Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-07-15 / 29. szám
1894 julius 15. 3 tekintetben is a szükséges orvoslási módok felkarolására; miáltal az országos vándorgyűlése a természetvizsgálóknak benső öntudattal elmondhatja magáról: hazafiaki megtettünk mindent, a mi a kedves hazánk üdvét előmozdítani képes. P. J. tolnai prépost. „Forttreibe sellt ma sie Alle ___!” Tol nai iskolaszéki tagtól (ezer bocsánot Tantos ur, ön — mint értesülve vagyok — „oskolatanácsos“) a fenti kifejezést nem vártam volna. A tolnai tanítók éppen nem érdemlik meg, hogy bármelyikét is elkergessük. Miért? Tán mert iskoláikban egytől- egyig derekasan megállják helyöket ? Daczára annak, hogy mindegyikök 60—80 gyermek helyett 100—120 gyermekkel bajlódik és a rengeteg sok iskolai mulasztással küzd? Vagy talán azért, mert a magyarosítás körül oly buzgalmat fejtenek ki, a milyennél nagyobbat már kívánni sem lehetne? Uraim 1 Örüljünk, hogy ily derék, ügybuzgó tanítókkal áldott meg minket az Isten, ne vétkezzünk ellene. Ne haragudjunk rájok ha, nagyon is csekély fizetésük javítását kérik. Ezzel, Tantos ur, nem követnek ők el semmiféle „botrányt“. Tanítóink egytől egyig megérdemlik, hogy több fizetésben és e mellett több tiszteletben is részesüljenek! A magyarosításban kifejtett fáradozásaikért pedig megérdemelnék, hogy valamennyien külön jutalomban és elismerésben örvendjenek. Legnagyobb elismerést azonban mégis Kele- csényi tanító urat — mint a magyarosítás kezdeményezőjét óselőharczosát — illeti meg. Első sorban neki köszönhető, hogy iskoláink tanítási nyelve magyar. Mielőtt ő — in ntegy 20 évvel — Tolnára jött, a tanítási nyelv teljesen német volt. Az ő buzgósága folytán lett az teljesen magyarrá. A helyett, hogy egyik másik iskolaszéki tag a tanítókat szidalmazza, becsméreli, sokkal hálásabb munkát végezne, ha az amúgy csekély fizetősök pontos kiszolgáltatásáról gondoskodnék. Az 1893. évi XXVI. t-cz. 4. §-a értelmében az iskolafentar- tók kötelesek a tanítók készpénzfizetését havonkint vagy évnegyedenként, de mindig előlegesen kiszolgáltatni,“ És ime mit tapasztalunk? Azt, hogy tanítóink még a múlt negyedévi fizetőseiket sem kapták meg. Tantos ur! ez nem „botrány“?. A tanító urak a kir. tanfelügyelő utasítása szerint már jelentést is tettek e miatt a főszolgabíró urnái. Hogy a főszolgabíró ur mint intézkedett ez ügyben, azt nem tudom. Elég az hozzá, hogy tanítóink Szászy Frigyes volt bíráskodásának ideje óta nagyon rendetlenül kapják fizetéseiket. Ezen az állápoton segítsenek a t. iskolaszéki tag urak! Tanítóink iránt pedig legyünk hálás elismeréssel ! Egy volt iskolaszéki tag. Mezei munkások biztosítása. Az emberszerető társadalomnak egy nemes kö- telességteljesitóse előtt elzárkóznia nem szabad. A humanitárius czélok amúgy is a korszelleméből következnek és az alföldi parasztszocziálizmus módtalan terjeszkedése immár Becskerektől Nyíregyházáig mindenkinek, ki a békés fejlődés barátja, azt javalj», hogy gondjaival a mezei munkás sorsa felé tévedjen a mikor az emberszeretet már egészen az állatvédelemig terjeszkedett ki: ne engedje a népelőgület- lensóget növekedni, hanem ejtse módját, hogy a mezei munkások existenciájával mindenki törődjék és keserűségeit megorvosoljuk. Megvalljuk, hogy nem minden aktualitás nélkül Írjuk e sorokat. Bókósmegyébő', hol az agrar-sociá- lizmus négy esztendős, egy emlékiratot kaptunk, mely a mezei munkás helyzetével foglalkozik és melynek szerkesztőit, Rosenthal Ignácz gyárost és Ve mer László lapszerkesztőt az a szándék vezeti, hogy a munkás-aspirácziók kielégittetvén, ez a sok véres zendülésre okot adó kérdés a békés fejlődés érdekében, a munkások érdekében megorvo- soltassők. Az emlékirat szerkesztői áttekintvén az agrar-szociálismusnak történetét, arra a konklúzióra jutnak, hogy annak oka nem az, mintha a magyar Kánaánban megélniök nem lehet, hanem az, hogy a munkások sorsukat a keresetképtelenség idejére sem látják biztosítva. A mezei napszám a megélhetésre éppen elég, de hogy belőle egy kis földecskőt tudjon szerezni, arra éppenséggel nem jut. Pedig meg kell gondolni, hogy minden alföldi munkás lelkében él a vágy, egy kis földecskőt szerezni. Mig a nagy uradalomban a jószágtartás korlátozva nem volt, addig ezt a vágyát minden józau cseléd néhány évi iparkodás után boldogan látta teljesedni: most, mikor a föld ára négyszeresen felszökött, mikor az alföldi uradalmak perczentes gazdálkodásai inflóribusban vannak, mikor a gépek versenyével, de különösen a cséplőgépekkel a munkáskezek kereslete leapadt, mikor az olcsó vasutak ezrével hozzák le a felvidéki olcsóbb munkást, mikor az alföldön az igényeket annyira fokozni tudó kubikos munkák megszűntek: ne csodálkozzék senki, 9 ennek reakciója mutatkozik á véres parasztlázadásokban, annálkevésbó ne csodálkozzék, mert a társadalom valami nagy érdeklődést mind e koráig nem mutatott a munkás sorsának javítása érdekében, tán a közmondással tartván, hogy mindenki a maga sorsának kovács Az emlékirat mindezekkel bőségesen ős nagy helyszíni tájékozottsággal foglalkozik, mely után egy a munkaadók támogatásával szervezendő munkás- betegsegélyző- és nyugdíjpénztárban látnák a kibontakozás útját. Az emlékirat szerkesztői például Bé- kősmegyóre számításokat eszközöltek és kimutatják, hogy ha e pénztár a munkások 5%-át havonként nyolcz forinttal nyugdíjaznák, akkor minden holdat 13 és fél krral ős minden munkást hetenként 6 ős háromnegyed krral kellene megadóztatni. Ez ö-szeg- ből Békésmegyéből a kezelési költségekkel együtt 199.960 frt folynék be, melyből a munkaadók 119,856 irtot, a munkások 80.104 frtot fizetnének s belőle a munkások részesülnének orvosi ápoltatásban, munkahiány-esetén segélyben és nyugdíjban. E mellett a pénztár kezébe venné a munkaközvetítést ős munkaadók és. munkások között felmerült kérdésekben való bíráskodást, ekként a közigazgatás megszabadulna legnagyobb nyűgétől, de a munkások is inkább ki lennének elégittetve, mert felében mezei munkások ítélkeznének, mint ez az iparai békéltető bizottságoknál meg van. A kérdés felől érdemes gondolkozni. TOLNAMEGYE] KÖZLÖNY (29. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Levél a tüdőbetegek Mekkájából. Gleichenberg, julius 10-én. Mindenek előtt tiltakoznom kell t. nagysád, hogy annak az örve alatt, mert egy baczillusokkal tele tárczairó akar egyetiíiást elcsevegni, bizonyos keresztényi szánalommal ne olvassa el e sorokat. Mert igaz ugyan, hogy a köhögésben nincs semmi i poezis, de a tuberkolózus hazájában, Gleichenberg- ben mind ez elvesz, az elpetyhüdt, összezsugorodó tüdő sejtjei kinyílnak a pompás stájeri levegőtől megduzzadnak, ne tessék itt slralomházat képzelni. A tüdők nyavalyájában egy a szerencse: hogy lassan öl, a kik Nióvána karjaiba kívánkoznak, azokat már amúgy se engedik el hazulról az orvosok, akik meg egy kissé gyógyulni jöttünk, azoknak a jó kedvét egy két sápadt arcz nem feszélyezi. Az igazi tüdőbeteget a gyógyulás reménye el nem hagyja. Egy azonban kétségkívül sajnos tünet. Az, hogy e telivér osztrák fürdőben a dualizmus quotá-ját nem találjuk. A quota szerint ugyanis úgy illenék, ha a magyarokból 33%i az osztrák sógorokból pedig 67% pájcslis beteg krákogna itt. És bizonyos nemzeti elszomorodással mondom, hogy nincsen úgy. A betegek jó fele magyar, a kik pompásan összetartanak és vig életet élnek. Mert itt is csodálatosan egy akaraton van a magyar, gyógyulni akar minden áron. A fürdői népességnek ez az 50 perczentje fölveri a fenségesen szép stájer erdőt, ha nem fürdői levelet Írnék, hanem novellát, olyan érzékeny történetet pöndörithetnók, hogy színesebbet képzelni sem lehet. Mert a modern tudomány csalhatatlanul megállapította, hogy izzó szenvedéllyel, őrülten és halálosan csak egy valódi tuberkulotikus beteg tud szeretni. Az ő idegei m:ndég vibrálnak és szivök szerelemre gyuladni rettenetesen hamar kész. És a mint a gleicheubergi alókon végigvándorol szemem, megállapítom még azt: hogy a Hamleti töprengés a lét és nem lét problémája fölött ezeket a gyógyuló betegeket, alig bántja, mert külömben rom- laudó tetemüket selymek és bársonyok pazar szin- pompájába alig kevernék. Vagyis van bizony itt társadalmi csillogás elegendő. Már akár mint elképednek is önök, tartozom leleplezni az itteni állapotokat: a muzsikális patkányt, a pikáns Orfeumkupiét, a Margarethát hallottam eleget dudolgatni, de a Jeremiás siralmait itt eddigelé soha. Sőt a tüdő-reperáló tanfolyamokat olyan elpusztithatlan kedvvel járjuk, hogy már ennek egymagában gyógyító erővel kell bírnia. A kinek az ideálja az Emma az az Emma-vizet issza, a ki a rómaik történetébe szerelmes, az a nagy Constantin császár forrás-vizét nyakalja; van aki a jó klauseni víztől friss vért akar hazavinni, egy némelyünk valóságos szakszerű szenvedéllyel kutatják a legjobb kecsketejet és valóságos tobzódást visznek véghez reggel 7 és 8 óra, valamint délután 4—5 óra között, mikor ez a kúra tart. Még átlag az inballáló termeknek van meg leginkább az ő komikuma. Ez egy tágas, fával burkolt szoba 20 ülőhelylyel. A terem közepén van az a titkos misztérium, mely tüdőt gyógyít: egy szekrény, melyből a nargilléhez hasonlatos fenyő-illatú gőz tolul ki. Már most a teremnek az a komikus rendszabálya, hogy itt szólni, trőcselni, pletykálkodni nem szabad. Mi még, az erősebb nem, csak kiálljuk valahogy, de bezzeg a hölgyek! Azok ugyancsak kínban vannak. Mert egy óra hosszáig tantaluszi kínokat szenvednek, nem szabadván még egy iczi- piczi — pletykácskát sem megereszteni. Cak a kalapjuk bóbitájával integetnek. Egy vakmerő kollegám a legbájosabb Gizikénél megkoczkáztatott egy forró vérü vallomást (legalább ilyen regényes históriáról sepegünk) a kurá alatt, mire a kis Giziké, jóllehet ez fej és jószágvesztés alatt „tiltakik“ nemének nagy ellenállhatatlanságával igy felelt a szerelmi vallomásra : — Beszéljen a mamával. Ez azonban pletyka lesz csak, mert az öt magyar orvos, köztük a magyar skriblerek földi gondviselése: Szigeti Márton ilyen tilalom ellenes dolgot el nem néznének. Csodálatos, hogy a mi itteni magyar orvosainknak a vigasztalás minő dúsgazdag szótára áll rendelkezésre. Ha sokat köhög az ember, azt modják: Kitünően megy. Kegyed fogékony a gyógymód iránt, ha nem köhög, akkor az még jobb, mert rátért a gyógyulás útjára. Az igaz, hogy a meggyógyulás minden jó föltétele meg van itt: két gőzgép állítja elő a fürdők minden nemét, hidegftirdő mellett a legillatosabb fenyőfürdőig ős a lélegzési termek, magán-fülkék, forrás, só- és fenyő-illat belőgzős. Ha ezeknél az ember valóságos gleichenbergi köpenybe nem bújnék, úgy nézne ki, mint Jákob tarka báránykái. Azért Gleichenbergről szólva a ttidőbajo- sokkal kórusba mondom. — Jó itt nekünk lenni!. Verner László. TÖVISEK. Harang-próba. Az elmúlt napok egyikén olyan foglalkozásom akadt, a minőt még életemben sohasem cselekedtem s annyit értek hozzá, mint hajdú a harangöntéshez. Nagy-Kajdacs nagyérdemű lelkipásztora Tantó János barátom kórt fel harang-próbáló bizottsági fő-szakértőnek ! . . . Tetszik tudni: fö-szahértőneh — ez nagy szó ám! — ilyen megtiszteltetésben hányadik ember részesül?! . . . Mert Ágoston István ur ő nagysága és Molnár Zoltán ideiglenesen helyettes kántor-segéd ur ő kicsinysége, mint mellettem csak pót-szakértők, mily törpe minoritásban maradtak velem szemben, ki főszakértő valók? .... Ott volt Ifaszary is, de nem a Kolos, hanem egy kajdacsi ref. polgártárs és igaz balpárti jó magyar presbiter, vagy kurátor, — nem is tudom, melyik? — szintén, mint al-szakórtő; ott volt egy másik kajdacsi becsületes ember, no meg Tantó János barátom, a pap; ott volt Wágner Károly ur, a derék, iparkodó, fiatal, műórtő harangöntő ős még nő- hányan. S mindezen derék emberek között én döntöttem el uraim! — erre büszke leszek örökké! — hogy a 349 és 194 kilós harangok jók, kitűnő sza- vuak, tehát mehetnek Nagy-Kajdacsra, elfoglalni a toronyban a nekik kijelölt magas állást, mely állás minősége e régi magyar versben van körvonalozva: „Az élőket hiuogatom, A holtakat megsiratom!“ Szép szerep a harangé, — magas állás az övé, — mutatja a neve is, melyben benne van a rang! Nos, hát én kicsiny ember, ki e téren hajdú uaggok a harangöntésben, dilettáns, naturalista, műkedvelő, pró- sitzer, laikus, benevolus auditur et spectator, stb. döntöttem el, hogy az az egyik harang 349 kilós ős tiszta Ä-hangu, a másik pedig 194 kilós ős tiszta
