Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-04-02 / Rendkívüli szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1894 április 2. Kossuth Lajos temetése. Fenséges gyászünnep volt tegnap szép hazánk minden részében. Még az utolsó faluban is megdobbant az igaz magyar lakosság szive mélységes bánatában. Legmeghatóbb, legimpozánsabb módon nyilvánult a kegyeletes fájdalom benső, igaz érzése a székesfővárosban, a hol végbement a világtörténelem egyik legkimagaslóbb alakjának, a magyar szent szabadság megteremtőjének, nemzetünk törhetlen bajnokának temetése. Az ország legtávolabbi részéből százezerén jöttek fel, hogy utolsó Istenhozzád-ot mondjanak a néma koporsóban nyugvó megszentelt hamvaknak, hogy előtte leborulva, fohászt küldjenek a igazságos Istenhez, hogy adjon erőt a megmérhetlen fáldalom, a soha nem pótolható veszteség elviselésére; mert a gyász súlya e nélkül összeroskasztja az árván maradt nemzetet. Az egész város tömve volt gyászruhás idegenekkel, vidéki testületek, egyesületek, intézetek küldöttségeivel. Gyászba öltözött a nagy székes főváros; a tavaszi szellő mindenfelé lengette a gyászlobogók ezreit. Zokogtak, búgtak a harangok a nemzet prófétájának temetése alatt, s visszhangoztatva a szivekből kitörő keservet. A tengernyi népség zokogva kisérte a félisten kihűlt porhüvelyét, s miriád könycsepp hullott a szemekből. Elhelyezték Kossuth Lajos porladó testét a haza szent földjébe, hova nagy lelke mindig visszavágyott. Hamvadó testét átvette az anyaföld, de halhatatlan lelke köztünk élni fog örökké. Szent sírján, mely drága hamvait takarja — fog fakadni a magyar haza szabadságának soha el nem hervadó virága. H. Istentisztelet Kossuthért. Mig a székes-fővárosban Kossuth Lajos drága hamvait az összegyűlt bánatos hazafiak százezeréi örök nyugalma helyére kisérték, azalatt városunkban is méltó kegyelettel adóztak a nagy hazafi emlékének. Mint már jeleztük, vasárnap délelőtt 10 órakor megható isteni tisztelet volt a ref. templomban. A város lakossága valláskülönbség nélkül már 9 órakor zsúfolásig megtöltötte a gyász-jelvényeivel feldíszített templom minden részét. A később jövő egyletek, testületek s a nagyszámú közönség csak a templomon kívül volt kénytelen állást foglalni. Kossuth Lajos gyászünnepélye alkalmával, 1894. április 1-én. Készítette és elmondá a szegzárdi ev. ref. templomban Borzsák Endre reform, lelkész. Nagy isten! felséges urunk és édes jó atyánk! igazi lelki gyászban, sziveinkben mélyen megkeseredve és vigasztalást egyedül tenálad remélve és tőled várva, kérve, jelentünk meg a te szent templomodban, hogy a nagy magyar nemzet millióinak országos gyászához csatoljuk e mi kicsiny gyülekezetünknek gyászát, hogy a megmérhetetlen honfiúi bánat kicsiny tenger- cseppjei hadd ömöljenek a nemzeti nagy gyász s méltán leverő fájdalom óczeánjának most oly viharos nyugtalansággal és mégis méltóságosan hömpölygő árjába, hogy bánat-könyeink hadd folyjanak össze a nemzet könyeivel, hogy fájdalmas , jaj44 kiáltásunk: „elesett a mi fejünknek koronája!“ hadd jusson fel egyszerre a te királyi, égi trónusod elé, a többi megkeseredett magyarok millióinak jaj kiáltásával... Mint a villany-ütés, úgy érte a magyar nemzetnek, mint egyetlen embernek a szivét a leverő, a borzasztó hir: „Meghalt Kossuth Lajos !“ És te tudod, óh népek istene! ki volt, mi volt nekünk e szent aggastyán, ezen még romjaiban is dicső, nagy férfiú ?! .. * Te tudod, hogy ő benne, szegény sokat szenvedett, de mindig imádott édes hazánk legnagyobb alakját, nemzeti létünk újjá teremtőjét, alkotmányos szabadságunk kivivóját, bölcs vezérünket, jó testvérünket, édes atyánkat siratjuk! Te tudod, hogy az igazságos Mátyás király óta és ő előtte is, nem volt hivebb barátja, lángolóbb lelkű, szeretőbb szivü fia a magyar hazának, mint Kossuth Lajos, elhunyt közös édes apánk!.. . Engedd meg hát, óh mennyei közös édes atyánk, nagy isten! hogy méltó könyeinketr szent trónod zsámolyára hullassuk s előtted zokogjuk el igaz fájdalmunkat ; hiszen egyedül Te vagy képes még az egyes ember szive fájdalmára is enyhületet adni ; mennyivel inkább Te vagy képes egy nemzet gyászának sötét fellegét megvilágösitani a vigasztalás szép szivárványával? Mennyivel inkább Te vagy hatalmas az egész nemzet vérző szivének tátongó sebére szent kezeddel a Gileád gyógyító balzsamát odacsepeg- tetni ? ! . . . Óh nagy isten 1 népek szent istene 1 tekintsd meg hát — kérünk — országos gyászunkat, lásd meg a magyar nemzet millióinak záporként omló igaz könyjeit, gyógyítsd be a tátongó, országos, mély sebet s ajándékozz meg bennünket is szent igéd jótékony vigaszával, hogy mig előtted állunk, könnyes szemünket feléd fordítsuk s e fényes égből, Tetőled sugározzák alá mennyei világosság a mi most. oly sötét földünkre, elárvult nemzetünkre, gyászba borult hazánkra — szent fiad az Ur Jézus Krisztusért! Amen! Gyászbeszéd Kossuth Lajos felett 1894 ápr. 1. . Alapige : János menyei jelenésekről irt könyve, Il-ik része, 10-ik verse: „Légy hiv mind halálig es neked adom az életnek koronáját“. Tisztelt gyászoló gyülekezet! Budapesten, az ország fővárosában, az ország szivében, az egész nemzet szive dobban most össze, — s milliók szemében könny, milliók ajkán — „jaj“ — milliók lelkében mondhatlan fájdalom! Most temetik a székes fővárosban a legnagyobb magyart, a milyent még nem szült magyar édes anya, a milyent még nem táplált magyar édes anyai tej, a milyent még nem mutat fel a dicső magyar nemzet ezer éves története! Most temetik odafent a nagy Kossuth Lajost, hazánk büszkeségét, a nemzet legnagyobb, legdicsőbb alakját, az egész müveit világ méltó bámulata és tisztelete, a magyar, nép rajongó szeretete a most — fájdalom! — igaz kegyelete tárgyát ! . . . Most temetik őt Budapesten, az ország szivében, a magyar nemzet millióinak oly óriási részvéte mellett, a minőt még nem mutathat fel a nagyobbsza- básu gyászesemények sorában hazánk szomorű krónikája ! . . . Ah! Mintha látnám azt a pazar kiállításában is megdöbbentő sötét gyászt, a fekete lobogók ezreinek lengő árnyát, mely mintegy elhomályosítja ma Budapest és az egész ország felett a tavasz kék egét s gyász fátyolt von az áldott nap fényes sugarára ; — mintha hallanám most az egetverő riadó „éljen“ helyett az igaz magyarok millióinak elfojtott és mégis egetverő bus zokogását, mely beleolvadva az ércznyelvü harangok ünnepélyes kongásának megható halotti énekébe, a gyászdalok és bus zenekarok könnyfakasztó harmóniájába: oly véghetetlenül fájó látványt nyújt, oly véghetetlenül keserű, leverő érzelmeket szül, miknek leírására nincs toll, miknek át- érzésére kicsiny az emberi szív, parányi idő e röpke pillanat! . . . Most temetik Budapesten! —1 De eltemették már pár nappal előbb — százezer ember igaz részvéte mellett — Turinban is! — S óh, mily vigasztaló tudat, leverő országos gyászunkban, a derék olasz nemzetnek e testvéries érzelme, ily óriási arányokat öltött szives részvéte ?! . . Óh, mily jól esik felüdülni nemzeti nagy gyászunk sötét éjjelén ama fényes sugártól, melyet az . egész czivilizált világnak a föld kerekségén szerte lengő gyászlobogóiról beszélő szárnyas hir gyújt bánatos lelkűnkben. Mert mit jelentenek nekünk e gyászlobogók ? mit jelentenek azok az ezernyi részvét-sürgönyök a világ minden tájáról a Kossuth családhoz ? Mit jelentenek azok a megszámlálhatatlan, drága koszorúk, miknek most külön halottas kocsik, majd később ott a fővárosban külön „Kossutli-ereklyéket őrző“ szobák kellenek ? . . . Mindezek azt jelentik, hogy a kit most országos gyászt öltve sirat magyar, nemzetünk, Kossuth Lajos édes apánk, bár eltemették már Turinban, — most temetik Budapesten, most temetjük mi is és országszerte igen sok helyen hasonló gyász-szertartással: — még sem halt meg, csak, mint fáradt munkás egy kissé nyugodni tért, édes álomra szenderült, mint hajdan Lázár, a Krisztus barátja; és nem is fog meghalni soha, mert rászolgált itt alant úgy, mint odafent az örök életre ! .., Sőt — hogy közelebb térjek már sz. leczkénk szavaihoz, a vezérigékhez — Kossuth Lajos most kezd csak igazán élni; mert a mire földi életében sohasem áhítozott, — most nyerte el az Úrtól hiv- ségeért az örök élet hervadhatlan koszorúját ! Jertek, tisztelt gyászoló gyülekezet! állítsuk őt, a megdicsőült nagy férfiút, pár pillanatra magunk elé fényes tükörül és mig igaz érdemeinek őszinte elismerése által némileg leróni igyekeznénk a hála és kegyelet legszentebb tartozását, — egyszersmind használjuk fel e szomorú alkalmat szellemi és "erkölcsi tőkénk növelésére, — tanuljunk Tőle nemesén élni s dicsőén halni! . . J * „Légy hiv mind halálig s neked adom az életnek koronáját!“ — mondja a sz. leczke.,v- Hivség alatt legkiváltképpen a felismert igazságokhoz, szent eszmékhez, magasztos elvekhez" való szigorú és következetes "ragaszkodást, az erénynek tiszteletét, aj jellemnek megőrzését, az emberiséget boldogitó szent eszméknek, minő: Isten, haza, szabadság, kitartó és lángoló szeretetét értjük. S nem pirulok a túlságos dicsérgetés Szemembe mpndható vádjától, ha kimondom, hogy Kossuth Lajos boldogult nagy hazánkfia mindezekben oly fé. nyes példánk, oly ragyogó tüköriink, hogy az ő lelki nagyságát tekintve, igazán káprázat fogja el szemünket s eszünkbe jut nagy költőnk Berzsenyi D. istent dicsőítő örökszép verse; mikor mondja: ,,Léted világit, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet !“ Kossuth Lajos igazán tündöklő Napja volt édes hazánknak; Nap, melynek gyönyörű volt hajnalhasadása, tiszta és verőfényes egész pályafutása, megható és ünnepélyes a lealkonyodása; Nap, melynek sugár-özönben ömlő pazar fényénél nagyobb volt áldásos, jótékony melege és lángesze utolérhetlen nagy bölcsességénél bámulatra keltőbb volt nemes szivének nagy szeretete, lelke jósága! Nagy volt ö, ki híven futotta meg egész hosszú pályáját s nemcsak a tavasz nyíló virágaira mosolygott, hanem juttatott enyhe sugarakat a tél kopár, tarolt mezőinek is; nemcsak akkor szerette hazánkat, mikor ez boldog ország, tejjel és mézzel folyó Kanaán volt, hanem még talán jobban szerette akkor, mikor e föld az ínség, gyász és boldogtalanság terméketlen, szomorú pusztaságává változott, —- mint az édes anya is jobban szereti, védi, félti és ápolja■_ beteg gyermekét!... S a milyen hiv volt 0 e lángoló honsze- retetben h a 1 á 1 á i g, — elannyira, hogy bár áltudósok állítása szerint még az égi Napnak is vannak kiégett pontjai, sötét foltjai, az ő tiszta és egyenes hazaszeretetében ily sötét foltokat még eddig nem tudott felfedezni a dicsőség-irigy emberi rosszakarat: olyan hiv„és következetes, kitartó és tántoríthatatlan volt 0 minden egyebekben is — értvén esakis a jót, szépet és igazat! — mind halálig! . . . Avvagy lefessem-e előttetek az 0 törhetlen jellemszilárdságát, mely alkut nem ismert, melyre , nem volt csábitó varázsa a hatalom fényének, ijesztő hatása a börtön vagy vérpad iszonyatosságának?! . . . Lefessem-e az 0 réridkivüli érdemeit a dicső magyar szabadság-harcz történetéből, — vagy még az élőbbem időkből, ; vagy a . világosi sötét napok után, ' egész mostanig? . . . Elmondjam-e, hogy törte szét a jobbágyság rab-igáját, hogy szabadított fel a szolgaság jármából 16 millió magyart,, — hogy vívta ki a sajtó-szabadságot, — hogy alkotta meg az 1848-dik évi örökbecsű törvényeket, e szent vetést, melynek örvendetes aratását máris nagyrészben élvezzük alkotmányos szabadságunkban, de melynek igaz áldásait a késő ivadék fogja csak élvezni szent örömmel ?! . . . Elmondjam-e, hogy az ő' láng-szavára mint keltek ki a. porból szabadságharczunk dicső hőseinek százezrei, azok a névtelen félistenek, kik mosolyogva mentek meghalni az édes hazáért, a szent szabadságért?,..-.. Elmondjam-e, hogy az ő szép zengzetes szavára miként tépték le honunk leányai drága-köves arany ékítményeiket s adták oda lelkesedéstől neki pirult arczczal, szent örömmel a haza oltáráfa! . . . . Elmondjam-e, hogy ama végtelenül szomorú napokban, sőt hosszú évek alatt, mikor elbukva szent ügyünkkel, leveretve az erőszak által, mint hajdan áz izrael rabnépe Babylóniában, sirtunk, jajgattunk, de csak titokban, mert — mint a nagy költő Tompa Mihály igen szépen megírta .— akkor volt, hogy: •„A. sebzett vad a rengetegben Kínjának hangot ad S magát az eltiport magyarnak Kisírni sem szabad !“ elmondjam-e, hogy eme végtelenül szomorú időben, mikor Kossuth nevét kimondani, vagy Kossuth képét rejtegetve tartani is felségsértés, majdnem halálos bűn volt az abszolút kormány alatt a mindhalálig hiv magyar, Kossuth Lajos mit tett az elnyomott magyar nemzetért a külországi fejedelmek és népek előtt ? Hogyan védelmezte a magyar becsületet ? Hogyan ébresztett irányunkban odakint először szánakozó részvétet, majd mindig fokozodó becsülést, tiszteletet, elismerést, szeretetet ? Hogyan tette dicsővé a magyar nevet, testvérré az idegen népeket ? . . . Elmondjam-e. hogy az ő minden müveit nyelven egy- formán beszélő ékes szólására, gyújtó szavaira, miként rakták lábaihoz a külföldi hatalmas államok szabad népei a lelkesült áldozatkészség százezreit, hogy száműzetése szomorú napjait némileg megédesítsék, — és hogy 0, ez önmagához és sz. elveihez mindig hiv és dicső, miként utasitá vissza nagylelki fenséggel a nyújtott kegyadományt, mondván : „szivem mélyéből köszönöm, de el nem fogadhatom, mert két kezem és eszem szerény munkája után kívánok megélni!“ Mintha csak a nagy apostnl sz. Pál dicsőséges alakja állana előttünk, mikor igy szólt: „senkinek kenyerét ingyen nem ettük, hanem szorgalmatosán munkálkodván éjjel és nappal, hogy senkit meg ne terhelnénk!“ Elmondjam-e, hogy e nagy férfiú, e szellemóriás, ki mint az őskor mythicus alakja Atlász, égy egész világ terheinek emelésére látszott teremtve lenni testben és lélekben, — mily gyöngéd szeretettel tudott viseltetni ama, kicsiny, de kedves családhoz is, mely boldog volt Ot magáénak mondhatni ? . . . Mily igaz hűség, mily végtelen szeretet ragyogó példaképe volt 0 a családi életben is, — elannyira, hogy egyetlen végrendelete abból ájlott, hogy hamvai az édes haza szent földében, de kedves neje és szeretett egyetlen leánya hamvai mellett nyugodjanak!.,. Elmondjam:e, hogy e. jnjsgdicsőült Nägyunk, e kihonositott legnagyobb magyar, nem hogy a hozzá nap-napután zarándokló magyaroktól! fogadott volna
