Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-02-05 / 6. szám
.2 1893. február 5. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (6. sz.) vagyunk mi most is! A hosszú zordop téli hidegnek sincs még nálunk az a Tompa nagy lelke látta sziv-összehuző, boldogító szeretetre sarkaló hatása, melynek nyomán a szép érzelmek tavaszi virágai fakadnak s még inkább a szép tettek nyári gyümölcsei teremnek! Teszünk — teszünk valamit, tagadhatatlan, a külső látszatért, — de a rideg önzés jég kérge sok zárkózott szivén jóval erősebb még ma minálunk, mint a tél zordon fagya. - Ez csak majd kienged már, de amaz!?... Rövid czikkem méltó befejezéséül, hadd álljanak itt megint csak a nagy koszorúsnak eme szép szavai: — »Ismerd meg az emberi társaság jótékony rendeltetését és teljesítsd iránta kötelességedet híven! A fák nem mondhatják egymásnak: beteg vagyok! — A vadállat nyugodtan költi el martalékát, mig megsebesült társa haldoklik mellette, — de az ember minden botlásai mellett is ember marad, erkölcsi és érző teremtés; megindítják a könynyel, mert ő ismeri azokat, — könyörülni, megengedni, áldozni; nem csupán a reá nézve is hasonló sors lehetőségének érzete, hanem amaz örök törvény, mely szivébe Íratott, mely őtet az éjjel tartja rokonságban s valóban nagyobbá teszi minden földi teremtéseknél !« B. E. Veszünk, pusztulunk. II. Tehát láthatjuk, hogy veszünk, pusztulunk, és ha ez évtizedeken keresztül így fog tartani, elvész egy izmos, erőteljes magyar törzs; elvész, megsemmisül az enyészet végtelen tengerében. Nem csak egyes vidékek, de társadalmunk is ezer sebből vérzik, bárhova tekint a figyelmes észlelő, beteges idegességet, kóros anyagot s gyakran magát a kórt/lehet szemlélni. fcr-p!—Refyeaőn mondja Amicus barátom a „Tolna- jmegyei Közlöny“ múlt évi 45. számában megjelent és velőssen irt czikkében, hogy mindent el kell követnünk, hogy a bűnökbe sülyedt s abban fetrengő magyar polgártársainkat e rút nyavalyától, a babonától és pokoli kuruzslástól megmentsük. Igen, orvoslást, gyógyulást kell e vidék magyar ajkú népének, a társadalomnak nyújtani és a vérző sebet kimosni ős begyógyítani, hogy a legnagyobb magyar jóslata, mely szerint „Magyarország nem volt, hanem lesz“ teljesüljön; Azt azonban, miként hazánk egy jeles államférfia mondta, hogy „az apagyilkosnak is megkellene kegyelmezni, oly kevesen vagyunk“, nem tartom a mai korban ezé!szerűnek, mivel mint a példa is igazolja, ily esetben egyik bűn szülné a másikat, ős igy nemhogy szaporodnánk testben ős lélekben, hanem fogynánk. Mennyire sülyedne az erkölcs, mely már is a legalsóbb fokra szállt, ha az apa és magzatgyilkosoknak megkegyelmeznének? Rettegne-e az apagyilkos, ha azt, ki neki életet adott, ki őt ruházta, táplálta és a veszedelmektől óvta, védelmezte, éjjelét, nappalát neveltetésére feláldozta, meggyilkolná azon tudatban, hogy a kötél nem fogja a nyakát megcsiklandozni, hogy a bakó nem fogja a nyakát szegni ezen cselekedetért ? Rettegne-e azon anya, ki szent- ségtelen kezekkel a szerelem, a házasság bimbóját, a magzatot kebléről letépné csak azért, hogy a kicsapongó életmódot, a kójelgést tovább folytathassa, hogy a gúnynak, megvetésnek ki ne legyen téve; — hogy az „egykénél“ több ne lássnn napvilágot, ha nem tartana attól, hogy Isten büntető keze a törvény utján, mely őt megbüntetendi, nem érné el, nem büntetetné meg? Amicus barátomként elismerem, hogy e tekintetben sókat tehetnek a lelkészek, jegyzők és tanítók, mert ezek érintkeznek leginkább falu helyen a néppel, csak hogy tartok tőle, hogy úgy járnánk vele, mint az egyszeri pap, a ki az Istennőjét, a kereszt- sőg ős bérmálás szentséget hirdette, s a ki azt kérdezte a czigánytól: „No more! meg tudnád-e mondani, hogy a keresztelóshez hány dolog szükséges? A czigány csak gyüri-csavarja az emlékezőtehetség húrjait, csak gondolkozik, töri a fejét, s mégsem képes azt kisütni; mig végre a pap látva a cz’gány szorult helyzetét, zavarát, s segítségére nem siet s fel nem világosítja arról, hogy a keresztség- vagyis a keresztelóshez két dolog kívántatik, u. m. viz és Isten igéje “ — Dej’szen, kezsit lábát csókolom tis- telendő sent atyámnak — válaszolt a czigány, lehet ott viz és Isten igéje, de ha gyerek, purdő nincs, tessék ákkor keresztelni.“ Ezen adomából kifolyólag elmondhatom: „Hiába a papnak legékesebb prédikácziója, hiába a jegyző és tanító legszivrehatóbb intelme, minden jó tanácsa, ha nincs meg hozzá a törvényes hatalom; mert csakis a törvényadta hatalom ős szigorú eljárás és jutalmak kiosztása által lehetne ezen az elmérgesedett bajon segíteni ős a sebet gyógyítani. Orvosolni kellene ezentúl még egy más veszélyes betegséget, mely mint a rákfene szinte befészkelte magát, az u. n. bujaságot, a fajtalanságot, a melyet a két nembeli ifjúság bizonyos házaknál, a hova a lelketlen szatyorok őket édes szavakkal csa lógatják, éjnek idején elkövetnek. Hány oly Istentől eltaszitott asszony ü/.i azon gonosz mesterséget, hogy a hajadon leányokat magukhoz csábítgatják, s az odarendelt szolgalegényekkel összeboronálják, melyért az utóbbiaktól búzát, ku- koriczát, szalonnát, vagy disznólábat kapnak jutalmul mit gazdájoktól elcsennek. Egy szóval, a mihez csak jutnak a szolgalegények, azt mindent a szállásadó jó madárnak, a gonoszlelkü asszonynak, a förtelmes kelő nemzetségek hűbérbirtokái valónak. Hangsúlyozandó végül az is, hogy Szlavónia az árpádházbeli magyar királyok czimei között századokon keresztül nem szerepelt, sőt az Anjou-házból származott királyokéi között sem. II. Ulászló (i49o—1515*) volt az első, ki Szlavóniának külön czimert és »királyság« czimet adott s a magyar király czimei közé a Szlavónia királyét is felvette; de ez is alkalmasint csak azért, hogy ezzel Corvin János, mint Szlavónia her- czege fölötti felsőbbségét juttassa kifejezésre. A m a i Szlavónia az egykori Dráván-tuli magyar megyékkel, valamint a még nemrég különállóit határ- örvidéki, bródi, gradiskai és péterváradi ezredterüle- teivel együtt a mohácsi vész előtt szintén teljesen Magyarország anyaterületéhez tartoztak. A mohácsi veszedelem után tőrök fenhatóság alá jutottak ugyan, de 173 év múltával a karloviczi béke (1696.) követ- keztéban ismét visszakerültek a magyar szent koronához. E terület rendézése végett a magyar udvari kan- czellária 1700-ban egy bizottságot küldött ki, mely Szerém, Verőcze, Pozsega és Valko (Valpo?) vármegyéket Magyarország törvényei és szokásai szerint rendezte is, utasítván a tisztviselőket, hogy a többi magyarországi vármegyék mintájára járjanak el hivatalaikban. Az ekként újból szervezett vármegyék az 1708-iki országgyűlésen követeik által már képviseltették is magukat és e követek a tebbi magyar követek táblájánál foglaltak helyett. S midőn a régi szlavóniai követek ez időtájt azt a kérdést vetették föl, vájjon — Pozsega — nem tartozik-e Horvátországhoz, illetve a régi Szlavóniához: az — országgyűlés — világosan és határozottan kijelentette, hogy ez — Szerém, Verőcze és Valkóval együtt — Magyarországhoz tartozik. A mohácsi vész után a már Kálmán király által Magyarországhoz kapcsolt és által a kiváltságokkal felruházott régi Horvátország legnagyobb része török uralom alá került í a törökök kiűzetéséig az alatt maradt is: a mi megmaradt belőle magyar kormány alatt: III. [Károly és Mária Terézia idejében a régi Szlavónia egy részével együtt határőrvidékké lön átalakítva. Az ilyképen megszűnt régi Horvátország helyett a régi Szlavóniát kezdték Horvátország elnevezéssel megjelelni. Mária Tejézia, szelíd, de alkotmány- ellenes kormányzása első éveiben, az 1715*» I723*. 1729. és 1741-iki törvények ellenére egy h o rv át o k- b ó 1 álló bizottságot küldött ki, mely Bécsből nyert utasításhoz képest Szerém, Verőcze, Pozsega és lőkép Valpó vármegyékből kiszakította az ott felállított katonai határőrvidékhez szükségesnek talált területet és a fenmaradt részt néhány kőrösmegyei községgel megtoldva, három (Szerém, Vezőcze, Pozsega) vármegyére osztotta föl. De Mária Terézia, ez alkotmánysértéssel meg nem elégedve, még tovább ment és törvényellenesen a horvát bán fönhatósága alá rendelte e három vármegyét, melyre elsőbben »Alsó-Szlavón ia«, utóbb pedig egyszerűen »Szlavónia« neve csúszott át annyival is inkább, mert a valódi, régi Szlavóniára — mint már említők — önkényesen Horvátország neve ragasz- tatott. így lett tehát — a magyar szent korona integritásának gúnyára — Szlavóniából Horvátország és három valóságos vármegyéből Szlavónia I s undok aljas cselekedeteiért viszik annak, a ki az ártatlan hajadonokat kelepczóbe csalta s az erény ösvényéről, ennek igaz útjáról csalétkekkel letérhette és őket pap nélkül összeadta, hogy abból is hasznot meríthessen. Innen származik aztán az a sok mindenféle baj, a mit napjainkban láthatunk. Innen van, ebből következik, hogy a fiatal házaspárok, mielőtt az Isten szent szine előtt összekelnének, már a bűn utálatos mocsarában elsülyedtek, s az ördög hatalmában vannak ; innen van, hogy számtalanszor a násznapok után a gyásznapok következnek; a dinom-dánom után a szánom-bánom; innen származnak a házasság-törések, elválásók, egymás elhagyása, egymás megutálása és több esetben a méhmagzat agyonmarczangolása stb. Nem elszomorító példa ez az ártatlan gyermekekre nézve?! Nem gondolnak az ilyen kegyetlenek az Ur ama szavaira: „őrizkedjetek, nehogy a kisdedek küzül egyet is megbotránkoztassatok, mert jaj annak, a ki közületek egyet is megbotránkoztat.“ Vagy nem elszomorító, a midőn egyes gonosz asszonyok az iskolás gyermekek előtt űzik luezifer mesterségüket és a hajadon elcsípett leányokat az ő saját gyermekeik előtt boronálják össze! És hajol-e az ilyen jó szóra? Fájdalom! sem jó, sem rósz szóra. Minden szó falra hányt borsó.— Farkasból nem lesz bárány! Az ily éjjeli gyülhelyek meggátlísára, kiirtására a községi elöljáróságok nagyobb erélyt fejthetnének ki, mert csakis ők volnának első sorban hivatva ezt ellensúlyozni és végre kiirtani, megsemmisíteni s orvosolni. — Az első czikkemben megemlítettekre pedig sokat tehetnek a diplomáit bábák és kőrorvosok alkalmazása, kiknek hivatásuknál fogva kötelességszerűvé tétetnék a bűnös anyák kipuhatolása, noha nagy óvatosság igényeltetik ehhez, de az ügyes bába még is sokat tehet csak akarnia kell. Buzdításul szolgálna továbbá, ha a bábák minden egyes bünüs felderítése, kipuhatolása és bejelentése után, mely egy részt morális kötelessége is 25—30 frtnyi jutalomban részesülnének. Itt a tizenkettedik óra, nem lehet továbbra halasztani, tenni kell valamit, hogy e minden tekintetben undok szokás és borzasztó pusztulás megaka- dályoztassék; mert ha a kolera járvány, a nagymérvű pálinka ivás és m4s betegségek meggátlására intézkedések tétetnek, miért ne lehetne ezen az emberi nem életfáját rágó féreg, e bűnö3 cselekmény ellen is oly intézkedéseket létrehozni, mely azt gyökerestől kiirtaná ős számtalan lelket az életnek megmenthetnek ? Hathatós benyomást gyakorolna ezen elmérgesedett s már mély gyökeret vert baj ellensúlyozására, orvoslására első sorban az alapos, erkölcsös nevelés, mert csakis az erkölcsös nevelés képes életünk hajóját a biztos kikötőbe vezetni, s azt a veszélyes hullámoktól megszabadítani. Az erkölcsös nevelés áltil mindinkább Istenhez közeledünk. Az erkölcsös nevelés sok anyának, apáAz 1751-iki országgyűlésen a karok és rendek indíttatva attól a lovagias tisztelettől és rajongó szeretettől, melylyel a nyájas és szép királynő iránt viseltettek, megegyeztek ugyan abban, hogy Szerém, Verőcze és Pozsega a horvát bán hatósága alatt álljon, de csak azzal a feltétellel, hogy ezeknek, mint magyarországi megyéknek követei a magyar országgyűlésen üléssel és szavazattal bírjanak. Azonban ez a vétkességig engedékeny eljárás a karok és rendek részéről sem volt képes Mária Teréziát további törvénytelen intézkedéseiben megakasztani. A mint régi Szlavónia, mely a XVIII. század elejéig Magyarország kiegészítő része vala, (elruháztatván az elveszett Horvátország nevével, megszűnt Magyarország integráns része lenni, hanem kapcsolt részszé lett: épugy a Dráván- tuli, századokon át magyar megyék, Szlavónia neve alatt elszakittatván az anyaországtól: az uj (mai) Horvátországhoz csatlakoztak. Mindkét résznek elszakadása az anyaországtól — és ez gyászos konklúziója e történelmi közleménynek — Mária Terézia alkotmányellenes intézkedéseinek a következménye; szomorú emlékű müve annak a Mária Teréziának, a ki kormányzása elejétől, az 1741-iki pozsonyi országgyűlésen elhangzott »mo- riamur pro rege nostro« óta oly igen sokat, mindent a magyar nemzetnek köszönhetett. — rt —
