Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-07-15 / 29. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (29. szám.) kik hivatva volnának ébren lenni, vezetni, mozgalmakat kelteni, egy kis lelket önteni az emberekbe, azok alusznak legmélyebben. Különben nem volnánk ott, ahol vagyunk, a visszafejlődés utján. Minden város fejlődik, Dunaföldvár itt is kivétel. Sem anyagilag, .sem szellemileg nem vagyunk ott, hol lennünk kellenne, sőt még ott sem, hol már 30 évvel ezelőtt voltunk. S hogy ez csak okozat, melynek meg van a maga oka, kétségtelen. Az ok azon közönyben s életrevalóság hiányában fekszik, melylyel mi a res- publcae iránt viseltetünk. Azt gondoljuk, hadd menjen a közügy szekere magától, mi ugyan az ujjúnkat sem billentjük meg, hogy annak a lassú szekérnek a még lassúbb haladását elősegítsük. De ez a vád ne legyen általánosságban mondva, mert bizony vannak vezető embereink közt olyanok, kik ezt a vádat nem érdemlik meg, de viszont vannak köztük olyanok is, kikre duplán ráfér. Hát micsoda fogalma lehet annak a szántóvető polgártársunknak — mert a zöld asztalnál ülők nagy része ilyen — a kulturális közszükségletekről s a milleniumról? Rég volna már vasutunk, rég volna már valami középiskolánk és már rég megvalósultak volna azok a tervek, melyek most még csak pium desideriumként lebegnek lelki szemeink előtt, ha községházunk padjain az intelligens osztály nagyobb képviseletben ülne. De vájjon mikor lesz az? Hogy tehát Dunaföldvár ily körülmények közt valami monumentális emlékkel vegyen részt a millenáris ünnepen, arról szó sincs. Hanem arról igen is szó lehetne, hogy a város ez alkalomból pár olyan alkotást valósítson meg, mely alig kerül nagyobb áldozatba, mely nem czifraság, hanem közszükséglet számba megy. Ilyen például egy sétány létesítése; mert az valóban megmosolyogni való, hogy egy 14000 lakost számláló városnak ne legyen egy sétáló helye. A kaszinókért csak nem vehető annak, mert oda járni nincs módjában a nagy közönségnek, lóvén az egy zártkörű társaság privát kertje. Igen hasznos dolog volna az u. n. kecskehegyre egy lépcsőzetes feljárót csináltatni, mert bizony az ottani fel- és lejárás szinte óletveszedelem- mel jár, pedig nyáron elég nagy ott a forgalom. Igen fontos volqn a megkezdett járdákat folytatólagosan kiépíttetni stb. Ilyen és ehhez hasonló tervek volnának első sorban megvalósitandók. Mert hogy Dunaföldvár a millenium emlékére például színházat, vagy egy modern kis kórházat létesítsen, szobrot emeljen vagy iskolát ópitsen — sajnos, arról szó sem lehet. Tegyük meg tehát azt, a mit köny- nyen tehetünk. Csak tegyünk valamit. —va— Pécs, mint a tudományos világ és a magyarhoni természetvizsgálók gyülhelye. Pécs szab. kir. város e hó elsejétől kezdve hót napon át fényes és ünnepies szint öltött. Már a tizenkettedik században dicső emlékű Nagy Lajos magyar királyunk tudvalevőleg Pécsett saját költségén egyetemet alapított s ezáltal a tudományosságot e városban meggyökereztette, melyet nagy szeretettel és még nagyobb áldozattal Pécsnek nagynevű püspökei: Klimó György, báró Sze- pessy Ignácz, Scitovszky János ápolták és a jelen nemzedékre is hasznossá tettek. A minden nemes és üdvös eszmét felkaroló város jelenlegi lakói, vezetői és elöljárói szeretettel hivták meg a magyar orvosok és természetvizsgálók egyesületét, hogy vándorgyülésöket Pécs város falai közt tartsák meg. A rendkívül érdekes és fontos gyűlésre az ország minden részéből körülbelül 180 tudós, orvos ős természetvizsgáló jött egybe, kik közül sokan nejeikkel és leányaikkal jelentek meg. A vendégek közt volt Rozsnyay Mátyás volt zombai gyógyszerész is, ki chinin-féle labdacsaival szép nevet, emléket, de hasznot is aratott. E tudományszomjas férfiú, ki jelenleg Aradon lakik — magával hozta szép műveltségű nejét és bájos Jolán és Ilonka leányait is. Jolánt azon kitüntetés érte, hogy a keddi 180 teritékü bankett akalmával román ékességekkel diszitett fényes toilettjében a főtáblánál, az elnöklő főispánnak visavisja lehetett, mig Ilonka egy másik táblánál töltött be díszes helyet Ezeket és a többi tudományt ápoló jelen volt előkelő hölgyeket e sorok Írója köszöntötte fel s szavai mindenütt lelkes visszhangra leltek. A különféle épületek termeibe eloszlott szakosztályokban előadott értekezések sok gyönyört és szellemi élvezetet szereztek a hallgatóknak. E jelen sorok írója a társadalmi szakosztályban elnöknek lóvén megválasztva, úgy járt, mint a közmondás tartja: hogy az étvágy az evés közt jön meg. Ő is az előadott jelesnél jelesb dolgozatok felolvasása által oly szóvágyat kapott, hogy ha bár nem is volt a bejelentettek közt, mint Saul a próféták közt, mégis irás nélkül fellépett; elmondandó nézeteit a vándorló czigányokról és ezek polgárosit- hatásáról, azután a magyar fajnál különösen divatos egy gyermek-rendszerről. A vándorló czigányokra nézve az a meggyőződésem, hogy kár ezen élénk eszü fajt parlagon, minden vallás, minden Wvelés^ mindem ipar- ős foglalkozás nélkül heverni'engedni; kár közönynyel elnézni, mikép a maguk fentartási ösztönükből kifolyólag lopási, csalási, sőt gyilkolási merényletre is vetemednek ős pedig nem ritkán. — Konkrét bebizonyított eseteket mondott el értekező, a mikből azon konsequentiát hozta ki, hogy nem emberies, nem igazságos azon mód, melylyel a hatóságok bánuak el velők, — azt rendelvén és eszközölvén, hogy minden község, a melyben ily nomád czigányok megjelennek, kergesse a szomszéd faluba, innen tovább a végtelenig. Ez bűn az Isten ellen, a ki e földet az emberi nemnek adta át, senkit sem zárván ki belőle. Értekezvén e tárgyról bőven, kimerítően, végre azon javaslattal állott elő, mikőpen lehetne, sőt kelleni is ezen ügyben komolyan eljárni. Alkosson ugyanis az országgyűlés törvényt, két, mert azt hála Isten a sok czikornyának miatta meg sem értettük, hanem a mi a beszéd után következett. Jávor Miska ugyanis felállott s kijelentette, hogy a beszéd nagyon szép ős ünnepélyes volt, de nem értettük meg. Ekkor a kántor azt mondotta, hogy most majd „prózai“ lesz. Ennek se tudtuk a jelentőségét s csak vártunk. Ekkor azt mondja a kántor, hogy „beszédem rövid quintesszentiája az, hogy tekintettel a czivilizáczióbau való elmaradottságunkra, negyvennyolczas elveink fentartásával jól meg kell fogni az ekeszarvát s a művelődés szántóvasát mélyen be kell nyomni a neszefalvi közvélemény léha testébe, hadd vágjon ott mély barázdát, melyből a kultúra boldogító magvai fognak az isteni glória melegétől kikelni.“ Ekkor meg ón bátorkodtam megjegyezni, hogy a kántor ur ne legyen „prózai“ hanem mondja ki magyarán, hogy mit akar. Egy malaczczal vagy fél akóval több, nem a világ. Ekkor meg a kántor indignálódott, hogy — úgymond — itt nem a malacz, vagy borról van szó, hanem a hazáról, meg a czivilizáczióról. És az ő óhaja az, hogy alakítsuk meg az iparos ifjak műkedvelői körét. Az iparos ifjak lelke nemesbedik, szivük művelődik, jobban megkedvelik a munkát és elvonatnak a korcsmától, ettől a minden bűnök bölcsőjétől. Az indítványt elfogadtuk, meg is köszöntük. És ez az indítvány volt a mi roegrontónk. Nem is hiszem, hogy nem az ördög súgta a kántornak, hogy így fogjon ki rajtunk; mert neszefalvi emberen az ördög még másként ki nem fogott. Rövid leszek. Megalakítottuk az iparos ifjak műkedvelői körét. Két hőt múlva már darabot is adtak elő és pedig olyan sikerrel, hogy majdnem megrészegedtünk tőle valamennyien, a. Jávor Miskát kivéve, az nem a sikertől részegedéit meg. Ennek most hat hónapja. Azóta már öt előadást rendezett a kántor a mi legényeinkkel. Most van munkában a hatodik darab. De az is igaz, hogy az a pár czipő, mit a jegyzőnó rendelt meg, már szintén a hatodik hete van munkában. Ha szólok a Gyurinak, hogy a jegyzőné már mérgelődik, azt feleli, hogy Corjolán anyja még többet mérgelődött. Erre én persze elhallgatok. Másnap megint szólok, hogy jó volna azt a pár czipőt már elkészíteni. Akkor meg azt mondja, hogy ma nem dolgozik, mert próbájuk van. Megint elhallgatok. — Harmadnap megint szólok, de akkor meg Gyurinak főpróbája van. Negyednap meg a színpad felállításával van elfoglalva. Ötödnap megint próba van. Hatodnap már nem csak a jegyzőnő mérgelődik, hanem ón is. De még Gyurinak áll feljebb: egész héten dolgozom, hát egy napi pihenőm se legyen — vágja vissza ő, már tudniillik Gyuri, az akasztófa virág, az a gézengúz. A hetedik nap persze vasárnap, akkor meg nem is szólhatok, mert az a gazember a törvényre hivatkozik. Bizony uram. Csak az az egy vigasztal — az igaz, hogy sovány egy vigasz, — hogy a Sági szabónak, meg a Bodor lakatosnak, meg a Vámos csizmadiának a lógőnyei se különbek. Tulmelyben mondja ki, hogy egy meghatározott napon az ország minden vármegyéjében az abban a megyében tanyázó vándor-czigányok fogadtassanak ösz- sze, bezárattassanak és azon vármegye tartozzék magáénak elfogadni ezen karavánt, köteleztessők is minden ez országban levő vármegye egy menhelyet közös adózásból előállítani ős fentartani ős abba az anyai emlőtől elválasztott azon megyei czigány gyermekeket ápolásra, nevelésre és kenyérkereseti módra oktatni addig, mig 15—20 éves korukig, katona- ujonczoknak, i p a r o s-tanonczoknak alkalmasok nem lesznek. így lehetne őket hasznos honpolgárokká képezni. Hivatkozott is szónok több konkrét eredményre, köztük elmondá, hogy midőn egy baranyamegyei faluban ilyen egy czigány családtól elszedett fiú jó ápolásban ős gondos nevelősbenjrészesült, ebből férfi korában azon faluban a legbecsületesebb, legokosabb és legvagyonosabb polgára, sőt még legtevókenyebb bírája is lett. — Ha azt mondaná valaki, hogy drákói kegyetlenség volna a gyermekeket a szülőktől elvenni, eltekintve attól, hogy csak nemes czőlból vétetnek el, még sem volna oly kegyetlenség, mint az, ha a lelkész — ha a polgári esketós előtt a jegyeseket az Isten házában eskettetnó meg, — ezért ezer darab korona és két havi börtönre elitőltetnők. Legyünk igazságosak! A másik tárgyról az egy gyermek-rendszerről értekezvén, miután ecsetelve azon egyhangú, szomorú látványt, mely ily magyar fajtájú községekben, u. m.: Őcsény, Decs, Pilis, Nyék, Bogyiszló stb. községekben a gyermekek csekély száma miatt észlelhető és előadván, miszerint ez ellen se lelkószi oktatás, se hatósági éberség főiszázad óta nem volt képes változást előidézni, ajánlatosnak tartja az eddig említett módokhoz — a jutalmazási módot is használni és pedig az értelmesb társadalom alakítson szabad adakozás utján egy külön pénztárt aranyakból állót ős az ilyen községekben minden anyának, kinek második, utóbb harmadik és igy tovább gyermeke születik, egy pár körmöczi fényes arany adassák jutalmul és pedig bizonyos ünnepélyes alkalmakkor a népnek láttára kiosztva. Ha tudunk adakozni szobrokra, miért ne áldoznánk az Isten képére ős hasonlatosságára teremtett halhatatlan lelkekért, hogy beteljesedjék a seregek Ura Istene mondata: „Fogadjátok e föld ajándékait, nevelkedjetek és szaporodjatok; adván a Si- na-hegyőn a parancsolatai között az ötödiket: ne ölj!“ Meggyőződésem, hogy ezen mód a hatóságok szigorúsága, a kuruzsoló és elkenő asszonyok ellen fentartása mellett a legkívánatosabb sikert eredmény ezendi. A ki a czólt elérni akarja, az a módokat is kell, hogy méltányolja. Ha a jelen vándor természetvizsgálók gyűlésének határozó választmánya ezen, a magyar faj növekedésére oly nagyon veszélyes eljárás ellen komoly lépéseket tenni szükségesnek látandja, e tárgyat memorandum-képen a magas kormány kiváló figyelmébe ajáulandja, mely a józan társadalomra hatni fog e 1894 julius 15. adnék a gazemberen, de rokonom. Azután azzal fe- nyegetődzik, hogy ha sokat szekirozom, hát csúffá teszi a famíliát, beáll színésznek. Hát inkább hallgatok s tétlenül nézem, mint jutok koldusbotra a gazember miatt ... Megvigasztaltam az öreg Tárni bácsit s átbandukoltam a Sági Farkashoz, ki még most is az ötvenes évek divatja szerint öltözteti a neszefalvi in- telligencziát. Hát ő ugyanazt panaszolta. 0 meg arra is megkért, hogy eszközöljem ki a miniszternél a műkedvelői kör beszüntetését, mert különben tönkre megy az egész ipar. — Nem kell ide miniszter, Farkas bácsi. — De iszen, tudom én, öcsém, mi a törvényes eljárás. A miniszter engedélyezte, a miniszternek is kell beszüntetni. Megígértem, hogy mihelyt Pestre érek, beszólni fogok a miniszterrel. Mikor elhagytam a Farkas bácsi portáját, mintha azt hallottam volna a segédjéhez fordulva: — Nem fogsz már soká komédiázni gazember. ..• Megállj .... A neszefalvi ismerőseim már most nagy reményekkel néznek az én eljárásom elé. Az bizonyos, hogy egyhamar Neszefalvára nem megyek, mert tudom, hogy az első kérdésük az volna: — Na, mit mondott a miniszter: —Z8Ö.
