebbé ? Le van már tarolva a mező, a fák levelei elsár- gulvák I alig hallható zörejjel folytonos egymásutánban hullnak alá a ködtől párolgó földre. A dallos madarak elköltöztek, nem hallatszik már a fecske vig csiripelése, nem láthatni már a mocsarak hosszú lábú s hosszú nyakú uralkodóját a gólyát s mindez is jelzi a tél k zeledtét s a természet elalvását. Lehull nemsokára az első hó, fehér, halotti lepelbe burkolódzik a föld s nyugszik mélyen, hogy a tavasz jöttével áldásával újra eláraszsza a rajta élőket. Nem ilyen az emberi élet, ha egyszer már áthaladta a tavasz és nyár szakát, ha már érzi a csípős őszi szelet, nem lehet már többi remény, hogy mógegyszer kitavaszodik; fájó érzülettel bele kell nyugodni a megmásithatlan valóba s meg kell barátkozni a halál rémsóges gondolataival, a sir mélységével. De talán jobb is van ez igy, jobb is lenne már: Ott lent, ott mélyen, messze a világtól, Hol egy araszra, már végtelen a távol, S a honnan még soha, vissza soh’se tértek A kettétört szivek, elveszett remények. Én nem irtózom a sírtól, nem a haláltól, mert megszabadítanának a kinteljes élettől. Nem is lehet olyan nagyon rideg a koporsó, melyben örök álomra hajtja fejét az élet viharában kifáradt ember. Nincs itt gyülölsóg, ádáz tusa a létért, nincs csalódott szerelem, csak mély, örök nyugvás. De igaz-is a halhatlan nagy költőnek ama rövid verse: „Temetésre szól az ének, Temetőbe kit kísérnek? Akárki, már nem földi rab, Nálamnál százszor boldogabb.“ Boldogabb bizony, nem bántja már többé az élet viszontagsága, nem kell sírnia elpusztult remó- mónyón s nem kell szárnyfalán madárként bolyongnia. Nincs a sírban álmatlan éjszaka, mely előidézné . a múlt képeifs felmutatná a közel jövő sivár valóságát nem kell ott már lemondani s nem hallatszik oda lelketlen kaczaj, mely felelet a megraórhetlen fájdalomra, nincs ott csalódott szerelem, csak örök, zavartalan megnyugvás. S édes lesz ott megpihenni, Oda lenn már nem fáj semmi. J. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (39. sz.) Margit. A fellegek közé vonult nap elhomályosodott, az ég elborult és a madarak zengése elnémult. A vihar kitörőben van. Zúg a szól, az eső csattog és az ár rémes morajjal vadul rohan a völgybe alá. Az elemek harcza, midőn kitombolta magát, keletről nyugotra ment, mint a hulló csillagok és a kis ne- felejtset elsodorta az áradat. A sirkertben, a nagy kereszt tövében, nyugszik a kis nefelejts, kis virágai, szerető himbáitól körttl- ővezve. Mólabus tekintettel, susogásszerü áldással hajladozik reája a rózsa, mely mint az anya, remegő szeretetével gondoskodik róla. A virágok atyja, az aloó, bánatának rengeteg nagyságával, komoly raél- tóságos fájdalmával, titkos őrzésével áll felettük. Az idők vasfoga szirmain mély barázdákat vósett, de illatából még nem vesztett semmit, a nyár forró és kü/.delemteljes viszontagságai még nem hervasz- tották el. Szép koszorú, de sötét gyászkeretben. A kis nefelejts, a kert ragvogó szép reménye, a szivek andalító álma, mily hamar eltűnt a vissza- varázsolhatlan múltba. Alig hogy kinyilt s már elhervadt, csak kedves emléke maradt fenn a földön. A chaosban nem tudott virítani. E virágcsoport, a a lombos fák árnyékában, egy bizonyos befolyás alatt fájóan hallgatnak; szivük, lelkűk mélyében. Őrzik a kis gyöngy felejthetlen emlőkét és csendes nyugvó helyét. A kis rózsás kertben a virágok tavaszszal, szerelemről és boldogságról suttognak. A csendes kis lakban pedig a feldúlt családi fészekben, a bánatos szülők keseregnek, méltó fájdalommal. A szerető testvérek szive, annyi igáz részvéttel sajog ős az égen egy csillaggal több ragyog. Az ártatlan már fennt mosolyog az ég azúrkékje felett, de itt alant, a szivek fájdalom kínos hangjai közt, egyre önmagukat emésztve tőpelődnek, hogy mórt is szerethette ő az ógieket jobban, mint az éltet adó forrón szerető édes szülőket és kedves testvéreket? Elköltözött innét egy szebb hazába, a hol e földi élet után öröklét következik, itt pedig a rokon szivek fájón sóhajtanak érte az ég felé és búsan néznek a sírok szomorú birodalmába, a csendes hantok alá, hol nincs öröm, nincs remény ős nincs fájdalom, csak egy vigasz, —- hogy feltámadunk. A hol bölcseje ringott, szép élete bimbóként fejlődött s annyi sok édes kedvességgel körülkarolták vidor élte tavaszát, most a bánat hazája, mert az őrangyala oly hamar elfordult tőle s a halál fagyos lehelete érinté szűzi homlokát. A küzdés sziv- repesztő volt, a szerető környezetnek iszonyatos fájdalma kimondhatlanul sajgóit, csak ő mosolygott ős nem sirt, mert a 16. óv tavasza nem tud félni a hervadástól, de a midőn az ártatlan, kinek még Herodes is megkegyelmezett volna, szelíden kérte békés jussát, az utolsó apa csókót, akkor borultak könnybe szemei, s ha kőből volna is a szív alkotva, megindulna e végső könnyeken. Ő egy egész világot varázsolt elő szerető szülőinek édes otthonába, azonban az ég angyalai keblükhöz ölelték. Virágok nőnek majd sirhalmán, meleg napsugár, szelíd holfóny csókolják sirja keresztjét, de az érte vérző szivek sebére Gileádban balzsam nem terem. Várkonyi Iván. gyűjtöm a kőrisbogarat, szedem a beléndeket, meg a bolonditó csalmatagot s elküldöm Nerudának, az aztán néha napján aggat reám egy-egy rossz kabátót, hogy az Isten hidegje meg ne vegyen!“ „Még egyszer mondom, ön még nagyon fiatal, vigyázzon a kalamárisra, mert abban méreg van!“ „Tovább, tovább! folytassa!“ „Folytassam ? Hát nem eleget mondtam ? Nincs tovább ?“ „De van, azt mondotta, családja is volt. Hol a családja ?“ „Családom?! Igen az is volt. Régen volt, tán igaz se volt!“ „Csak mondja tovább! Nekem tudnom kell! Jogom, .... nem, kötelességem azt megtudni . . .“ Különös egy érzés vett erőt rajtam. Mig egyrészt égtem a forró vágytól, hogy a kétségtelen valóságot megtudjam, addig másrészt egy szörnyű I sejtelem megremegtetett. „A családját! Hol a családja?“ — kérdeztem újra, hogy végét vessem ennek a kínos bizonytalanságnak. „Jó, tehát tudja meg azt is. Volt valamikor eÉ>y gondos, jó feleségem. Szeretett; ón is szerettem. És kedves gyermekek . ... Egy fiúcska, aranyos, Megenni való 1 És két kis lányka, ártatlan liliomszálak ! Korán elhervadtak, jól jártak! De a fiú, az megmaradt.“ „De hadd mondjam előbb el az anyját!“ „Kisded családja volt az egész világa. Amit akart, azt csak a gyerekekért akarta; a mit tett, azt csak a gyerekekért tette. Áldja is meg érte az Isten, még a halóporában is! Mikor már mindenki haragudott rám, akkor azt hitte, ő neki is meg kell haragudnia. Pedig hát neki nem kellett volna! Szememre vetette, hogy nem gondolok semmivel, csak firkálok haszontalanul; hogy minden pénzemet papirosra, könyvekre pazarlóm s a gyerekek éheznek, fáznak, hogy a kis Böskének, meg a Lidikének sem kellett volna meghaluiok, ha meg nem fáztak volna vékony röpikéjükben!“ „Lehet, hogy igaza volt, de ki gondolta akkor !„ „Egyik nap aztán összeszedte kis holmiját, kézen fogta a kis fiút, (akkor már 7 éves volt) és —> — elhagyott.“ „Ne haragudjam, ő sem haragszik — mondotta, — férfi vagyok, éljek meg, a hogy tudok, ón köuy- nyebben tehetem. Ő valahol póstát kapott, kettejüknek csak elég lesz, de ha jó dolguk lesz, elhinak engem is magukhoz. És azután elmentek. Rövidesen rá elmentem ón is, azaz: elcsaptak! Elindultam világgá.“ „Kerestem őket sokáig, sokfelé. Bejártam étien, szomjan, rongyousan a fél országot, nem azért, hogy a nyakukon ólősdiskedjem, csak azért, hogy láthassam őket .... távolról. Csak egyszer láthassam kedves, egyetlen fiamat, meg az anyját, hogy uj erőt merítsek régi bánatomhoz! „Hiszen annyira fájt a szivem utánnuk!“ „De hírüket se hallottam többé soha . soha!“ Hangos zokogással leborult az asztalra. „A nevét! — Hogy hitták a fiút?“ . . . „Gyula, — Kósa Gyula! — felelte tompán.“ Összerezentem. „Tehát mégis! — Eh, hátha több ilyen név is volna!“ Remegő kézzel felnyitottam egy fénykép-albumot. „Majd elválik nyomban!“ gondolám. Az egyik oldalon anyám arczkópe volt, a másikon a saját, — 7 éves korombeli képem. „Ismeri ezeket? — kérdeztem feszült várakozással.“ Letörló könnyűit, rátekintett előbb a képekre, aztán én reám. Pillanat alatt megértette az összefüggést. Felugrott, és egy velőtrázó „fiam!“ sikoltással karjaimba dőlt .... édes apám! Annyi őrjítő kint éveken keresztül elbírt s ime, ezalatt a kis öröm alatt leroskadt ......... Zokogása nyomban elállt ..................tantalusi kínjai .me gszűntek .... örökre!
