Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-02-05 / 6. szám
XXI. évfolyam. Szegzárd, 1893. február 5. 0. szám. TOUIAMEGYH KÖZLÖK KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyeiátenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitóegyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. Előfizetési ár: Egész évre . . . . .' . . 6 frt — kr. Fél évre ........ 3 „ — „ Negyed évre . . . . . . . I „ 50 „ Egyes szám a kiadóhivatalban I 2 kr. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Megjelen: Bezerédj István-utcza 6. szám alatt, hová a Széchényi utcza 176. szám alatt, hová az hetenkint egyszer, vasárnap. lap szellemi részét illető közlemények inelőfizetések, hirdetések és felszólamlások Nyilttér 3 hasábos petitsor 15 kr, — hirdetézendök. küldendők. tések jutányosán számittatnak. A társadalmi élet. Nemcsak a bibliás papok hirdetik, hanem a Darvin-féle elmélet igazsága mellett lándzsát törő modern tudósok sem tagadják, hogy az ember — a biblia szerint — »a teremtés koronája«, — a modern philosophia szerint pedig mondjuk, »a legokosabb, legdicsőbb állat!« Mindakét elmélet feltétlenül igaz és megdönthetetlen. Az ember a legokosabb, legdicsőbb és csudálatos! — e mellett a legélhe- tetlenebb teremtés1... Ám lássuk bővebben. — Az ember esze szinte megáll nagy bámultában, kivált egy ilyen hosszantartó, zordon tél idején, hogy az a sok millió alsóbbrendű lény, az a temérdek állat miből él meg, hogyan tarlja fenn magát, faját a fűszál nélküli kietlen téli pusztaságban?... És pedig fenntartja. — A kicsiny madárka, bár dideregve, kihúzza a legzordabb, csikorgó téli éjszakát a lombtalan faágon s az ember még tűzhelyének kedves melege s drága ruhájának védelme mellett is hányszor betegséget kap, — hányszor panaszkodik az idő viszontagsága miatt?... És kivált a kicsiny, a leendő ember, a gyermek — élete első éveiben — mily gyámoltalan és élhetetlen?... Mennyire rászorul minduntalan az őt szerető nagyobbak hű gondozására?... Mennyire rászorul a testi és lelki fokozatos nevelésre, hogy elvégre azzá legyen, a mi lenni vágy, a mire nemes ösztönei ellenállhatatlanul sarkalják: a legokosabb lény, a teremtettség koronája!... Hát bizony igaz, hogy az ember — kivált kezdelben — a legelhetetlenebb teremtés. De ezért legtávolabbról sincs okunk panaszra, vagy az isteni gondviselés elleni zúgolódásra. Sőt ellenkezőleg áldanunk kell őt azért, hogy nemünk e látszólagos hiányát, gyengeségét: a legmagasztosabb emberi érzések okává tette s ez által, hogy úgy mondjam, rákényszeritelt bennünket — saját gyengeségünk és gyámoltalanságunk tudatában — az egymás szereté- sére, a társulásra, a közös segítségre! — Igen, az ember nemesebb létezési formájául — mondja Tompa Mihály ken szorus költőnk — Isten a társaságot jelölte ki!... S ugyancsak ő mondja: »Isten a született ember gyámoltalanságát ama magasztos érzésnek tette okává, melyből származik azon leírhatatlan szeretet s ragaszkodás, mely szülőt és gyermeket, nemcsak az ápol- gatás koráig, hanem az egész életen át összeköt és boldogít, hogy bujdossanak egymással, meg is haljanak egymásért! — A barátság érzelmei is azon lelki szükség titkos érzetéből erednek, hogy kevés az embernek egy maga, hogy csak egymást értve, segélve, örömben és bubán osztakodva lehetünk boldogok!« Ki vonhatná kétségbe a nagy költő ez arany szavainak igazságát? — Senki! — Más kérdés azonban, hogy a mi szükebb körű társadalmi életünket, — melynek Tompa Mi- hályként oly magasztos, embernevelő, emberboldogitó hivatása van, mint általában véve minden társadalmi létnek — mennyire hatott már át nemes kötelezettségének tudata? Meg- teszünk-e körünkben mindent, a mi hivatásuk? Lelkesülünk-e igazán, lángolva, a közügyek virágzásáért, az egyesek boldogságáért? »Mert valamint — mondja ismét csak Tompa Mihály — a meleg kiterjeszti, a hideg összevonja a testeket: a boldogság s nagy jólét eltávolít egymástól, a szerencsétlenség pedig egymáshoz köt. Télben a hadviselés nehézzé válik, vagy éppen meg is szűnik,----a szivek ha rcza is békére válik a közinség idején. Megismerjük, hogy egymásra szorulunk, hogy magunkban semmik vagyunk; segéljük, felemeljük embertársainkat, a jótett viszonszolgá- latot, háladatosságot szül, a szeretet s testvériség boldogító köre tágul!...« így van-e ez nálunk?... Azt nem mondhatnék Tompával, hogy minket jelenleg a boldogság s nagy jó let egymástól eltávolít, — dehát vájjon azt elmondhatjuk-e, hogy a szerencsétlenség — melyből megíeKeTősén' kP jut — egymáshoz köt? Elmondhatjuk-e, hogy társadalmi életünk jobb a jelen borús napokban, mint volt a nem rég múlt verő- fényesebb napok idején?... Hogy jobban összesimulunk, jobban szeretjük, segéljük és boldogítjuk egymást, mint valaha?... Kérdések, — melyekre egyenes feleletet adni nem merek, nehogy igaz szómért a fejemet törjem 1 Csak annyit mondok, hogy bizony igen sok tekintetben nagyon is a régiek TÁRCZA. Közelebb is van kút Közelebb is van kút Fehér Borcsáékhoz, De ő azért vizet sohasem onnét hoz. Elmegy sokkal messzibb, tizedik ház ellen: Magas ott a káva, a kút könnyen billen. Tudják, Fehér Borcsa, mért jársz olyan messzi. Vén asszonyok nyelve a hired’ terjeszti. Kovács Pisti meg te szerelmesek vagytok; S marhaitatáson, vizmerésen kaptok. No ez nem baj, csak a dolog szépen menjen; Tisztaságtok győzzön kósza híren, szennyen. Egy ölelés egy csók még nem olyan nagy baj; S biz az még jobb este, ha nem lehet nappal. Hanem annyit mondok, ha édes a szátok, Esküvőtök soká el ne hallas^szátok. Anyátlanul a lány könnyen félre léphet; S nem mond senki róla többé jót és szépet. Tóth István. Horvátország és Szlavónia történeti múltja dióhéjban. A magyarok történetét tárgyaló munkákban Hor- vát- és Szlavónország történelme többnyire csak elszórtan, időszakonkint az egyes magyar királyokról szóló részletekbe beleszőve, olvasható, s igy ép ez el- szórtságánál fogva tisztán áttekinthető egészet nem nyújt. Tekintve pedig azokat a máig is fennálló, bár meglazult kapcsokat, melyek a tartományokat hazánkhoz, mint anyaországhoz fűzik; e becses lapok sok olvasójára hasznos dolgot vélek cselekedni, midőn Horvát- és Szlavónország történeti múltját dr. Csuday Jenő müve nyomán, mintegy dióhéjba szorítva, a következőkben közlöm: A régi Horvátországot a Kulpa és a Felső- Verbász folyók között fekvő földterület képezte, melyet részben (1091. év) már Sz.-László, de teljesen — Dalmátországgal együtt — Kálmán király kapcsolt Magyarországhoz s magát Zárában Horvát- és Dal- mátország királyává koronáztatta. Ez a régi Horvátország ez időtől fogva a mohácsi vészig szakadatlanul tehát négy évszázadon túl, Magyarország kapcsolt részeként szerepelt és mint ilyen bizonyos kiváltságos különállással birt, a mely által a régi Szlavóniától lényegesen különbözött. Ugyanis noha a törvények, melynek hozatalában küldöttei által részt vett, ez országra is kiterjedtek ; noha az élén álló bánt a magyar király, még pedig a született magyarok közül nevezte ki és az igazság kiszolgáltatására alsó- és másodfokú törvényszékkel birt, a honnan a m. kir. kúriához töitént a felebbezés: mégis a magyarországi törvényekkel nem ellenkező szabályokat (statútum) önállóan is hozhatott. Megyéi (Brebir, Morlachia, Bres- nik, Zeng, Dubicza, Knin stb.) a magyarországi és az ezekhez teljesen hasonló régi szlavóniai megyéktől még abban is különböztek, hogy egyes előkelő családok hűbérbirtoka lévén, tulajdonképi önkormányzattal nem bírtak. A régi Szlavónia magában foglalta a m a i. Horvátországot (a »régi« és »mai« szavak különös figyelembe vételében fekszik az egész történelmi tanulmány fő point-ja.) és a mai Bosznia éjszaki részét. Ezen régi Szlavónia (a nagyobbára a m a i Horvátország) a 1 8-i k század elejéig, tehát az áldatlan emlékű I. Lipót kormányzásáig, nem volt külön tartomány vagy a u t o n o m i á v a 1. b ir ó ka pcs olt rész, hanem kiegészítő része Magyarországnak a törvényhozás, igazságszolgáltatás és kormányzat, sőt a megyei rendszer tekintetében is. Az Árpád-házi királyok alatt Szlavónia (itt, valamint a következőkben mindig a régi értetendő) közvetlenül Magyarország kormánya alatt állott, mint bármely más része az anyaországnak. S mig Horvát- Da'.mátország élén már Kálmán király alatt (1905— 1114) bánok állottak, addig Szlavóniának csak II. Géza (1141 —1161.) óta voltak bánjai, a kiknek azokban hatásköre amazokénál szükebb vala. Ki kell még emelnünk, hogy Szlavónia Kálmán király óta századokon át n e m neveztetett külön országnak, vagy csak tartománynak is, miként Erdély sem, hanem csupán »szlavón részek«, »szlavonföld« s hasonló elnevezéssel lön megjelölve; s hogy magyarországi vármegyéknek 1435-ben szerkesztett lajstroma a szlavóniai megyéket a magyarországi megyékkel vegyest, mint Magyarország akkori 72 vármegyéje közé tartozókat, sorolja föl; mig ellenben a régi Horvátország megyéi, mint már említve volt, egyes elő-
