Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1893-02-19 / 8. szám

2

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (8. sz.)

1893. február 19.

moly ok — — és mondjuk ki i— anyagi tehetség nélkül ez Ínséges világban! Hiszen régi közmondás: — »jobb nyugodni a vén f a á r n y é k á b a n!« B. E.

XIII. Leó.

XIII. Leó pápának 50 éves püspöki jubileumát üli ma a katli. egyház. E napon, midőn a kőltő szavai szerint:

Ünnepi harangszó zendül a tornyokban Kelettől nyugotig és északtól délig,

Millióknak,,szive tiszta lángra lobban:

Egy dicső név hangzik a világon végig! e napon, mondom, mi is,mint társadalmi lap, kötelességünknek tartjuk lobogónkat tisztelegve meghajtani a nagy ember előtt, ki a világegyház kormányzásának gondjai közt is talált időt, hogy az aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozzék, hogy azoknak helyes megoldását nemcsak tekintélyének súlyával, hanem lángelméjének erejével előmozdítsa, úgy, hogy e téren elévülhetetlen érdemeket szerzett magának nemcsak a katholikusok szemében, hanem mindenki, még azok előtt is, kik eme kérdések megoldásában vele ellentétes álláspontot foglalnak el, s őszintén elmondhatjuk: ha korunk társadalmi nagy kérdései j szerencsésen megoldatnak, ha a társadalmunkat fenyegető nagy veszedelmek békén elsimulnak, jó részben XIII. Leónak fogjuk köszönni.

De mire való a mi szavunk, mikor az ő tettei beszélnek!

Alig foglalja el a pápai trónt, tekintetét a társadalomra fordítja, mely szomorú látványt tár szemei elé. „Az emberek felforgatják a társadalom alapvető elveit, kivonják magokat makacs türhelet- lenséggel a törvényes hatóságok alól, egyre szitják azon viszályokat, melyekből belvillongások s kegyetlen, vészes háborúk támadnak; az erkölcsi törvényt s az igazságosság követelményeit megvetik; a múlandó javak után telhetetlenül vágyódnak, az örökkévalókat pedig annyira elhanyagolják, hogy sokan eszeveszetten öngyilkosságra vetemednek; a közvagyont könnyelműen kezelik, elharácsolják, sikkasztják ; inasok ámitó csalárdsággal és szemtelenséggel a haza, a szabadság, a jog jyédőiül tolják fel magokat: szóval valami halálos lázféle járja át a társadalom szervezetét és felforgatással és végzetes katasztrófákkal fenyegeti“ — mondja körlevelében (Inscrutabili Dei).

Nem azért állítja elénk „a bajok e beláthatatlan tömkelegét, hogy a szomorúságot, mely e siralmas viszonyok közt a szemlélőre önként borul, növelje, hanem „hogy világosan álljon előttünk a helyzet komolysága“, mi e bajok okai után kutassunk, melyeket ha megtaláltunk, igyekezzünk azokat gyökeresen meggyógyítani.

És e nehéz munkában nem hagyja magára az emberiséget, hanem segítségére siet. Éles tekintetével rögtön megtalálja a bajok okait s lángelméjével mindjárt megadja a megfelelő orvosszert is.

ideált, aki a tragikus szerencsétlenségben egyedüli vigaszom volt, aki mint serdülő gyermeket tettre buzdított, aki mint ifjút az élet rögös utján megőrzött az elkeseredéstől, aki segített a férfivá létei kezdésének nehézségeit leküzdeni. Oh 1 igen híven szeretett ez az ideál is engem és mégis elhagyatottnak, szerencsétlennek érzém magam, mert ő — csak egy fantom volt és csak fantáziám világában létezett.

Három éve azonban már nem elégedtem meg a láthatlan eszményképpel és egy kézzelfogható, melegen érző, forrón szerető ideál után epedtem. De ki az, aki szivvilágom bálványa legyen e romlott reális világban ? Több helyütt megfordultam már, de hiában bolygattam emlékezetemben ismerőseim sokadalmát, nem hittem egynek sem, hogy érdek nélkül tudna engem szeretni; és ahol a hit nem létezik, mikép jönne létre a szerelem? Egy olyan hatalmas szerelem, mely még akkor is boldogít, midőn már az ifjú hév rég elmúlt, egy olyan szenvedélyes, de kipróbált indokokból eredő érzés, hogy élethossziglan abban találhassa az ember üdvözülését; egy olyan szerető, aki mindenkor egy szív és lélek velünk . .. Milyen szép álom ez de hogyan lehet ennek valósulni ? Nem volt reményem, buskomor lettem. — Szerető enyéim hiában küldtek szórakozni, a vig fiúból lett egy vén bagoly.

Már majdnem két éve annak, hogy egyszer meghallotta a bagoly, hogy egy lányka, kiről a fáma azt hiresztelé, hogy szépség, érdeklődik iránta. Egy olyan lányka, akit semmikép sem késztethet erre csúnya érdek, aki sokkal ártatlanabb, semhogy tudná, mi az

Számos bajaink eg>ik okát abban találja, hogy a társadalom alapja, a család beteg. „Minthogy pedig a család olyan, milyenné ,a házasság teszi“, kívánja, hogy a házasság eredeti tisztaságába, méltóságába állíttassák vissza.

Egy másik ok az ifjúság oktatásában rejlik. Manapság az iskolákban az észtehetség fejlesztésével nem jár mindenütt karöltve a lélek művelése, manapság sok iskolában csak tanítanak, de nem nevelnek.“ Igen nagy tévedés az, mondja a magyar tanférfiakhoz intézett beszédében, az egyikkel törődni, a másikat elhanyagolni; s e tévedés abban áll, hogy e nem-törődés következtében elcsenevészedik az ember legnemesebb része s a tapasztalás nagyon is bizonyítja, hogy ebből a magán és nyilvános életre számtalan vészes baj származik. Olykép legyetek tehát tanárok és tanítók egyenkint, hogy hasonló iparkodással neveljetek.“

Társadalmi bajainknak vészességre nézve az eddigiekhez méltán sorakozó okát képezi a napjainkban oly fönnen hangoztatott s annyira megkövetelt foltétlen vallási, lelkiismereti, tanítási, szólási és sajtó- szabadság. XIII. Leó, mint a dolog fontossága is megérdemli, külön körlevélben (Libertás pra es tanti ssimum) fogllakozik a szabadságok e különféle nemeivel s meggyőző érveléssel kimutatja, hogy mindeme szabadságokat korlátlan mértékben a természetjog, melyre pedig védői hivatkozni szeretnek, épen nem kívánja, sőt azzal homlokegyenest ellenkeznek, valamint ellenkeznek a józan ésszel s úgy az egyesekre, mint az egész társadalomra a legnagyobb fokban károsak.

Korunk vörös réme, mely az egész fenn illó társadalmi rendet felforgatással fenyegeti a socialismus.

A pápa, nagyobb éleslátással lévén megáldva, mint sok, magát nagynak tartó államférfid1, s ennek következtében tudatával bírván annak, hogy a tizenkettedik órához közeledünk, s hogy igy egy vesztegetni való peicz sincs, egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy az emberiség figyelmét a socialismusra felhívja. Először leleplezi a socialistákat. „Ők azok — úgymond — kik mindent felduluak, semmit sem kiméinek abból, a mit az isteni s emberi törvények a a társadalmi élet biztonságára és fölvirágoztatására létesítettek. A felsőbbségektől megtagadják az engedelmességet, jóg és kötelesség dolgában az emberek teljes egyenlőségét hirdetik. A férfi és nő házassági szövetségét, mely még a barbár népek előtt is szent volt, meggyalázzák, meglazítják a családot összetartó kötelékeket, vagy a mi még rosszabb, az élvezeteknek dobják oda prédául. Uszítva a világi javakra való áhitozástól, kétségbe vonják a természet törvénye által szentesített tulajdonjogot s azon ürügy alatt, hogy valamennyi ember szükségleteit és igényeit fedezzék, jogtipró gonoszsággal el akarják rabolni s közössé tenni azt, a mit mások jogos örökség, szellemi vagy kézi munka vagy takarékos életmód által szereztek.“ (Quod apostoliéi muneris.)

Miután k’mutatta, hogy a socialismus a ratioa partivadászat, akiről még az sem feltételezhető, hogy udvarlóinak számát akarná csak ez által szaporítani, mert lávol lakik tőle. Ekkor kezdett a bagoly feléledni és arra gondolni, hogy milyeu szép lesz újra emberalakot ölteni és megismerni azt a lánykát, hogy igazán olyan szép és kedves-e mint mondják, hogy van-e olyan szeretetreméltő, mint a hire? Megfigyelni, hogy tud-e nemesen gondolkodni, hogy van-e jó szive, kedélye, nőies gyengédsége, annyi Ízlése, hogy kellemmel tudjon reprezentálni, hogy a természet megáldotta-e öt azzal, hogy ő lehessen az imádójának jobbik esze? Általánosan irigyelt kincse?

Könnyen közeledhettem volna hozzá, e sok kérdésre feleletet szerezni í megszeretni és igyekezni idővel vele magam megszerettetni. Hiszen férfi előtt nyitva áll a világ, mi tartja őt vissza ?

Oh 1 egy igen alapos ok. — Nem voltam már gyermek, a kinek széptevése ártatlan játéknak tekintetik és jellememtől egészen eltekintve, már az indok, mely miatt iránta érdeklődtem sem engedte volna meg, hogy játékot űzzek vele. — Tehát csak olyan szándék vezérelt volna hozzá, melynek sikerében az én egész életem boldogsága rejlik. És most az volt a kérdés, szabad-e ilyen életreszóló komoly szándékomnak lenni?

Én ismerem az életet és tudom, hogy jólét nélkül tartós boldogság nem tétezik és egy drága kincsnek méltó keretet is kell adni. Azért, hogy téged önerőd kipróbálásának megkezdésénél felkapott a sze-' rencse, az még nem olyan alap, melyre egy család

nalizmus gyermeke, akárhogy tagadja is ez anyaságát, látva a szörnyszülöttet, védekezésre szólítja fel az emberiséget. Eólrendszabály mitsem használ; „fegyverrel, rendőri szigorral nem fognak czólt érni“, mert „az anyagi erő lekötheti a kart, a lelkeket nem fogja megtéríteni.“ Pedig ez szükséges, hogy a baj gyökeresen orvosoltassők.

A megszorult társadalomnak fölajánlja az egy ház segítségét, mely szerinte egyedül képes a socialista tanokkal sikeresen megküzdeni s az általuk ütött sebeket teljesen orvosolni.

Az egyház egyenlőnek mondja az embert Isten előtt, de elfogadja a jogi és hatalmi egyenlőtlenséget, azonban „a fejedelmek és alattvalók kölcsönös jogai és kötelmei a kath. tan szerint úgy váltják fel egymást, hogy az uralmi vágy is mérsékletet talál s az engedelmesség is könnyűvé s nemessé válik.“ Biztosítja a család létét; a szülők és gyermekek, az urak és cselédek kölcsönös jogait és kötelmeit a szeretet törvényei szerint szabályozza, a melyek, ha megtartatnának, „bizony a mennyei hazához hasonlitana minden egyes család és az ilyen élet áldásai nem szorulnának a család falai közé, hanem szerteszéjjel áradnának.“ Védi a tulajdonjogot, mint a mely az em- ber értelmes természetéből foly, s melyet megkövetel a család. De az ember nem korlátlan ura vagyonának, nem használhatja azt kénye-kedve szerint, bü- nüs dologi a is; a fölösleget a szegénynek tartozik adni. A szegényekről sem feledkezik meg az egyház. Midőn gyengéd anyai szeretettel gondoskodik róluk s őket különös védelmébe fogadja.

„Ki ne látná, igy kiált fel, hogy ez a módja a szegények és gazdagok közt való régi szakadás és idegenkedés megszüntetésének ? S valóban a történet is tanúsítja, hogy a hol a kibékülés ezen módját megvetik: ott vagy rabszolgaságba sülyed az emberek nagy része — példa rá a pogány műveltség; — vagy pedig — mint ezt, sajnos, az újkorban lehet látni — a társadalmat folytonos zavarok, rablások és gyilkolások rémi tik.“ Fájdalom, e szavak igazságát még sokan nem akarják belátni.

A socialisták kézművesek és munkások közül toborozzák leginkább híveiket. „Megcsalják őket hiú ígéretekkel; hízelegve túlozzák jogaikat és sohasem beszélnek kötelességeikről; a birtokosok és gazdagok elleni gyűlöletet szítanak sziveikben; végre midőn az alkalmat kedvezőnek vélik kárhozatos terveik kivitelére, vakmerő vállalatokba lovalják s aztán cserben hagyják őket.“ Ezek meggátlására ajánlja, hogy a munkások közt egyesületek szerveztessenek, „melyekben a tagokat a vallás szelleme sorsukkal kibókitse, munkatürósöket edzze s ezáltal nyugalmas és békés életre szoktassa.“

„Az ipar fokozódott technikája, a termelés uj módjai, az urak és munkások megváltozott kölcsönös viszonya, a gazdagság felhalmozódása kevesek kezében s a többség elszegényedése“ létre hozták s idővel megérlelték koiunk egyik legfontosabb kérdését, a munkáskérdést. A socialisták e kérdést alkalmas

jövőjét lehetne építeni, egy olyan jövőt, mely egy felhőtlen, gond nélküli, mngelégedett, boldog, édes együttlét legyen; mondám én magamnak.

És igy én maradtam ugyan bagoly, de volt egy tervem. Mert időközben a hírek valónak bizonyultak. Ismerőseim csodálkoztak, hogy én, az idealista, csak a prózai foglalkozásomért tudok lelkesülni, engem, kit élvhajhásznak tartottak, nem törődtem mulatságaikkal és noha a magánéletben bagoly voltam, nem nevezhettek blazirtnak, mert fog, lapozásomnál lázas tevékenységet fejtettem ki. Igen- de ha szabad óráimban csak csónakomban feküdtem, és légváraim fölött merengve önfeledten hagytam azt úszni a folyamon, ábrándozva nézve az erdő sötétjébe . . . Ohl akkor milyen kéjes álmokat álmodtam én ébren: egy önérzetlenül szerető, örökké hiv őrangyalról, ki egy egész világot fog nyújtani telve mennyei boldogsággal, kinél én nem a múlandó, hanem az öröklángu és nem az emésztő, hanem az éltető gyönyörök netovábbját fogom élvezni, ha majd egykor ő is itt ül a csónakba és én nekem szabad lesz az ő ölébe hajtani fejem . . . Istenem de édes lesz ez . . . Nagyot zökkent a szandolin, de nem boszankodtam, hogy az álmok legszebbikét félbeszakította, hanem az ott lógó két evezővel olyan kegyetlen evezést vittem véghez, mintha e munka után azonnal itt lenne az az idő, melyben már szabad lesz szivünk hölgye elé lépni és az ő szemeiből a menyországot kikönyörőgni és az apa előtt, mint egész férfi megállani és nem kérni, hanem jogosan köve-