Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-07-01 / 27. szám
1894 julius I. I TOLMEGYEI KÖZLÖNY (27. sz.) Színészet Dunaföldvárott. Szombaton „Az asszony verve jó“ ez. népszínmű került bemutatóra Szirmaival (Hínár András). A színház — az idén először — teljesen megtelt, bár a helyárak mérsékelten felemeltettek. Vasárnap adták Rátkay „Csillaghullá s“-át. Az a körülmény, hogy ebben búcsúzott Szirmai (Alkony József) és hogy a szerző dunaföldvári, arra ösztönözte nagyon helyesen a közönséget, hogy a színházat teljesen megtöltse. Az előadás folyamán Rátkay is ovácziókban részesült. Az előadás jó volt; a sziüészek ambiczióját növelte, hogy a szerző is jelen volt. — Hétfőn nem volt előadás. — Kedden Gerő uj népszínműve, a „Kis madaram“ került a műsorra; a czimszerepet Hevesi Janka k. a. játszta sok kedveséggel. Borbély pompás Hecze- gán Kristóf volt, épugy, mint Pataki pompás He- czegán Gyuszi. Hajduné nagyon kedves asztalos inas volt. — Szerdán Pataki jutalomjátékául a „Vasgyáros“-t adták. Pataki (Philippe) és Mezei né Till Róza (Clair) játéka volt az előadásnak legjobban megjátszott része. A közönség lelkesen tapsolta meg őket. Nemes Gizella (Sophie) is jól megállta helyét, — Csütörtökön De ró ki Antalnak volt a jutalomjátóka. Színre került saját darabja a „Czigányvér“ ez; operette, mely a kolozsvári színházban gyakrabban volt már műsoron. A jutalomjátékos Don Radamest adta kiválló ügyességgel. Nagyon jó volt még Tarján Erzsébet, Hevesi és Nemes k. a.-ok. A darabról magáról kritikát irni nem lehet feladatom, elég ha megemlítem, hogy a muzsikája kellemes, a szöveg pedig elég mulattató. Déré ki nemcsak mint színész ügyes és intelligens, hanem mint iró is. A „Czigányvór“-t megelőzte Murai kitűnő vigjátéka, a „Huszárszerelem“, mely zajos derültségben tartotta a kis számú, de lelkes közönséget. TÖRVÉNYSZÉKI CSARNOK. Lótolvaj-banda. A szegzárdi kir. törvényszék büntető osztálya junius hó 26. ős 27-én vógtárgyalást tartott, hogy Ítéletet mondjon a még tavaly elfogott lótolvaj banda tagjai felett. A bíróság tagjai voltak: Ágoston István elnök, szavazóbirák : K i s s Károly és S c h m i d t Imre, jegyző: Kel ein en Imre, közvádló: Námesy János. A védői szerepet: T o 11 h Ödön, dr. Steiner Lajos dr. Morva y István szegzárdi, Késmárky Iván jjaksi ős dr. Nagy Sándor budapesti ügyvédek teljesítették. A vádlottak padján 23 részint lólopással, részint azok értékesítésével, eladásával és részint hamis lójárlatok készítésével vádolt egyén ült. Még bizonyára a közönség emlékezetében van, hogy tavaly B u 1 a I Gyula szegzárdi csendőrhadnagy, kerületi szakaszparancsnok, mily nagy bravour-ral és szerencsével fogdosta el a hírhedt lókötőket, kiket, azután átszolgáltatott a büntető bíróságnak. Az erélyes csendőrhadnagynak ugyanis tudomására jutott, hogy Tolnavármegye területén egy kiterjedt lótolvaj-banda tartja állandóan félelemben a gazdákat. Erre megindította a nyomozást és rövid idő alatt felfedezte a lókötők fő fészkét Pakson, hol elcsípte a banda vezetőit és Makay József paksi Írnokot, ki a szükséges hamis lójárlatokat készítette. A nyomozás szálai elvezették a kutató hadnagyot Somogy-, Pest- és Bácsmegyékbe is, a hol az országos vásárokon adták el a lócsiszárok a lopott lovakat. A szegzárdi kir. törvényszék két napig tárgyalta ezt a kiterjedt bűnügyet, melyben a vádló és védő ügyvédek beszédeinek meghallgatása után múlt szerdán délután hirdette ki a vádlottak előtt az ítéletet. A 23 vádlott közülugyanisl 4-e t ítélt el, mig a többit a vád alól felmentette. A főkolomposok: Kránicz Mihály és Gyi- móthy Mihály 5—5 évi, öreg Kovács István ős ifjú Kovács István 4—4 évi, Makay József, volt paksi írnok, a hamis lójárlatok készítője pedig 1 évi börtönre ítéltettek, mig a többiek 6 hónaptól 2 évig terjedő börtön büntetéssel sujtattak. ügy az ügyész mint a vádlottak is felebbezést jelentettek be. Az elitéltek az ítélet jogerőre emelkedéséig szabadlábra helyeztettek. —th. KÖZÖNSÉG KÖRÉBŐL* Nyilatkozat. Olvasván Palástnak jóizti humorral irt tréfás „Töviseit“, legközelebb a „Fiumei utat“, bizalmas visszhangként feleltem rá a „Fiumei levéí“-ben. Nehogy e visszhangot félre értse a t. olvasó-közönség, kötelességemnek tartom őszintén s teljes határozottsággal kinyilatkoztatni, hogy az egész „Fűméi levél“ az első betűtől az utolsó betűig nem egyéb mint naiv tréfa, mely bizalmas jó barátok közt mindenkor megengedett. Régi barátság fűz engemet az én Borzsák barátomhoz; ő tisztel, szeret engemet, ón is * E rovat alatt megjelent czikkek díjmentesen közöltéinek, a felelőség azonban a beküldőt illeti. tisztelem, szeretem őt, mint tiszta jellemű kollégámat, szép tehetségű irótársamat s ennivaló vigkedé- lyü kedves barátomat. Én fölveszem tőle a tréfát, ő is fölveszi azt tőlem. Meg vagyok róla győződve, hogy az ón Borzsák barátom, az a barátom, kinek tiszta jellemén árnyat én soha sem láttam, nem veszi rossz néven a tréfát egy őt tisztelő, szerető igaz barátjától. Képzeletben oda ültem az én kedves barátom mellé, hogy ővődjem, enyelegjek vele. Ezt a b. lapot, ennek olvasóit úgy tekintettem, mint egy bizalmas baráti kört, melyből — hittem s hiszem — minden félreértés ki van zárva, azon tudatban, hogy jó barát tréfál jó barátjával. Kérem a t olvasó-közönséget, e baráti kört, kegyeskedjék az én fiumei levelemet igy érteni és értelmezni s ne olvasson ki I levélből mást, mint bizalmas tréfát, mely minden valóságot nélkülöz. Ha pedig tréfám nem sikerült, kérlek kedves Borzsák barátom, bocsáss meg barátodnak, azon barátodnak, a kinek — látom — jobban sikerül a predikáczió, az ima és költemény, mint a tréfa. Ez volt az első és utolsó tréfám. Tudod te, kedves barátom, hogy én tégedet rég a keblemre öleltelek s a kit én szeretek, meg van az szeretve. Magamat nem tisztelném, ha tégedet mint barátomat nem tisztelnélek. De elég! E nyilatkozattal tartoztam neked, magamnak és a t. olvasó-közönségnek. Sántha Károly. Szegzárdi állapotok. A következő sorok közlésére kérettünk fel: Tisztelt Szerkesztő Ur! A „Mészárosok és Hentesek Lapja“ 23-iki számában megjelent s a szegzárdi viszonyokkal foglalkozó czikk teljes megelégedésünkre szolgált s nagyon kívánatos volna reánk nézve, ha azt az illető helyen kellő figyelemre méltatnák, bár arra semmi reményünk. Mert ha a képviselő-testületi ülésen történt felszólalásunk, a főszolgabíróhoz benyújtott pa- nasz-kérvényünk, majd az alispánnak személyesen előadott panaszunk, — eredményre nem vezetett; annál kevésbé lehet reményünk, hogy egy uj-ág- ; czikkel ezt elérjük. Pedig, hogy mennyire szükségünk volna az illető körök jóakaratára s hogy mennyire az ellenkezőjét tapasztaljuk, kitűnik az alábbiakból. Mint a jelzett czikkben említve is volt, nagymarha után fizetünk ] frtot — borjú után 40 krt és birka után 20 krt. Tehát oly magas vágóhid-dijat, a melyet a város csak az egészségügyi törvények által előirt — egy kényelmes, - czéljának megfelelő, nagy pénzáldozatok árán épített közvágóhíd után volna jogos követelni, illetőleg. szedni. Nehogy azonban t. szaktársaim azt higyjék, hogy egy ilyen, a kor vívmányainak megfelelően berendezett vágóhidunk van — sietek kijelenteni, hogy több ily vágóhíd nem találkozik széles Magyarországon, mint a mienk. A múlt évben, mikor a kolera javában szedte áldozatait s a hatóságok a legszélesebb körű intézkedéseket tették tovaterjedésének meggátlására, — a mi ügyeink intézői is felnyitották szemeiket s meglátták a várost fenyegető rémet, a piszok közül kiemelkedő vágóhidat. Ekkor aztán közegészségügyünk ellenőrzői, az alispánnal élükön, orrbefogva körüljárták a nyavalyák e meleg-ágyát és elrendelték annak lerombolását; utasítva a községet egy uj, a közegészségügyi törvényeknek megfelelő vágóhíd emelésére. Azóta nagy idő mult el, a kolera megszűnt, a vágóhíd pedig vár egy újabb kolerajárványt és egy meg nem valósítandó rendeletet. Közegészségügyi törvény és helyi szabályrendeleteink értelmében kö:elesek vagyunk, úgy a nagy, mint az apró marhát a közvágóhídon levágni, ebből természetesen az is következnék, hogy a vágóhídnak kellően föl kellene szerelve lennie, de városatyáink (akik a vágóhidat fejőstehénnek tartják, amely a b- rak nélkül is ontja a tejet), az éremnek csak egyik oldalát nézik és nem akarják látni a másik oldalát. Persze azért nem akarják látni, mert hisz akkor abrak is kellene annak a bizonyos tehénnek. Hogy milyen ez a mi czélszertien berendezett, kényelmes (?), nagy díjjal járó vágóhidunk — eléggé megvilágítja a következő-adat: 1. nincs koplalta- tónk, 2. nincs istállónk, 3. nincs bőrszáritónk, 4. nem ad a község felhuzó-kötelet, nem vesz tisztítóeszközöket, nem csináltatja az elromlott berendezési tárgyakat, sőt még e sok „nincs“ tetejébe a vágóhidat is velüak akarja tisztittatni. Nem kérdezhetjük-e joggal, hogy miért fizetjük hát a mágas vágóhid-dijat!? De hiába kérdjük, I nincs aki minket meghallgasson! Kiváló tisztelettel maradtam Szegzárd, 1894. május 16-án. Ifj, Hauck A., mészáros. „Forttreiben sollt’ man sie Alle ..!“ Lengyel Ferencz tolnai tanító ezen czim alatt irt a „Tolnamegyei Közlöny“ legutóbbi (26.) számában egy terjedelmes czikket; melyben, sok egyebek között, a tolnai kántor-tauitó működése is elbiráltatik. Nem szeretem az ujsági polémiát, (mely csak akkor illetékes, ha már minden forum megkisértve volt) kivált, ha kartárs ellen kell a nyilvánosság terére lépni. A jelen esetben sajnálattal bár, de kónyI szeritve vagyok az önvédelmi fegyverhez nyúlni és I az ellenem szórt hazug vádakat határozottan vissza- utasitani. Tíz óv óta (e között 5 évig Tolnán) működöm J a tanítói rögös pályán. Ezen tiz év alatt nem volt eset arra, hogy tanítói működésem miatt felettes ha- | tóságomnak vagy bárkinek is, kifogása lett volna el- J lenem avagy valaki akarva tiszteletlenséggel illetett volna. Nem oszthatom tehát Lengyel urnák ama nézetét, hogy a tolnai iskolaszék „tan it ógy ülő lő". — Nem állítom, hogy Tantos iskolaszóki tag ur helyesen cselekedett, midőn Lengyel ur által czitált szavakat mondta. Azt azonban kijelentem, hogy Lengyel urnák nincs igaza, mikor azt mondja, hogy a kántornak (azaz: nekem) nincs segédje, mert igenis van; ki habár évközben rendes osztály-tanítóvá választatott, mindeddig kántor-segédem s az is marad, mig újabb lesz. Pályázatot hirdettem s nem jelentkezett senki. Tehát nem rajtam múlott, hogy uj segéd nincs, miért is Horváth ur szeptemberig kántorsegédem marad. Az iskolát magam vezettem. Ezt az egyházkerületi és világi tanfelügyelő uraknál személyesen jelentettem, kik nem csak helyeslőleg nyilatkoztak, hanem a kir. tanfelügyelő kijelentő, misze- r nt ez igy van rendén és a jövőben sem fogná azt engedni, hogy én magam helyett mással végeztessem az oktatást. A törvény, (ha jól emlékszem: miniszteri rendelet is,) de a józan ész is azt diktálja, hogy én — ki ezen állásra megválasztattam s ennek jövedelmét élvezem, — végezzem az ezzel járó munkákat. Ki fogja azt jó szemmel nézni, ha én magam helyett mást küldök az iskolai és egyházi dolgok végzésére!? — Persze Lengyel ur előtt mulasztás számba megy, ha én, mint fiatal ember dolgozom ős segítséget csak szükség esetén veszek igénybe! Különben az aunyira hangoztatott „dij levél“ is csak segódkezósről szól s az eddig meg volt. Egyébiránt ideirom szószerint a dijlevélnek, Lengyel utáltai rosszul czitált pontját: „A tolnai kántor-tanitó köteles egy okleveles magyar és német nyelvben jártas s úgy a tanítói-, mint a kántori teendőkben segédkezni tudó, róm. kath. vallá^u tanítót tartani, illetőleg fizetni és ennek a községtől nyerendő se- gód-tanitói szobáját télen a kellő fűtéssel ellátni.“ — Hát nem feleltem-e meg ezen körülményeknek?! Ha igen, ugv Lengyel ur valótlant állított. Felettes hatóságom tudja, hogy a rám bigott iskolai és kántori teendők lelkiismeretesen végeztettek. Miért avatkozik tehát Lengyel ur olyan dologba, melyhez semmi köze és a mely fölött kritizálni nem jogosult ?! Sajnálja tőlem a nagy fizetést, melyet húzok? Tudja Ön jól, hogy ez nem olyan óriási, talán semmivel sem nagyobb mint az Öné! — A törvény ugyanis csupán tanitót ismer s mint ilyen nekem sincs háromszor annyi fizetésem, mint Lengyel urnák. A kántori s más mellékfoglalkozás sem jövedelmez talán többet nekem, mint Lengyel urnák mellékjövedelmei. Azon állítás tehát, (hogy nekem háromszor annyi fizetésem van, mint többi kartársaimnak,) egy kis kenyóririgységen alapszik. — Nem szép dolog az, ha valaki mindég azt mérlegeli, hogy kinek van több fizetése. Tán annak a nagyobb fizetésesnek j ó- valtöbb dolga is van? — Az iskolai teendő csak játék a tolnai kántori teendőkhöz képest, mit talán fölösleges is bizonyítanom! Szavamra mondom, hogy ón nem csupáu pénzért, hanem hivatásszeretetbőlmű- ködöm s legjobban érzem magamat növendékeim között. Ki engem ismer, tudni fogja, hogy soha nem henyélek, mert elemem a munka. Ha Isten megáld egészséggel és hosszú élettel, úgy soha sem fogok megszűnni Tolna község javára dolgozni. (Olyan dolgot is, melyért nem jár fizetés!) Mert Lengyel ur bármiként iparkodik is a tolnaiakat befeketíteni, én azokat, mint értelmes, józan, munkás és takarékos embereket mindenkor tisztelem, becsülöm. — Mindezt pedig nem azért mondom, hogy dicséretet vagy elismerést arassak, nem! hanem azért, mert szivem diktálja. Tudnék én a tanításon kívül jövedelmezőbb foglalkozást is kapni, de nem kell, mert semmi egyéb munkát nem végzek oly örömest, mint a tanítást és nevelést. Ne tessék a tolnai iskolaszéket az ón kötelességmulasztásom miatt, (melyet senki fia rám nem foghat) hanyagsággal vádolni!? — Nagyon lovagiatlan eljárás, egyes emberek miatt, kik, hatáskörüket átlépve, helytelenül cselekszenek, egész köz sóget, iskolaszéket stb. „bugrisnak“, „háladatlannak“ s nem tudom én minek nevezni. Nekünk tanítóknak módunkban áll a gyermekek utján, azok Szülőinek szivébe furakodni s az egész községet résízünkre hódítani! Miért nem tesszük? Hisz a szülők mindent áldoznak gyermekeikért! Lehetetlen, hogy a szülő ne tisztelje, szeresse gyermeke tanítóját,, kin az rajongó szeretettel csüng. Lehetetlen, hogy olyan gyermekek és szülők háladatlanok legyenek azon tanító iránt, ki őket tiszteletre, szivessógre, honszeretetre, vallásosságra, becsületességre, egy szóval jóra oktatta. — Tessék úgy oktatni, nevelni, a hogy Bárány, Schultz, Mócsy és sok más jeles pedagógus előírja — s nem maradhat el az erkölcsi és anyagi jutalom! Ennyit „megszivlelósül“ Lengyel urnák Tolna, 1894. junius hó 29-én. Perler Mátyás, kántor-tanitó.
