Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-02-19 / 8. szám
1893. február 19. 3 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (g. sz.) eszköznek találták gonosz czéljaik előbbre vitelére, ! igyekeztek azt maguk számára lefoglalni, a mi — sajnos — sikerült is. Azért a pápa, midőn e kérdésben szavát fölemeli, figyelmezteti a munkásnépet, hogy „ne szövetkezzék rossz indulatu emberekkel, kik rászedik, vérmes reményeket keltenek föl benne, beválthatatlen ígéreteket tesznek, holott a velők való szövetkezésnek eredménye nem lehet más, mint feldúlt jólét és késő bánat.“ Körlevelében (Re rum no var um), melyért a munhá8oh pápája nevet kapta, pontosan megjelöli, mi a föladatuk e kérdés megoldásában a munkátadók- uak, az államnak és a munkásoknak. „A munkátadók legfőbb kötelességei közé tartozik, hogy mindenkinek megadják a magáét." A munkások megkívánhatnak annyit magoknak, „hogy a munka nyereségéből kellő rész jusson nekik s a munka úgy fedezze lakás, élelem és ruházat dolgában szükségleteiket, hogy helyzetök nyomasztó ne legyen.“ Minthogy „az állam mindnyájunkért van, az előkelőkért csak úgy, mint a szegényekért“, s minthogy „a gazdagok amúgy is körül vannak véve saját Í védőbástyáikkal, s igy kevésbbó szorulnak rá az állami oltalomra; mig a szegények, kik semmi eszközzel sem rendelkeznek érdekeik védelmére, egyedül az államra támaszkodhatnak“: az államra is hárul feladat a munkáskórdés megoldásában. Első feladata az államnak: parancsolja meg az ünnepi munkaszünetet, hogy a munkás ne sülyedjen barommá, hogy Istenének is szolgálhasson. Legyen gondja a munkaidőre. Gondoskodjék, hogy a napi munka „több órára ne terjedjen, mint a mennyit az erők elviselnek“, mert „valamint a természetnek, úgy a munkaképességnek is megvannak határai, melyeket nem szabad átlépni“, mivel az „a lelket el- tompitja s a testet agyonsanyargatja“. — Ügyeljen fel a nő- és gyermekmunkára s a munkabér megszabására. Végre „a magántulajdont a törvények hathatós oltalmával vegye körül. A munkálok nagy része ugyan tisztességes munkával, másók jogainak sérelme nélkül iparkodik jobb sorsra jutni, de azért nem csekély számmal vannak, kik téves nézetekkel eltelve s újítási viszketeg által izgattatva, minden áron zavart akarnak előidézni s társaikat is erőszakoskodásra bírni. Itt lépjen fel az állam tekintélye s megfékezvén az izgatókat, távoztassa el a munkások köréből a mételyező fondorkodást s a jogos birtokosoktól a megraboltatás veszadelmét“. . A munkások is sokat tehetnek a helyzet javítására a körükben már fennálló vagy ezután felállítandó különféle önsegélyző szövetkezetek által. Hogy azonban e. ek ne okozzanak nagyobb kárt, mint hasznot, ki kell zárniok minden a czéllal szorosan össze nem függő egyéb dolgot, mint a politikát stb. Mennyire helyes utón haladt XIII. Leó ezen körlevelében, valóságos Ariadne-fonalat nyújtott az emberiségnek a munkáskérdés megoldásában, eklatánsán bizonyítják a német social-demokrata lapok, a melyek szerint „ha a társadalmi kérdést a fönnálló keresztény műveltség alapján meg lehet oldani, akkor azt a pápa ezennel megoldotta. Keresztény szempontból többet és alaposabban tenni nem lehet". A mily nagy dicséretet tartalmaznak e sorok a pápára nézve, ép oly borzalmasan komoly intést foglalnak magokban az emberiségre nézve. Azt izenik e szavak által a sociál-demokraták a világnak, hogy Leó pápa programmját követve, még megmenthetjük velők szemben a mai társadalmat, de nélküle semmikép. A lábaink alatt izzva égő tüzakna fel fog robbanni, az egész világot lángba boritja s társadalmunkat minden bűnével s erényével együtt megsemmisíti. Méltán csatlakozunk ezért mi is a mai napon a XIII. Leót ünneplő katholikus világ kétszázmilliónyi seregéhez, s mi is méltán elmondhatjuk róla a költővel: i Vad hullámok között, Genezareth felett, Egy világ csodálja a te erős kezed; Ki feutartod hajónk a vészes habokban: Hitedben isteni örök hatalom van! ........ Fá jth Lajos. Halpaprikás a tolnai körben. In bello silent musae, ezt tartja á régi római közmondás, és hogy igaza van, bizonyítja Tolna legutóbbi története. Megesett itt az a czifra eset, hogy az emberek, kik azelőtt nagyon jól értették egymást, egyszerre idegen nyelveken kezdettek szólani, olyan nyelveken, a minők a patriarchális régi jó időkben ismeretlenek voltaké Nem értették meg egymást, meg is haragudtak egymásra, tehát háború lett s a hallgatásra kényszeritett múzsák büntetéséből elmaradt a hamvazó szerdai paprikás hal, a mit pedig Tolnán mindenki szeret. Ez Tolna legújabb korának dióhéjba foglalt története; a részleteket nem bolygatom, csak hadd nyugodjék a múlton azon fátyol, melyet kegye- letes kézzel reáteritettünk. Nyugodjék annál is inkább, mert ma már más időket élünk, a múzsák ismét megszólaltak, mert mi tolnaiak újra értjük egymást s tudva azt, hogy az összetartás, egyetértés, szeretet ad nekünk erőt, s varázsolja vissza a múlt szép társadalmi életét: összetartunk, egyetértünk. szeretjük egymást. S hogy mi tolnaiak ily szerencsésen vi ssz afejlőd tünk, hogy a tolnai „kör“ ismét él és virágzik, ebben főérdeme van Rosmayer Ferencznek, ki visszaemlékezve a szép múltra, ott akarta kezdeni az uj életet, a hol a régi legszebb volt. Beállt tehát vándor szónoknak, czivil ember létére prédikácziókat tartott; egyikkel a múltat igyekezett elfelejtetni, másikban reményeket támasztott, harmadikkal együtt szőtt teiveket, s mire a nőiesében összeállított listát végigjárta, prédikálta... rendben volt minden, de mág csak elméletben. Hogy a gyakorlati élet megfeleljen az elméletinek, ebben a prédikácziók hatása alatt már a hallgatóságnak is megvan a maga érdeme. Tudta e hallgatóság, hogy a „kör“ csak e lelkes vándor-szónok vezetése alatt élhet és virágozhat igazán, ezért midőn arról volt szó, ki legyen az elnök „a* ki mi tőlünk minden bajt ellök“ .. . egyhangúlag azt válaszolta mindenki: Éljen Rosmayer Ferkó! (másoknak Ferencz, — nekünk Ferkónk). S a körnek az ő vezetése alatt kezdődő uj érája meghozta nekünk első sorban a hamvazó szerdai paprikás halas ebédet, mely oly szépszámú intelligens vendégsereget vonzott körünkbe a közelből s távolból, minőt a tolnai kör helyiségei már rég nem láttak. Hogy kik voltak e kedves vendégek, névről- névre el nem sorolhatom, de megemlítem, hogy Tolnavármegye köztiszteletben, szeretetben álló alispánjának élén itt voltak Szegzárd előkelőségei legnagyobb részben; itt voltak a faddi, paksi jó szomszédok s a barátság még Baranyából is vonzott körünkbe szívesen látott, örömmel üdvözölt vendégeket. Kedélyesség, igazi jó kedv uralkodott már az ebéd kezdetén s a szép és szellemes pohárköszöntők számának növekedésével emelkedett a jó kedv is mindig feljebb és feljebb. A pohárköszöntők sorát a kör elnöke Rosmayer Ferkó nyitotta meg lendületes, szívből fakadó szavakkal éltetve 0 Felségét, a magyar királyt, kihez ép oly törhetetlen hűséggel radaszkodik a magyar nép ma is, mint a mily igaz szeretettel, hűséggel csüngött királyán a magyar mindig, mióta e tejjel- mézzel folyó országot elfoglalta, a minek közel ezer éve már. Az állva hallgatott köszöntőre háromszoros lelkes „Éljen“ volt a válasz, szivből jött „Éljenek“, melyek szép visszhangjai voltak a királyok-királyá- hoz küldött ama fohásznak, hogy a magyarok királyát áldja meg hü népe örömére hosszantartó, boldog élettel. Az „éljenek“ csillapultával a szép vendégkoszo- rut köszöntötte fel, s különösen a vármegye kitűnő alispánja iránt érzett mély tiszteletünknek adva kifejezést, — az ő egészségére ürítette poharát. Rosmayer után a megye alispánja szólott szónoki szépségekben gazdag, erőtől duzzadó beszédben kívánva szép jövőt a sok viszontagságon keresztül ment, most újra alakult, szép jövőt Ígérő tolnai körnek. Az ő lelkes, szép szavai után megindult a köszöntők árja, melyekről röviden szintén megemlékezem. Fördős Vilmos a szegzárdi kaszinó nevébe vözölte a tolnái kört; Tóth Ödön égy Rá>tom3ág VT. (Rosmayer, Eliaschek báró, Péchy prépost) arámit harat; dr. Freud a bírói hatalom jelenlévő képviselőire ; Péchy prépost Rosmayer Ferenczre; Ágoston István visszaemlékezve a szép múltra, látva a ma uralkodó szép szeretetet, áldást mondott a régiekre, áldást a boldogult Rosmayer emlékére, s éltette a mi most élő Rosmayerünket; Péchy prépost Rosmayer és Eliatschek báróra, Fördős Vilmos a tolnai uradalomra emelt poharat, s lelkes éljenzéssel kisért ama kívánságának adott kifejezést, hogy az uradalom emeljen egy szép épületet, melyben a kaszinó megfelelő helyet találna; Péchy prépost azt tartva, hogy a magyar háromszor iszik, harmadszor a 10-ik huszárezred jelenlevő tisztjeiért ivott; Eliatschek báró éljenzéssel s tapsviharral fogadott magyar telni, hogy adja ide legkedvesebb gyermekét. Ez a remény tett fengem erőssé és büszkévé és közönyössé minden más iránt, a mi nem tartozott czélom valósuI lásának elősegitéséhez. Ő fiatal, gondolám és én sem kevésbbé. Nem kell tehát a várástól félnem és őrizkedtem, mint léha udvarló megjelenni. A most jövő tavaszra véltem eljöttnek a várva várt időt, hogy nem mint felületes bálarszlán, hanem mint komolyan esdő fárfi léphessek elébe, kegyét egy egész örökkévalóságra megnyerni. Mikor már ilyen közel álltam azon rég óhajtott időponthoz, csoda- e, ha türelmem minden határozott elvek daczára elfogyott. így aztán megtörtént, hogy én igyekeztem nagybácsiját azon bálra elcsalni, melynek létrejövetele elI len a társaságban, választmány gyűlésen, mindenütt én magam izgattam legjobban. Nemsokára meghallott tam, hogy megjött a távolból az apa és azt mondja, ilyen bálra nem szokott az ő családja elmenni, de leánya mindenáron el akar jönni! E hírre I majd oda voltam örömömben, nem annyira a báli találkozásnak örültem meg ily rendkívül, hanem egy sejtelem azt súgta, hogy ha annak az otthon is körülrajongott zzép leánynak azt mondja az elfogulatlanul ítélő apa: nem érdemes ide utánam jönnöd leányom, nincs itt senki hozzád méltó és az okos leány mégis azt mondja, hogy végkép nem marad otthon, [ ennek okának kell lenni, nem felületes, önző oknak, hanem egy tisztán nemes vonzalomból eredő É oknak és örömrepesve véltem az eszményi hölgynek eme kívánságát, egy év előtt történt utánami kérdezősködésének és két év előU unokanővéremhez intézett levelében tett vallomásának mintegy folytatásául! És ekkor már vége volt a várakozó nyugalmamnak, nem gondoltam én többé semmire, csak szaladtam a táviró hivatalba és a legmegengedhetőbb alakban esedeztem jövetekért ; két órával később már zsebemben volt felelete és mi sem természetesebb, minthogy én izgatottságtól nem aludtam azon éjjel, magamban té- pelődve, vájjon hogyan fogja ő ezen alkalommal teendő vallomásomat fogadni ?J Soha sem tűnt fel nekem még zene olyan hódítónak, mint annál a négyesnél, melynél nékem szabad volt a tündér mellé állnom, sőt karját karomba fűzni. Igen lehangolt kedélyállapotban voltam mielőtt a négyes kezdődött, mert egy jó barátnőmnek legérzékenyebb gyengéjét sértettem egy órával az előtt akaratlanul. De az angyali tündér mellett elnyomott minden más érzést ja régi visszafojtott szenvedély, egy ismeretlen melegségtől boldogítva, élveztem gyönyörű szemeinek sugarát, csábitó mosolyát, azt az édes lényéből kiömlő delejes erőt. Megfogadtam, hogy nem mondom el neki ott a bálban, hogy mit érzek én iránta, nehogy szent érzelmeim elárulását hízelgő bóknak vegye. De könnyebb volt megfogadni, mint megtartani, túlbecsültem erőmet, nem álltam ki, hogy meg ne mondjam, hogy olyan jószivü angyalnak tartom — tudakozódásaim nyomán — mint a minő szépnek látom. De mit mondott »0« f Ohl mindenható atyaur- isten . . . egy vallomást! . . , nem kaczéran, hanem az ő behízelgő hanglejtésével, kissé oldalt hajtva angyali fejecskéjét, mosolyogva és igézőén nézve rám, egy olyan sokatmondó vallomás f, a mely nékem több, mint a világ megteremtése (mert egy uj világot teremt számomra, sokkal külömbet mint ez) és mégis olyan ártatlan vallomás, mint minő ártatlan az ő kecses énje maga is . . . tehát igaz volt, amit én láttam, hallottam és sejtettem ... az örömtől annyira dobogott a szivem, hogy elállt lélegzetem és csak kezeim tudtam összecsapni feleletül. De szívesen omlottam volna lábaihoz, forró csókokkal köszönni meg, hogy egy női tökélyben szabad imádnom az Istent. Ámde imádott hölgyem jó hírét nem koczkáztathattam és illedelmesen kellett tovább tánczolnom, sőt sértett barátnőm kiengesztelése miatt még a szünórában sem foglalkozhattam tündéremmel. A harmadik négyes után reméltem őt háborittlanul élvezhetni, de egy könyörtelen végzet elragadta őt a körünkből, éppen akkor, midőn csordultig volt szivem ; váratlanul, rögtön annélkül, hogy egy későbbi életjelért könyöröghettem volna, a nélkül, hogy tudnám vájjon megengedi-e, hogy felkeressem őt. Most itt állok, epedve, vágyva őt bárcsak láthatni is és önkinozva érte fájó szivemet . . . Istenem! ka csak egy üres levelezőlapot juttatna is hozzám, jeléül annak, hogy nem haragszik reám és megengedi, hogy őt viszontláthassam! — Ez is véghetet- lenül boldoggá tenne engemet, mert futnék helyrehozni ezerszeresen minden vétkemet és bebizonyítani, hogy érdemes vagyok az ő jó indulatára.
