Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-09-02 / 36. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (36. sz.) MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Csillag-szemek! Csillagszemek! A lelkemet El ne égessétek. Nem szeretném A sir keblén Az örök sötétet. Vagy ti azért Hintetek fényt Lelkembe, hogy éljek; Hogy Esztiben S szerelmiben Higyjek és reméljek? Tóth István. Jolán regénye. A táncz forgatagában merült el. Párás homlokát a márványoszlophoz támasztotta, a márványkő hidege szinte felüditette. Mintha kaleidoszkópba nézett volna, a színek töménytelensóge izgatta pupilláját. Elanda- lódott. Egyszerre azonban fölriadt. Láztól vert szép leány állott meg előtte, izgatottan. Jolán volt. Nappali és éjjeli álmainak Jolánja. Szemei jobban csillogtak, mint gyémántjai. — Tanár! — beszélt szakgatottan — most nem érünk rá magyarázatokra. Sejtelmem azt súgja: szeret. Nos hát, bizonyítsa be. Tüntetőleg foglalkozzék velem az este. Érti? Tüntetőleg! Hámory Mihály, a keleti nyelvek ős bölcsészeti tudományok tudora úgy érezte, hogy forog vele a világ. Azt hitte, halluczinácziói vannak. De nem! Érzékei nem csalhatták, hiszen Jolán mosolygott rá biztatóan, ki eddig a tanár epedését semmibe sem vette. Az a Jolán mosolygott ő reá, a kit az udvarlók serege vett körül, mert szép volt ős mert .ráragyogott a Várady-czőg kikiáltott gazdagsága. Hámory egyébbként határozott ember volt ős hozzá szerelmes a végtelenségig. Odaszegődött a szép leányhoz ős pehelvként vitte karjaiban. A szoba-turult, nem tűnt ki azzal a trsai. 'gáttá, hogy mi az ördög iert csodálatosan jellemző, ..vgj a pouzansztokráczia szemében a tudomány papja nem egyéb, mint filiszter. Hajnal kezdte bontogatni fátyolát. A jutta függönyt felbillentve, becsapott a hüs, reggeli ózonduj ájer. Bágyadt a vigadós hangulat. Jolán ezeket súgta a Hámory fülébe. — Kedves Hámory 1 legyen szives hivja ide Antalfyt. Egy barátnőm kórt föl valami eszeveszett- •sőgre. Bágyadt mosoly húzódott el arczán. Hiszen tudja! Egy eleven postilion d’amour vagyok. Hámory ajkába harapott. Szívesen I Az ördögbe is! dehogy is szívesen ! . . Hivő lelke bizonyos támpontokat keresett, de érezte, hogy imént betöltött szerepe nagyon hasonlít a balekstó- szokhoz. Nem olvasott ugyan sok regényt, de sejtelmeivel áttudta tekinteni a helyzetet. Nem volt ugyanis ismeretlen előtte, hogy Jolán ős Antalffy között bizonyos intim viszony létezik. E viszony erre az estére felfüggesztetett. Bizonyosan valami efemér szerelmi összekülönbözós az egész. És ez bántotta. Szertartásoson ment Jolánhoz ős olyan hidegen beszélt mint egy jógcsap. — Antalffy ur bocsánatot kér, nem jöhet. Végtelenül sajnálom, hogy nem sikerült önöket összebé- kitenem. Nem rajtam múlott. Többre nem vagyok képes. Ajánlom magamat. Jolánt kissé megijesztette ez a kimért hideg hang. — Tanár! Az égre kegyed félreért. Bebizonyítsam? Nos, holnap kérje meg a kezemet. Most arra kérem, kerítse elő a kocsinkat. Hámory, a bölcseleti tudományok tudorához éppen nem illő exaltáczióval szaladt le a lépcsőkön. A hó szitált oda künn. Behintette a foyer lépcsőit. Hámoryt, a mikor kiért, valami meleg áram csapta meg és lankadás fogta el. Menyire megijedt. A foyer hópelyhei között csomóban látta piros vérét. Az imént kopté ki. A vér az szent dolog, mondja Turgenyev. Szent és félelmes. Nem termett oly hérosza, sem olyan czinikussa a földnek, a ki a saját elömlő piros vérétől meg ne ijedt volna, ha azt nem az elszántság fegyvere ontja. A vér jelentkezése a halál hírnöke, a halál eljegyzése. A tüdőből kiköpött habos vérrel egész lényed csodálatos metomorfozison megy keresztül. Csodálatosan mondom. A kinek tüdejéből egy csöpp piros vér tapadt a zsebkendőjéhez, annak homlokára a fagyos halál ül. Nem kell nagy megfigyelő- tehetség, leolvashatja bárki. Jolán is leolvasta. Meleg részvéttel szólt. — De édes Hámory! Mi lelte önt. Sápadt. — Csekélység! A halál jelentette be, hogy kérlelhetetlenül el akar vinni. Jolán gúnyos mosolylyal nézett az érzelgős fiúra. S magában ezt gondolta: A fiú észvesztőén belém bolondult. Kitűnő lesz tartaléknak. Igyekezett móltóságos nyugalmat színlelni. De mily kegyetlenül nehéz volt az. Az a nyomorult, sziszegte fogai között, végsőig viszi a játékot. S nemének kitűnő ügyességével, szinte elkerülve a figyelő szemeket, odaszólt sétaközben egy sugár barna férfiúnak, ki egész estén tüntetőleg férfiak társaságában mulatott. — Antalffy! Tehát kérlelhetetlenül szakit? — Igen. Nagysád akarta, kérlelhetetlenül. A szőke gyermek démoni'volt e pcrczben, kezeit ökölre szorította. Szeme villogott. Az érzelmek egész orkánja viharozva át egész testén, szerencsére a mai tökéletes leánynevelős korában, még ily beszubordinatió ős a legkíméletlenebb bánásmód alatt kénytelen 8 hetet átszenvedni?! Avagy nem-e a legmagasabb emberkipzás az, mikor egy intelligens embernek, ki rögös pályáján fáradtsággal szerzett kenyeréből amúgy isjigen sok keserű falatot nyel, meleg öltözetben, bornyusan, tarisznyásan s sok egyéb czók-mókkal fölrakottan, tikkasztó hőségben, napi k i 1 e n c z órán át veszettül kell lótnia-futnia s a legcsekélyebb hibáért a legistentelenebb káromkodásokat végig hallgatnia? Én eddig hatodszor voltam katonai oktatás alatt Kaposváron és nagyon jól -kiösmertem ezen szép életnek változatait. Ezen hatszori gyakorlatom minimum 300 irtomba került. Tehát éppen annyiba, a mennyit a magas kormány egy néptani- ónak évi fizetésül legkegyelmesebben megszavazni méltóztatott. Ennyi költségembe került nekem a katonáskodás daczára annak, hogy mindenkor szerényen és takarékosan éltem. Más boldog halandó pénzét összetakaritja s kevesebb költséggel úgy teszi kellemessé vakátióját, hogy tanu'mány utat tesz, mely neki élvezetet nyújt, felüditi ős az uj tanévhez kedvet, kitartást kölcsönöz addig, mig a katona- tanító pénzecskéjét kénytelen haszontalanul elkölteni s tetejébe tisztességesen megszenvedni. Ha jól megfigyeljük a magyar néptanító állapotát, úgy észrevehetjük, hogy e hazának bármely polgárát jobban méltányolják, mint a tanítót s ezek közül különösen a katonát. Ennek több kötelezettsége ős kiadása van, de előnye semmivel sem több kartársainál. Azon honpolgár, ki katona volt, hadmentességi adót nem fizet. A tanító, ki hivatalánál fogva úgy sem köteles fizetni s igy a katona-tanitó- nak az államtól ezen szolgálatáért semmi engedménye nincsen. Azt hiszem, hogy a katona-tanitók addig, mig katonai szolgálatban állnak, megérdemelnének egy kis napidijat. Ezen áldozat az állampénztár „egyensúlyát“ talán nem veszélyeztetné annyira, mint a tanítói fizetések 400 frtnyi minimumának megszavazása! Annyi bizonyos, hogy ón 3 frt napidij mellett sem mennék szívesen fegyvergyakorlatra, kivált olyan brutális bánásmód alá, mint a milyet már nem egyszer volt szerencsém (vagyis szerencsétlenségem) átélni. Tájékozás kedvéért egy-két tapasztalati példával szolgálok: Egy ízben káplárunk és szakaszvezetőnk bölcs oktatása mellett exerciroztunk, a midőn hadnagyunk azon kijelentéssel állított elibénk, hogy most rövid iskolázást fog velünk tartani. Tehát „habt acht!“ „Mondja meg maga szélső ember, ki a mi legfőbb hadurunk ?“ „Ladislaus Sütő“ — volt a válasz. Persze szegény kollegám azt értette, hogy nevét kérdezik s azt keményen oda is mondta. „Oh, maga marha! — hát ennyit sem tud? Mit tanítanak az ilyen szamarak az iskolában ? — No, látszik, hogy milyen tanítók vannak itt Magyarországban! Azért jön hozzánk a maguk kezéből annyi bugris, ki sem írni-olvasni, de még németül beszélni sem tud!“ számithatatlan lelki állapotban sem történnek botrányok. A lányok manapság kitűnő nevelést kapnak. Pedig Jolánt nagy ős elpalástolhatatlan vereség érte. Nemcsak irigyelt ős szeretetőre érdemes lovag- ját űzte el szeszélyeivel, de ellene legjobb ütőkártyáját, Hámoryt is elakarta venni a sors. Hámory ugyanis vőgigrótta a lassú hervadás szomorú idejét. Az orvosok önmagukban lemondottak, őt meg Riviérával, Arcóval, Abbáziával biztatták. És Hámory a lassú agóniának ezt a modern Golgotháját végig élte. A nyár már Gleichenbergben találta. A szelíd stájeri levegő Magyarországról előtörő fuvalma sepegett fülébe édes ábrándokat. Képzeletben, mely oly buja a tuberkulotikusoknál, egy lány jelent meg. Szép életteli szőke gyermek. A reggeli zene elmosódó accordjai törték csak át az erdők koszorúját. Sehol senki. És a bölcseleti tudományok professzora elő a báli víziók reflexe ragyogott. — Jolán, édes raenyországom! — susogta. Gyöngéden érintették vállait. A tanár megrázkódott. Látományai alakot öltöttek. Egy szőke gyermek mosolygott rá, Jolán. — Gondolta-e, hogy találkozunk? — nyújtotta a leány a vigasztalás balzsamát. — Boldoggá tett. Eljött, hát szeret. És még mindég nem tett le a dőre álomról? E roskatag emberé akar lenni ? A leány megrázkódott, de egy mély tekintet a tanárra ős belátta, hogy a beteg emberre mindent rá kell hagyni. — Az öné édes Mihály. — A tanár sápadt arczán kigyult a láz. Mámorosán fogta meg a leány kezeit. Utánam jött? — Utána. Leült mellé. Az azúrkék égen áttetsző, fehér- felhő terült el, mint egy menyasszonyfátyol. Erdei madárkák vigan csicseregtek. A nap a fák gályáin megszürődött és csodálatosan világította be a tanár homlokát. Mint a hogy a szentek glóriáit festik ez- redek óta. És mellette valóságos meséket mondott a lány. Beszélt szerelemről, egészségről. Olvadva, meg- ittasodva, zakatoló tüdővel hallgatta ez a jóhiszemű fiú. — Milyen szép is lesz az. Másnap a barátok templomában lélekharang szólt. Egy reménykedővel ismét kevesebb. Hire járt, hogy nem közönséges ember halt meg. Egy fiatal professzor, a kit a tudomány keseregve gyászol. . . . Délután a korzón Várady Jolán kissé mosolyogva beszélte el lány barátnőinek, hógy a fiú mennyire és mily észvesztőén belő volt bolondulva, sőt annyi önteltség is lakott benne (a mi igazán nem illik egy professzorhoz) hogy azt hitte, ő, Várady Jolán érette jött a Lázárok ezen egyébként nagyon kellemes fürdőjébe. — Hogy is ne, érte! A papa nagyon megijedt egy kis torok katharus miatt. A torokkatharus pedig afféle képzelt baj volt. 1894. szeptember 2. Ebből állt az iskolázás. Ezután a kedves hadnagy önérzettel odakiáltott altisztjeinek: „Nem kell ezeket a kutyákat kímélni, hadd tanuljanak egy kis becsületet! Csak folytassák az exercirozást; aztán ha nem megy jól, sok lauf- schrittott kell kommandirozni!“ Ezzel aztán a hadnagy — mint a ki jól végezte dolgát — nagy kardcsörtetőssel, haragosan ott hagyott bennünket, mint szt. Pál az oláhokat. Egyszer meg harczászati gyakorlatunk lévén, egy brutális hadnagy vezette századunkat. Elmentünk Kaposvártól 8 órai távolságra, hol nagyobb gyakorlatok után, kiéhezve és kimerülve a szabad ég alatt, egy pusztán pihenőt tartottunk s csak másnap tértünk haza. Én úgy estefelé jó borravalót adtam egy bakának azon kéréssel, hogy szerezzen nekem aludt tejet, a közeli bóresházakból. A legény, ki egyébiránt puczerom is volt, szívesen vállalkozott s hozott egy köcsög tejet, de az őrjárat elfogta s a főhadnagy elé vezette. Szegény bakának bőven kijárt ezért a „tsróf“-ból. Én reám azonban — mint ezen szabályellenességnek értelmi • szerzőjére — rettenetesen dühöngött s majd hogy meg nem evett. Azt föl sem említeném, hogy engem a főhadnagy vasra veretett, ha más módon is vérig nem sértett ős szégyenitett volna. Kiállított ugyanis a század elő s ott a sok urgyülölő hetyke „pógár“ örömére, a leggyalázatosabb jelzőkkel illetett. A következő gyakorlatoknál mindig szemmel kísért s passzióval meg- megrugdalta lábaimat.
