Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1893-12-03 / 49. szám

1893. deczember 3.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (49. sz.)

3

Ugyancsak 1894. évi január hó 6-án este 8 órakor fogadási estély a Vigadó összes termeiben. Ezen estély egyedüli czólja az, hogy Jókai a küldöttségek egyes tagjait fogadhassa és velük társaloghasson. Az estélyre külön meghívók a rendezőbizottság irodájából adatnak ki.

Ugyanezen napon esti 10 ódakor lesz az egyetemi ifjúság által az egyetemi ifjúság kórháza javára rendezendő operabál a dalmű-szinházban. A részvételi jegyek ára és az előjegyzés módozatai később fognak közzétótetni.

Egyúttal minthogy a diszülés alkalmára a Vigadó termében a helyek beosztásánál a megyék és városok küldöttségei részére megfelelő helyek csak úgy jelölhetők ki, ha a tagok számáról a bizottság mielőbb értesül és minthogy a helyek czél- szerü beosztása nem csekély munkával jár: tisztelettel kérem, hogy amennyiben a vezetése alatt álló törvényhatóság nehány tagú küldöttség által részt- venni mőltóztatik — velem folyó évi deczember hó 1-ső napjáig közölni szíveskedjék:

1. a küldöttség tagjainak számát és neveit;

2. hogy a diszülésen Jókai iránt hódolatuknak miként kívánnak kifejezést adni ? (üdvözlő irat, díszpolgári oklevél, emléktárgy stb. átadásával ?)

3. hogy a küldöttség a fogadási estélyre, a melyen a küldöttség tagjainak családjai is megjelenhetnek, hány meghívót igényel?

f Feszti Károly dr.

Az idén, Urunk mennybemenetelének ünnepén megható jelenetnek volt tanúja a pécsi Miasszonyunkról nevezett női kolostor temploma.

Az oltár ünnepi pompától ragyog. Előtte ga- lambfehér fürtös, jóságos arczu öreg pap áll, ki nem bírván uralkodni szive túláradó érzelmén, a meghatottságtól reszkető hangon mondja miséje előtt a hálaadó éneket: Te Deum laudamus ...

Az első padokat nagyszámú rokonság tölti be. Buzgó imádságban kérnek Istentől áldást, hosszú életet az ősz főpapra, a legszeretőbb rokonra, szegénységükben nagylelkű gyámolitójokra, egyetlen is- tápjokra.

Mise után mindnyájan az oltárhoz térdelnek, hogy áldását fogadják annak kéznek, hogy csókjaikkal halmozzák el azt a kezet, a melynek jótékonyságát folyton érzik.

Kicsoda ez aggastyán? Minő ünnepség ez?

Feszti Károly dr. ez. püspök és kanonok, ki most üli áldozó-papsága 50 éves jubileumát, most tartja aranymiséjét.

S e férfi, kinek hosszú életéért annyi igaz ben- sőséggel elmondott ima szállt ama napon az égbe, már nem él. November 27-én magához- szólította az Ur, hogy elvegye munkás, jótevő életének jutalmát. A káptalan fejét, az egyházmegye a feddhetetlen paugy fityegnek — — szobám padlózata envéremtől piroskék

............. De nem! nem! most jut csak

esz

embe — hisz Aranka sírját kapartam ki... őreim onnan vonszoltak el, pedig már koporsóját is fölnyitottam és láttam, tudjátok-e kit? Arankát! drága, édes Arankámat. — — Ott feküdt mozdulatlanul — ajkai tárva, melyek közül undok varangy-bóka pislogott felém. Iszonyú! brr! fázom! sötét üregü szemeiben milliárd féreg hemzsegett, ha! nyirezogásukat még most is hallom. Keltettem, érintettem egykor ala- bastrom tagjait. Hasztalan! ujjaim nyomása alatt beroskadt az erjedésnek vált tetem-----------Brr!...

és ez nem álom .... való ez, felsebzett kezeim igazolják .. . . . nem! nem akarok meghalni; menekülök

innen még ma-------holnap, mert őreim elevenen

tem

etnek itt el... igen, holnap! holnap! midőn leszáll a nap.........

Irtózom a haláltól, mely ujjal integet szobám szögletén. Menekülni fogok! Húh parázsként égő agyam daczára hideg veríték gyöngyözik le homlokomról -----------el innen . .'. perczet sem késhetek

tovább — irtóztató a siri élet.... irtóztató! Itt az alkalom — őreim alusznak. Fejemmel döntöm ki a falat — emelkedő agyam segíteni fog — — nem akarok meghalni!

Zsupp! zsupp! — és a boldogtalan, ki elhalt szerelme fölötti elmélyedésében agyának fenséges fényét elvesztette, szétzúzott fejjel halva terült el szűk czellájában.

Engel Mór.

pót, Pécs I tevékeny polgárt, a rokonság támaszát gyászolja benne.

Életrajza a következő:

Feszti Károly Ágoston 1819. november 28-án született Pécsett, szegónysorsu szülőktől. Atyját Feszti Rajmunduak hívták, anyja Gruzling Rozina volt. Iskoláit szülőföldjén végezte. Szelíd lelkülete a papi pályára vonzá. Elvégezvén a teológiát, Szi- tovszky János, akkoron pécsi püspök, 1842. május 12-én szentelte föl. Először Závodo.n káplánoskodott, majd Pécsett. 1848-tól kezdve a pécsi liczeumban tanította & mennyiségtant. Haas Mihály pécs-belvá- rosi plébános, a későbbé szatmári püspök, 1853-ban budai tankerület főigazgatójává neveztetvén ki, az igy megüresedett díszes állásra még ugyanazon évben Fesztit emelte a város közönségének bizalma; azonban csak 1855-ben installálták. Ezen állásban nem maradt sokáig, mert már a következő esztendőben az abszolút kormány iskolai főigazgatóvá nevezte ki az erdélyi részekben.

Főigazgatósága alatt szoros összeköttetésben, benső ismeretségben állt Erdély akkori nagynevű püspökével, Hajnald Lajossal, kinek hazafias törekvéseit, a mennyire a körülmények engedték, tehetségéhez képest támogatta. 0 is jelen volt ama nevezetes gyűlésen, mely kimondotta, hogy Erdély nem megy be a rájxrátba. A tanügy terén szerzett érdemeinek elismeréséül csakhamar ez. préposttá nevezték, 1861-ben a III. oszt. vaskoranarendet kapta, 1862-ben pedig a kir. tanáesosságot nyerte.

A pécsi káptalan tagjává 1864-ben lett. Fölmentetvén a főigazgatóságtól, Girk püspök 1865-ben a jogliczeum prodirektorává s egyúttal székesegyházi plébánossá tette. 1867-ben tolnai főesperessó lépett elő, három óv múlva olvasó-kanonokká s ezzel együtt kis-préposttá. Ez idő őta, mint Baranya- vármegye közig, bizottságának tagja élénk részt vett a közéletben.

1891-ben a székesegyház fölszentelését. megelőzően ez. püspökké neveztetett ki s mint ilyen vitte a beteg Sláby helyett, a fölszentelósen jelen levő király előtt az apostoli kettős keresztet.

Mint fentebb említettük, az idén, május L4-ón ünnepelte áldozopapi jubileumot. A Miasszonyunkról nevezett apáczák templomában, kiknek 25 éven keresztül volt gondnokuk, nemcsak az anyagiakban, de más dolgokban is bölcs tanácsadój uk; az ő érdeme is, hogy a rend az uj polgári leány-iskolát fölépíthette. Egészen csendben akarta megülni e napot, de a szeretet, a hála, a ragaszkodás nem engedték észrevétlenül elrohanni azt. Számosán keresték fel jókivána- taikkal tisztelői közül. így Budapesten időző püspöke levélben gratulált neki. Az akkor Pécsett nagy számban egybegyült papságot Pécsy József ez. prépost és tolnai esperes-plebános vezette eléje s tőle megszokott lelkes beszédben méltatta érdemeit. A város közönségének jó kivánatait Aidinger János kir. tanácsos és polgármester tolmácsolta. A katonai tisztikar levélben üdvözölte.

Sláby halála után nagypréposttá lön; október 10-én installálták; de nem sokáig örvendhetett e kitüntetésnek, mert néhány heti szenvedés után a múlt kedden reggel háromnegyed hatkor végelgyengülésben elhunyt.

Halálával ismét egygyel kevesbedett számuk a papság közt és egyre gyérülő, régi, klasszikus műveltségű embereknek. Jeles szónok volt, kinek kivált I latin beszédeit — az utóbbi időkben is még szívesen hallgathatta az ahhoz értő, az azt élvezni tudó.

Jótékonyságát — nemes szive sugallata szerint — szélósebb körben nem gyakorolhatta, mert jövedelmét teljesen igénybe vette nagyszámú szegény rokonsága.

Legyen meg Isten akarata.

MEGYEI IRODALMI CSARNOK.

A direktor ur.

— Hm, tudja kérem, a legjobb úgy tenni, mint ón tettem, beletörődni és jó arezot vágni az egészhez és punktum, meg van! — mondá Szeml- mayer városi „p e n z i o n á 11“ pékmester ur, ki a kis „kiflik és zsemlyék“ árán 3 kétemeletes házat vett és azonfelül még annyi készpénzzel rendelkezett, hogy 6 ilyent még hozzávehetett volna és mégis több vagyona lett volna még neki, mint bármely „c o 11 eg áj ának“ a városban. Mert hát az is igaz, hogy olyan „császárzsemlyót“ meg „ezukor- pereczet“ sehol a városban nem készítettek, mint Szemlmayernál.

— Tudja kérem, a mai leányokkal és fiatal tacskókkal nem lehet már az ilyen dolgokban komolyan opponálni, mert ezek olyan elkeseredettek mindjárt, hogy vagy vízbe ugranak, mint a bókák — és benfulladnak, vagy fölmagasztalják magukat kötélen, vagy mérget esznek, mint a patkányok, vagy pedig — és ez a leggyakoribb — agyonpuffogatják magukat. Az ördög tudja, hogy minek nevezzem ezt a tulajdonságukat: óletunságnak, hősiességnek, gyávaságnak vagy mi a pokolnak!

— Én is, majdnem úgy jártam Mai’git leányommal.

— Mikor szegény boldogult feleségem halálos ágyán volt, azt mondta: „Te Friczi, vigyázz kis Mar- gitunkra és neveld jól.“ Hát én kérem meg is tettem a kérését. Hiszen maga ismert már akkor, mikor szegény boldogult feleségem meghalt — az Isten nyugosztalja -— még javakorbeli ember voltam, akkor 16 éves leányt is kaphattam volna feleségül.

— Nem-a — mondám magamban — Friczi ezt nem szabad tenned, hogy egy „szeretetteljes mostohát“ adj leányod mellé, különben vétkezel a boldogult emléke és saját gyermeked ellen. Nem házasodtam, hanem minden szabad időmet leányomnak szenteltem. Fogadtam neki dadát, bonét, később gouvernenteot, szóval úgy neveltem, mint egy gróf- kisasszonyt.

Szépen is fejlődött testileg és szellemileg. Csak úgy nevetett a szivem örömében, mikor reánóztem. Meg voltam elégedve. A leány már 20-ik éve felé közeledett és most meg kellett barátkoznom azzal a fájó — jaj mit is mondok — azzal a rémes gondolattal, hogy leányom egy másik férfit jobban fog szeretni, mint engem, hogy — férjhez fog menni és ón — talán grószpapa leszek. Istenem, Istenem! olyan kíméletlenül valakivel korát, éveit, öregségét éreztetni, kissé kegyetlen! No de hát mint a féle praktikus ember, ebbe is beletörődtem és már láttam, mint fog leányom legalább is földesurnak felesége lenni és ón mint fogom unokáimat, a nagyságos ur- fiakat és kisasszonyokat ölemben ringatni stb.

— Schmarrn! Semmi sem lett az egészből. Különben talán úgy jobb is.

Sohse felejtem. Nyáron mindig elszoktam volt menni vagy B.-Füredre vagy Tátra-Füredre vele és ott egy-két hónapig maradtunk.

Amint egyszer T.-Füreden a jegenye promená- don sétálunk, Margitom elveszté az arany óráját. A jó Isten tudja, hogy hogy történt. Elég az hozzá, egy csinos fiatal ember meghozta az órát és bemutatta magát X. falusi tanítónak.

— No, gondoltam szegénynek jó esik majd egy kis pénzmag is — és akartam neki 10 frtot ajándékozni.

— Tyüh a helyreállóját, látta volna azt a nagyúri ábrázatott, mit ez rámmerésztett! Azt hittem, hogy már meg akar harapni! No hanem szerencsésen bocsánatot kértem és mondtam neki, hogy ez nem akart sértés lenni, hanem fáradságának némi jutalma stb. ilyen frázist eresztettem meg és aztán kibékültünk.

Majdnem mindennapos kísérőnk lett a séták alkalmával és mondhatom, igen szellemesen tudott diskurálni. Igen szépen rajzolt és festett. Szinte örültem, hogy Margitom oly kellemesen szórakozik s látszott is rajta, hogy tetszik neki. Azt azonban akkor nem hittem volna, hogy később ebből komoly baj lesz!

— Mit — gondoltam — erre az „óhös Péterre“ csak nem vár a lányom, hát csak felhasználja most eszköznek, kurizáltat magának jobbnak hiányában. Persze, én vén csacsi, sem nem éreztem, sem nem láttam azokat a titkos kézszoritásokat, melyeket egymással váltottak, észre sem vettem, hogyan kacsintgatnak egymásra, csak mikor már a fejem búbján voltak, akkor láttam, hogy kutya van a kertben.

T. i. történt egyszer, hogy vissza kellett maradnom nehány száz lépéssel. Mire utánok indulok, sehol sincsenek. Enyje, hát hol pokolban vagytok.

Beszólni hallok. Közelebb lépek és riktig — suttogva mondja éppen Margit:

— Tudod mit édes Dezsőm, csak kérd meg a papát, nem hiszem, hogy kedvemért megtagadná .. .

— Tytihaj — gondoltam — de jó ismerősök vagytok már egymással. Csak azt nem tudtam, hogy mi az ördögöt kérjen tőlem, ezt meg akartam tudni.

— Majd holnap reggel drága angyalom, ugy-e akkor örökre egymásé leszünk — mondá a fiatal ember.

— Áháá! Ennyire vagyunk ? Majd lesztek az ördögé, de nem egymásé! No ja, én tartok bonneokat, gouvernenteokat a leányomnak, taníttatom majd ma*