Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-09-16 / 38. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (38. sz.) 1894 szeptember 16. amit kinyomatva betű és szavak alakjában eléje tálalnak. Sok mindenben keresték és keresik a szociálisz- tikus tanok gyors elterjedését. Találgatták és találgatják a fő indító okát, de egyéb közművelődési intézmények mellett kétségtelen, hogy a sajtó egészségtelen megnyilatkozása következtében lépett fel a soczialismus merészebb és gorombább alakjában. A mi népünk az alkotmányos korszak ujjákel- tekor bizott a fennen hangoztatott szabadságban. Tetszett neki a testvériség, amit azonban már kevésbé értett meg. S végre — de a sajtó ferde magyarázása következtében — meg akarja ma már érteni az egyenlőséget is, csakhogy nagyon veszedelmes alakjában elannyira, hogy azt igy megérteni csak naiv elme helytelen sugalmazásinak közbejöttével teheti. Ép ez igazolja, mennyire félrevezette a népet a tan, amelyet nem az iskolától, nem is az elöljáróitól tanult, hanem a veszedelmes irányú hirlapirás — nem is csepegtetett — de árasztott — £egyéb tekintetben romlatlan lelkűidébe. Hiába állítják sokan, hogy a munkás nem talál munkát, hiszen a népesedés rövid egy-két évtized alatt nem öltött oly arányokat, hogy a művelés alatt levő földterület ne tudna foglalkozást nyújtani az alföld munkásainak. Sőt a mindjobban belterjessé váló földművelés mind több és több munkaerőt igényel. Az a föltevés legföljebb az idei szűk esztendőre vonatkozhatik, de normális években a meglevő gazdálkodási rendszer mellett is megtalálja dolgát a magyar Alföld dolgozni szerető munkás népo. Hiszen a népesedési arány viszonyítva a földterülethez, szemben Magyarország felvidékével, vagy a vén Európának egyik másik államával, elijesztő módon csekély itt a magyar alföldön. Iparkodjunk ezt megértetni munkásainkkal és azt, hogy a mig ők 50 százalékkal nagyobb munka- területen éhen halni akarnak, addig a nőmet, a tót, az oláh, a szerb vagy bármily nemzetiségű honfitársuk vigan él az ő sokkal kissebb földterüio*-* legfeljebb az ellen kel ki és vániák tőle, hosrv is. lOl jy un már az ujság- , tanulják meg belőle a jót, a és szépet, mi magunk pedig tegyük lehetővé nekik, hogy a hasznos tanulmányokhoz kellő idején s nagyobb áldozatok nélkül hozzájuthassanak s értessük meg velük, hogy nem az a része egészséges a sajtónak, mely minden meglevő társadalmi intézményt folytonosan ostoroz, hanem amelyik a közjó megteremtésén kellő higgadsággal, nyilt őszinteséggel buzgólkodik. A magyar törvényhozás áldást hozó feladata lenne, hogy a magyar hirlapirásnak azt a részét, mély a naiv kedélyeket megmételyezi, mint az egészséges társadalom rákfenéjét gyökerestől irtsa ki. X. TÖVISEK. Szellemi panoráma, — lelki fotográfia. Ebben a rovatban meg kell emlékezni mindenről, a mi csak a világon történik. Persze, hol gyenge humorral, hol erős gtínyorral; hol a realitás hűségével, a történetiró felelős „komolyságává 1“, hol a fantazia szabad, költői szerte-csapongásával de meg kell emlékezni mindenről, a mi történt — sőt a mi történni fog! — Oh, a tövisiró, nemcsak a múltnak hű regisztrátora, hanem a jövőnek is inspirált prófétája! . . . (Legközelebb egy igen érdekes, mondjuk divatosan „pikáus“ női históriát fogok elbeszélni történelmi hűséggel.) S minthogy most dióhéjban egyszerre sokat kell elmondanom a múlt eseményeiről, azért adtam czikkemnek a „Szellemi panoráma, vagy lelki fotográfia“ dupla czimét, a mely magyarán szólva — Seczko jedno! — — — Kezdjük a bennünket leginkább érdeklő, legfontosabb tárgyon, a szüreten. Silány biz ez az idén is s nem úgy van, mint hajdanában, mikor ilyen tájon daltól zengett, vig zenétől hangzott, finom pörkölt illatával párolgott minden magas hegy és alacsony völgy; nem úgy van, mint hajdanában, mikor a jókedvű szőlősgazda erőszakkal fogta a vendéget, hogy a jó termés-szülte k á d-n a g y s á g u örömét megoszthassa a jó barátokkal: most, ha kérded: „mikor szüretelsz?“ —-a felelet rá olyan delfii jósda-szerü lesz, hogy belőle el nem igazodol az időpontra nézve, nehogy a jó barátok seregély serege felfalja a kevés termést még szőlő korában. A közmondás szerint olyan időt élünk, a mikor „kosztot adunk, de enni nem!* Máskép: „szüretelek, de a barátságban szünetelek!“ * A vadorzóknak is rossz szüretjük volt az idén. Hogy kisasszonynapra finom vad-pecsenyét ehessenek: először is a szelid emberre, szegény Varga jágerra vadásztak, de benne törött a bicskájuk a merész és bűnös vállalatban. Vadat akartak 1A"’ Vargát lőve csizmadiát foet»’*- ■’f /a s keserves^'’ 61 óbb lett ott az *agyni a tit- szerezni szomorú diplo- j„guoz, hogy az épülő kerületi fogház első — bérdijtalan —* lakói lehessenek ?! . . . Szomorú panoráma, de hűséges fotográfia népünk közerkölcsi- ségéről! . . . Mikor jön el a tulajdonjog szentségéről való fogalom egyetemes respektálásának szüretje, boldogító arany ideje?! . . . * Azonban — „el ti komor képek! ti sötétség rajzai, félre!“ íme a kisasszonynapi „élőképes“ nőegyleti mulatság jól sikerült, mutatva a jövő irányát, hogy az ily fajta jótékony mulatság nálunk: egyszer-mindenkorra é 1 ő-k ó p e s 1.. Sokáig élő-képesek legyenek rendezői, tervezői, szervezői, szereplői is — mondom én, kívánja még inkább Tóth Gyula, kinek, úgy hallom, ebből a sorból kifolyólag szép jövedelme folyt be, vagyis bő szüretje volt. Szintigy nyilatkozik a czigányprimás, Lató, mivel sok volt a mulató. * Bekoronázta a kisasszonynapi és szüreti mu- altságokat a „Korona“ kávéházban mostanság nap-nap után rendezett nemzetközi (vagyis né- m e t!) 8 tagú daltársulat — pardon! Senger-verein — által előadott pikáns műsor szabad élvezete Ezek is szüreteltek, a kávóház tulajdonos is. Minden nap, illetőleg minden este annyi igaz magyar nézője és hallgatója akadt e frivol német és orosz dal-keveréknek, hogy szinte öröm volt nézni azt a lelkesült igaz balpártj magyart, ki szemét ős szivét csiklandozó látőrzőke által magát alaposan megcsa- latva, azt-gondolta néhány perezre, hogy hali-érzéke és nyelvtudománya is csalhatatlan, mint a római pápa s mind érti azt, a mit beszélnek az összetákolt deszkákon elhelyezett rongy-pokróczokon ‘játszó festett nőmet alakok! . . . Pedig, egy árva szót sem értett szavukból — szerencséjére!03 az istenadta magyarja. No, de nálunk ez igy szokás. Mi pártoljuk ős felkaroljuk, éltetjük ős boldogítjuk mindazt, ami idegen, a mi nemzetközi s elhanyagoljuk,, a mi sárközi, vagyis, a mi hozzánk közel esik, a saját jól felfogott érdekeinket. •, : ,. i\ * A kisasszonynapi búcsú és vásár is megesettt régi szokás szerint uj murczival. Most dr. Szigeth Gábor duna-erdőn termett csemege-szőlőkből sajtolt pompás murczija dominál urbi et orbi s mohó kínálatnál nagyobb levőn a kereslet: a vig kedély álta-, lános, a pohár gyakran hiányos, a fej másnap nagyon fájós. Hej! ha most lenne a követválasztás,' ez a jó murczi de megtenné a kivánt hatását! . . . . De csitt! . . . . Szóval — hogy röviden végezzünk — áll a szüret javában „ha egy csepp bor nincs is“. Sok embernek (mint T. J.-vei történt) szedőket sem kell fogadni, oda mennek szőlejébe a jólelkü idegenek, puttonyokkal, kosarakkal s leszüretelik a termést a gazda akarata ellen, akárcsak az átutazó uhlánus katonák, vagy egy sáska raj! Pompás közrendészeti állapot, de még sem oly szomorú panoráma ez, mint Bulgáriáé, hol megbotozzák a miniszter- elnököt !....... Palást. MULATSÁGOK. _§j A kisasszonynapi közvacsora és tánczestély Sokféle tánczmulatságon, banketten, közvacsorán, egyesek és testületek által rendezett szoárén vettem már részt, mert hiszen a kisasszonynapi tánczestélyre csináltattam a harmadik frakkot, — ami elég régen lehetett, ha megjegyzem, hogy az elsőt még jogászkoromban csináltatta apám, — de még egyben sem éreztem magamat oly igazán boldognak, mint ez alkalommal. Bizonyára némelyek előtt rébusz lehet éz, mivel a kisasszony napi mulatság minden sikere mellett sem mondható különben olyannak, melyhez hasonlót még az „Egyesült Szegzárd-Tolnamegyei Nőegylet“ ne rendezett volna. Hogy oly felette boldognak éreztem magamat, azt annak tulajdonítom, hogy ezen az estélyen a hetedik menyországban képzeltem magamat, a hol az angyalkák bűvös zenéje megrezegtette szivem húrjait ős magam előtt láttam azt a rég keresett igy beszélnek azok az „okos“ emberek. Csupa őszinteség az mind! .... „Aztán igazán nem ismeri az én szomorú jog- czimemet ?“ „Nem!“ „És azt kívánná, hogy ón mondjam el, ugyebár ?“ „Nem kívánom, csak kérem erre a szivessőgre.“ „Már pedig én önnek ezt a szívességet nem tehetem meg!“ „És miért nem, ha............ „M ert nem akarom, hogy gunyolódóim száma egygyel szaporodjék!“ „De az Istenért, hát adtam én ilyen gyanako- dásra okot?“ Már indulóban volt, de erre visszafordult s tetőtől-talpig kezdett méregetni. „Nemde, uram, ön ember?“ „Kis türelmet kérek! Nem tudom bizonyosan. Majd megkérdezem előbb a házigazdámtól.“ — Felelők mosolyogva, nem tudván ennek a különös eszmemenetnek a logikáját felfogni. „Igen-igen! Yan szeme, szája, orra, füle, kőt keze . . . Szive is van?“ „Kérem, be tudom bizonyítani!“ „Tudom, tudom! Valóságos, hamisitatlan emberi szive!------------“ „M i is volna az ember szive nélkül! . . . Nos, uram, ön most szánakozik rajtam, mert még nem ismer! Ahogy én önnek elmondanám, miért lettem „ Tantalus“-sá, ön is megmosolyogna engem azonban, épp úgy, ahogy a többi; ön is'guuyolódnók őpp> úgy, mint a többi, mert önnek is van éppen olyan szive, olyan hamisitatalan emberi szive, akár csak a többinek ! Fejét rázza ? Tán nem igaz ? Hát mi jogon akarna ön különb lenni a többinél? Ne higyje! Sokai jobban ismerem ón az embert! — De nini! Mit látok?“ Szinte szerettem volna felsikitani fájdalmamban, ahogy megszoritá karomat ős annál fogvást oda vonszolt íróasztalomhoz. „Tudja-e, mi van ebben a kalamárisba ti ?“ „Tinta!“ — felelók kurtán. „Tudtam, hogy ezt fogja vá’aszolni. Csalódik! Méreg van benne, gyilkos, emberölő méreg. Nekem is volt ilyen kalamárisom, tele tintával, tele méreggel. Gyilkoltam is vele. Meggyilkoltam magamat. Ön tamáskodik? Pedig ez igy van! Valamikor ón is ember voltam, okos, akár csak ön, akár csak a többi! De most futó bolond vagyok — legalább azt mondják — akit az emberek apraja-nagyja „Tantalus“- nak csúfol utcza-hosszat, pedig a legnagyobb része nem is tudja, hogy miért! Oh én jól tudom. Bár én se tudtam volna meg soha!“ Kezdtem a dolgot nem érteni. Mégis csak bolond vagy te, kedves barátom! — gondolám. De ő is, mintha csak lelkemből olvasott volna, egyszerre csendesebb, nyugodtabb hangon — ahogy okos emberek szoktak — ezeket mondá: „Imént az mondám, hogy nem mondom el önnek, hogy miért vagyok ón most a bolondos „Tantalus“. Nem is mondtam volna el soha, ha véletlenül meg nem látom ezt a sok „kutyanyelvet“. Most már beszélek. Uram, ön i r 1 “ „Igen!“ „Mit ir? Kinek ir? Könyvet? Vezőrczikket? Tárczát? . . . .“ „Egy kis tanügyi czikket!“ — feleltem neki kelletlenül. „Tehát az ur tanító?“ „Az akarnék lenni, ha ugyan megérem, hogy jó tanító váljék belőlem.“ „Egészen úgy mint ón! Én is tanító vagyok. Azaz .... nehogy pirulnia kelljen! Csak voltam! Valamikor. M * a bolondos „Tantalus“ vagyok!“ Nagyor nül éreztem magam ennyi czinizmussf „igen örü szólásfor tanító ebben a zavaromban olyan jcsőnek “-féle konvencziónális hosználni, de megjártam vele. örül? Minek örül? Hogy ón nem igaz! Hogy esak voltam?
