Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-08-19 / 34. szám
XXII. évfolyam. 3-Sfc. szám. Szegzárd, 1894. augusztus 19. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitóElőfizetési ár: Egész évre Fél évre Negyed évre 6 frt — kr. 3 1 - „ 50 Egyes szám a kiadóhivatalban I 2 kr. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Bezerédj István-utcza 6. szám alatt, hová a Széchényi utcza 176. szám alatt, hová az lap szellemi részét illető közlemények inelőfizetések, hirdetések és felszólamlások tézendök. küldendők. Me gj elen: hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttér 3 hasábos petitsor 15 kr, — hirdetések jutányosán számíttatnak. A „Vármegyei Tűzoltó-Szövetség“ gyűlése. Dunaföldvárnak a lefolyt héten szép és megkapó ünnepe volt. A nemrég alakult »Vármegyei Tűzoltó-Szövetség« ugyanis idei közgyűlését Dunaföldvárott tartotta meg. S úgy Dunaföldvár, mint a »Tűzoltó-Szövetség« meg lehetnek egymással elégedve, Dunaföldvár azért, hogy ily nemes ügy katonáit fogadhatta körében s a »Tűzoltó-Szövetség« pedig azért, hogy oly város meghívásának teltek eleget, mely a tűzoltói intézményért annyit áldoz, mint város ritkán. Ha megyénk községeit a tűzoltói intézmény felkarolására, fejlesztésére kell buzdítani, úgy e buzdítás Dunaföldvárra nézve teljesen fölösleges. A lefolyt ünnepély is eléggé világosan megmutatta, hogy Dunaföldvárott eléggé méltányolják a tűzoltóság önfeláldozó működését s hogy a tűzoltói intézmény a legnagyobb népszerűségnek s érdeklődésnek örvend. Vajha megyénk egyéb községeiről is ugyanezt mondhatnók el. Sajnos, vannak még tűzoltói testületeink a megyében, melyek a legnagyobb közönynyel találkoznak, melyek a legnagyobb erőfeszítés árán sem tudnak még a kezdet nehézségein túl emelkedni. Pedig, ha van intézmény, mely a legszélesebb körű pártfogást s legmelegebb érdeklődést érdemli meg, úgy az bizonyára a tűzoltói intézmény. Férfiak, kik a harangok kongására ott hagyják munkájukat, családjukat s önfeláldozón rohannak, hogy a romboló tűzzel szembeszálljanak, hogy polgártársaik életét és vagyonát megmentsék, ily férfiak valóban megérdemlik, hogy áldásos működésök és emberszerető törekvésök meleg rokonszenv- vel és őszinte érdeklődéssel találkozzék. S mi erősen hisszük is, hogy a »Várme- megyei Tűzoltó-Szövetségnek« — mely, mint a lefolyt gyűlés is dokumentálta, teljesen feladata magaslatán áll — sikerülni fog megyénk területén a tűzoltó-ügyet fejleszteni, terjeszteni, tökéletesbiteni s ott, hol erre szükség van, irányában a közérdeklődést is fel- költeni. A lefolyt gyűlés határozatai megmutatták, hogy itt nem parádézni s katonásdit játszani szerető testületről van szó, hanem olyanról, mely előtt csak egy czél lebeg s ez a czél az emberszeretet. A határozatok közül — melyeket a közgyűlés a szövetségi alelnök indítványára egyhangúlag fogadott el — magasan kiválik az egyenruhák egyöntetűségére s a mi fő: egyszerűsítésére vonatkozó. Az a sok aranyzsinoros meg díszítés csakugyan sok helyütt malicziát, sok helyütt irigykedést kelt s mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy az ügy és annak vezetői iránt sympáthiákat keltsen. S az az egyhangú lelkesedés, mely- lyel ez inditvány találkozott, meggyőzött bennünket arról a komolyságról és nemes szellemről, mely tűzöl tó-testületeinket vezérli, meggyőzött bennünket arról, hogy tűzoltóink tudatában vannak magasztos feladatuknak, tudatában annak, hogy ők az önzetlen emberszeretet katonái. A »Vármegyei Tűzoltó-Szövetség« büszke lehet feladataira s büszke már eddigi sikereire is. Mindenképen pedig boldog megelégedéssel tekinthet vissza dunaföldvári közgyűlésére. L—I. * Magáról az ünnepélyről a közetkezőkben számolunk be: Az előkészületek. Dunaföldvár már napokkal azelőtt kicsinosította magát, hogy a körébe érkező tűzoltókat illő pompával fogadja. A főutczák házait virágfüzérekkel s zászlókkal díszítették fel, úgy, hogy kedden estére valóságos zászló-tenger hullámzott Dunaföldvár ut- czáin. Egyes házak ablakait ki is világították. Különösen kitűnt szép transparentjével Fejős gyógyszertára, mely előtt magnesium-fáklyák is szórták vakító sugaraikat. A megérkezés. A tűzoltói őrtanya előtt felállított kürtös esti nyolcz órakor jelezte hangos generalmarssal a vendégek megérkezését. S jöttek sorban bosszú kocsisortól kísérve a szegzárdi, tolnai, hőgyószi stb. tűzoltók, kiket R e i 11 e r József, dunaföldvári főparancsnok üdvözölt röviden. A tűzoltó őrtanyáról zeneszóval vonultak le a Dunára, hogy bevárják a 9 órai hajót, melylyel a paksiak ős báttaszókiek érkeztek. Ember ember hátán tolongott a széles Dunaparton, hogy kiki kivehesse részét abból a meleg vendégszeretetből, melyet a földváriak a vendég tűzoltókkal szemben érvényesítettek. A hajótól az összes tűzoltók parancsnokaikkal egyetemben Nagy Imre duna- parti vendéglőjébe vonultak ismerkedési estélyre. Az ismerkedési estély az ünnepély programmjai közt legjobban sikerült. A dunaföldváriak dunaparti corsóján ember-ember hátán nyüzsgött, alig lehetett az ismerkedésre kitűzött helyiség bejáróját megtalálni. Szerencsére a halpaprikásnak kellemesen hívogató illata csakhamar utat nyitott a kiéhezett bajtársaknak, kik teljes erővel megrohanták a kiváncsiak által meglepett s itt-ott mégis üresen hagyott terített asztalokat. Az ismerkedési estély jóval átcsapott a másnapi hajnali órákba is, mert az ily ünnepélyek alTÁRCZA. Kedvesem sírjánál. Csöndes álmod’ nem zavarni jöttem, Csak hullatni könyem záporát; Átölelni némáD, megtörötten Sírod őrét, ezt a néma fát. Bár szakitnám lépteim zajával Félbe álmod’, porladó tetem! Bár megnyílnék lelkem sóhajával Az enyészet zárja kebleden! Hej! de nékem egy perczig sem adja Nagy hatalmát a felséges ég, Hogy halottat örömtől riadva Föld porából újra keltenék. Szenvedem hát lelki-testi kínom’, Mig alatta meg nem görnyedek; S lesz talán majd, hogyha már nem bírom, Aki melléd egykor eltemet. Tóth István.-áu sÜTbsűs:— Hadbíróság előtt. — (A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája.) Négy fegyveres katona, csillogó szuronyai között lép a hadbíróság termőbe s mikor megáll a kérlelhetetlen törvényszék előtt, arczának halványai?4 eltűnik. A fegyveres kíséret egyik tagja három kemény lépéssel az ezredes elé megy ős tiszteleg. — Solyom Imre infanteriszt a brigádból! A rab katona, mikor nevét említeni hallja, bilincsbe vert kezét szokásból a sapkához emeli s megtellik a szeme könynyel. Nem ügyel rá senki. Infanteriszt Solyom, — töri meg a komor, vész- teljes csendet az őrnagy hadbíró szigorú szava — tegyen őszinte, igaz vallomást s beszélje el újra a történteket! A sokat szenvedett rab melléből felszakad egy nehéz sóhaj s megkezdi a vallomást: — Hideg, zivataros éj volt. A fagyos szél zimankót keverő szárnyaival csapkodta fellegvár rácsos ablakait s végig sepert az ágyús sánczokon a havas fergeteg. Heten voltunk a várdán a 13-ik századból. — És ki volt a várda parancsnoka, Solymosi? kérdezte az ezredes a rabtól. A legény arczán végig borong egy sötét árny s a szeme megvillan, mikor kinyögi a Kovács káplár nevét. — Maga haragszik Solyom a káplárra, pedig jó barátok voltak, egy falubeliek? A halvány katona kezein megcsörren a bilincs s szép, fekete fürtös fejét szomo'ruan rázza. — Nem, sohasem voltunk. Egy leányt szerettünk mindaketten s azért vagyok most rab . .. — Hogyan? — Mert azon a csúnya viharos éjjelen együtt voltam várdán a káplárral. Volt pénz bőven, hozatta a bort s ittunk, annak a leánynak az egészségére . . . — S aztán? — Mikor aztán a bor fejembe szállt, a káplár nevetve küldött ki silbaknaka vár északi sarkára. A rab katona nagyot sóhajtott, mig a hadbíróság tagjai sajnálkozva tekintettek reá. — Czudar egy hely az a sarok. A kavargó fergeteg oda csapkodta a havat mámoros arczomba s mikor leginkább fáztam, dideregtem, hallottam a káplár gúnyos, rikácsoló hangját, a mint a várda legénységének esküdözött, hogy megfagyaszt a hidegben, rabbá tesz, elpusztít, de a leány mégis az övé lesz. Nem látom meg soha a falumat! . . . A sápadt vonásokon végig csurgott két köny- csepp s leesett a kopott mundérra. Oda szorítottam fegyveremet erősen a vállhoz s ingadozó léptekkel jártam a mohos falak mellett. A szél rőmitően sivitott a várfok réséi között, a hó is elkezdett apró pelyhekben esni s nékem úgy tetszett, mintha vihar sikongásába valami édes, bűbájos leánydal vegyült volna belő .... A tisztek összenéztek. Mindenki érezte, hogy ez a legény nem hazudik, hanem egy igaz szomorú történetet beszól el. — Na tovább — biztatta az ezredes. — Össze hifztam fagyos tagjaimon a köpenyt s egy pillanatra megállva, oda támaszkodtam az ágyú párkányához. Tudtam, hogy hibázom, de az a fájó zsibbadság, melyet a hideg, a süvöltő fergeteg okozott, erőt vett rajtam s leroskadtam a földre.
