Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-11-19 / 47. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (47. sz.) 1893. november 19. az állam szentesített törvény mellett űzi azt. Szomorú tanúságot tehetnek a lottójátékosok arról, hogy mily ritka madár a ternó megjelenése. Személyesen ismertem Baranyame- gyében Somberekén egy szabó mestert, ki 30 évig rendesen rakta pénzét a lottóba és ezen fáradozása fényes jutalomban részesült is! A 30 év alatt négy ambót nyert. Nem igen régen halt el, mint szegény ember, örökségül hagyván gyermekeinek egy szép lá- dácska »reskontót«. Nem hagyhatom említés nélkül még azt sem, hogy a 90 szám combinátiója szerint »ternóra« 11748-szorosát kellene kiszolgáltatni a betétnek, holott a lottó tudvalevőleg csak a 4800-szorosát fizeti. Emberbaráti, hazafias kötelességet teljesít az, ki a lottójáték káros voltáról fölvilágosítja a népet és erre első sorban a lelkészek és tanítók volnának hivatva. Tegyék meg felebaráti szeretetből addig is, mig az állam maga részéről is belátandja a lottónak nem egészen tisztes alappal biró existencziá- ját és nem kíván a kunyhók lakóinak véres verejtékkel szerzett filléreiből, moraliter meg nem engedhető módon az államháztartásra egyet sem. Engel Mór. Deputáczió a püspöknél. Múlt számunkban már megírtuk, hogy egy deputáczió viszi be Pécsre a megyés püspöknek M i k ó György újvárosi plébánosnak a belvárosi plébániára leendő kineveztetése érdekében irt montstre kérvényt. A küldöttség folyó hó 11-én indult el s tagjai voltak: Bod a Vilmos országgyűlési képviselő, hitközségi világi elnök, Örffy Lajos ügyvéd, Adler N. János birtokos, Mehr- werth Ferencz nagykereskedő, Takler József és Grószbauer Ferencz községi bírák, Orbán József Csárdás községi esküdt, hilk. tagok és Horváth Ignácz hitközségi és iskolaszéki jegyző. A megyés püspök ő nagyméltósága folyó hó 12-én délelőtt fél 11 órakor fogadta a küldöttséget, melynek szónoka Boda Vilmos volt, ki tartalmas beszéd kíséretében nyújtotta át az 1500 aláírással ellátott kérvényt. Beszédében kiemelte Mikó György újvárosi plébánosnak 25 éven keresztül Szegzárdon, úgy az egyház, mint a társadalom terén kifejtett tevékenységét és szerzett hervadhatlan érdemeit, hangsúlyozván azt, hogy a jelenlegi válságos helyzetben csakis ő lenne képes a hitközség és az iskola ügyeit a hívek megelégedésére vezetni. Ő nagyméltósága leereszkedő kegyességgel fogadta a küldöttséget, s átvéve a kérvényt, Boda Vilmos beszédére adott válaszában kijelentette, hogy Mikó Györgynek érdemei előtte is ■ ismeretesek, s nagyon jól tudja mily áldásos működést fejtett ki az egyház, a társadalom s a humánus intézetek érdekében. — Ezen érdemeket méltányolva a leghatározatlabban volt kegyes kijelenteni, hogy ő is óhajtja Mikó György kinevezleté- sét, azonban miután ez nem egészben tőle függ; azért ajánlotta, hogy a nagyméltóságu m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszternél is tegye meg a hitközség a szükséges lépéseket. Ezután a megyés püspöknek Boda Vilmos bemutatta a küldöttség tagjait, kiknek kezet nyújtva, hosszasabban kérdezősködött a hitközség ügyeiről. Az audenczia végeztével ő nagyméfiósága szívélyesen búcsút vett a küldöttségtől, melynek tagjai a legjobb reményekkel tértek haza. H. Újabb reflexiók a fadd-tolnai duna- szabályozási munkálatok fölött. A „Tolnamegyei Közlöny“ f. é. nov. 12-ki számában a fadd-tolnai Dunaág szabályozási munkálatai fölötti reflexióimmal egyidejűleg a „Különfélék“ rovatában „a tolnai Dunaszabályozás“ czimmel egy közlemény jelent meg, mely arra készt, hogy e b. lapban újra kérjek egy kis teret ugyané tárgyban teendő reflexiómnak. Az irási viszketeg sohasem volt betegségem s most sem az indít e soraim megírására, de bensőm ellenállhatlanul ösztönöz, hogy ama latin közmondással nyugtassam meg magamat: „dixi et solvavi animam mearn“. Nevezett közleményben a nm. m. kir. földmive- lési minisztériumnak a tolnai Dunaszabályozás tárgyában kiadott oly leiratáról van szó, mely fölött. Tolna-Szegzárdnak van oka örvendeni s azért ktil- döttségileg köszönetét szavazni. Nekünk pedig fad- diaknak okunk van afölött a minist, leirat fölött épen nem örvendeni, sőt jogunk van annak egyik kilátásba helyezett intézkedése ellen hangosan tiltakozni a közérdek nevében. Nem szeretném, ha fólreértetném. Nincs okunk nekünk faddiaknak irigyelni azt, ha Tolna város, Szegzárd a kormánytól valamit nyer; sőt örvendünk velők, ha őket valami öröm éri. De ama leirat oly kormányintézkedést helyez kilátásba, mely mig egyrészről Tolna és Szegzárdnak vizi-közlekedési és mellesleg egészségügyi igényeinek kielégítésével ígéri a Duna szabályozását eszközölni, addig Faddot határozottan kiszolgáltatja a legnagyobb mérvű egészségügyi veszélynek. Történik pedig ez az által, hogy az egyesítendő fadd-tolnai holt Dunának nem a felső, vagyis Galgócznyaknál levő kiágazásánál, hanem a tolnai Duna kiágazásánál szándékoltatik — mint a min. leirat mondja, szükség esetén — egy zsilip építtetni. Ha a min. leirat a fönti közleményben híven van visszaadva, úgy annak valóban nagy dicsőségére válik a logika, mely azt mondja: a tolnai Dunaág elposványosodása ellen szükséges egy zsilip, tehát legyen az meg ős a faddi Dunaág elposványosodása ellen még jobban szükséges egy zsilip által az alul — tehát még távolabb levő torkolat utján józanul nem remélhető fölfrissitóst eszközölni; de e zsilip nem fog elkészíttetni. Azt mondja tán erre valaki, hogy miért nem mozogtak a faddiak, hisz a Tolna és Szegzárdra nézve kedvező tartalmú minist, leirat Tolnamegye és Tolna városának fölszólalása folytán jött létre, mint e becses lap mondja. Teljesen alapos lenne e megjegyzés s egészen indokolt az ellenvetés, ha kegyadományról lenne szó. Mert ha oly természetű lenne ez ügy, hogy abban a kormány esetleg a kérvényezők által benne előidézett hangulat, vagy rokon- és ellenszenv szerint járhatna el, úgy senkinek sem lehetne az ellen kifogása, hogy egynek kegyet oszt, a másiknak pedig nem. De mit tett a kormány akkor, midőn a paks- gemenczi Duna szakasz szabályozási ügyét a vódgát- társulat kezeiből ki- s a maga kezeibe vette át? Nem mást, minthogy kötelességet vállalt magára e szabályozást úgy eszközölni, hogy a közérdeknek ár- mentesitési, egészségügyi — s amennyiben alkalmasan történhetik — viziközlekedési szempontokból az emberileg lehető legtökéletesb módon vitessék keresztül. A helyi viszonyokkal ismerősb e vidékbeli hatóságok s magánosoktól szerezhet magának a munkálatoknál hasznosan érvényesíthető tájékozódást; de akár egyeseknek, akár testületeknek és városoknak külön érdekeit elkülönítetten másoknak rovására nagyobb pártfogásába az igazság ős közérdek sérelme nélkül nem veheti. Pedig ezt tenné a kormány, ha mint a minist, leirat mondja — csak a tolnai holt Duna fölső kiágazásánál készíttetne zsilipet ama Dunaág vizének fölfrissitósére az ‘elposványosodás meggátlása czéljából, a faddi holt Dunát pedig engedné elposványosodni; pedig ugyanegy zsilip — mely azonban az egyesitendő két holt Dunaágnak felső kiágazatáná', azaz a Gerjen alatt Kovács-pusz- tánál levő Galgócznyaknál lenne építendő, mindkét Dunaág vizét alkalmas lenne az elposványosodás ellen biztosítani. Egyik Dunaágat zsilippel biztosítani az elegykor csak a vállát verte, szép koronát képezett nemesen szép fején. Örömmel, meglepetve néztem e leányra, ki a régi barátsággal nyujtá felém piczi kezét s édes hangon igy szólt: Isten hozta! Csak az „édes Aurel bácsi“ maradt el a régi köszöntésből. Ezentúl naponkint láttam őt, a régi játszótársat; naponkint gyönyörködtem a szép kék szemekben s mennél jobban megismerkedtem a régi ismerőssel, nemes, szép leikével, annál jobbau vonzódtam az uj ismerőshöz s csakhamar jobban szerettem őt, mint a régi kis Margitot . ., kinek aranyszőke haja csak a válláig ért. Közelében öröm volt szivemben; csengő hangja, édes mosolygása boldogság volt nekem. Csak akkor voltam boldog, ha vele lehettem; tőle távol úgy éreztem, mintha kincset vesztettem volna el, azt a kincset, melytől nyugalmam, örömem függött. Ébren csak az ő képe lebegett előttem; álmaiban őt láttam aranysugárból szőt fényes ruhában. Édes hangja akkor is fülembe csengett: az én nevemet, Aurel nevét mondta. Mi volt ez érzelem, mely ennyire vonzott, any- nyit epedett, mely fellegvárakat építve folyton álmodott ? mi volt ez érzelem ? az első, a legtisztább szerelem, mely odafészkelte magát szivem mélyére, lelkem közepére a nélkül, hogy tudtam, hogy észrevettem volna. ügy támadt, paint a Teremtő „legyen“ szavára az égboltot beragyogó csillagsereg, úgy ébredt, mint a kelő nap, mely aranysugarakkal hinti be az eget: hirtelen, pillanat alatt. Édes volt ez érzés s fájó. volt mégis, — mert nem tudtam, lelkem vágyára, szivem dobbanására mit érez, mit felel az a másik lélek, az a másik szív: a Margit szive? Megtudtam ... Margit maga mondta meg. Mezőföld ifjúsága mulatságot rendezett s ezen Margittól négyest kértem, s egy ifjú, szerető szív naiv- ságával a másodikat, melyről azt hiszik, hogy a szerelmeseké . ,. s ő nekem adta. Boldogan fűztem karomra a szép leányt, kivel azokról a szép napokról beszélgetőnk, midőn együtt futottuk be a kastély parkját, együtt kergettünk pillangót, együtt szedtünk nefelejtset. — Aurel, maga akkor nagyon szerette a nefelejtset ... szereti-e még? — Legkedvesebb virágom most is. S Margit kitépve pár szálat csokrából, nekem nyújtotta pirulva, édes mosolygással. — Akar-e ezen virággal valamit mondani? — Igen; azt, a mit a virág neve mond. — Édes Margit: a nefelejtshez hű maradtam; azt a kis Margitot, kinek aranyhaja csak a válláig ért, kit a gyermek még elfeledhetett volna... nem feledtem el , ,. s a nagy lányt felejteném el? Margit: nézz fel az égre s tudd meg itt, az Isten ege alatt, hogy szeretlek végtelenül, szeretlek, mint a csillagok az égboltot, melyhez az Alkotó örökre hozzáfűzte őket. Ha játszani akartál velem, midőn e kis virágot kebledről letépve, nekem adtad ... ha nem szeretsz, vedd vissza ... tipordd el! — Nem, nem veszem vissza, — tartsa meg örökre! — Margit szeretsz? Karja karomon, remegő kis keze kezemben nyugodott... felém hajolva, piros ajka azt súgta: — Igen, Aurel, szeretlek. Kimondotta e nagy szót, mely egy egész világ örömét, boldogságát foglalja magában, ezt a nagy szót, melyért annyit vágyódtam, oly sokat eped- tem. Ezóta egymáséi voltunk, — Margit az enyém . . . s elábrándoztunk együtt szép jövőről, boldogságról. Oh, mi szép volt ez az álam, de haj, csak álom, csak ábránd maradt... MezőLldről ismét távoznom kellett hosszú időre. .. válnom kellett a legkedvesebbtől s e válás oly fájdalmas volt! Azon a szép augusztusi estén volt, midőn a csillagok egymást üldözve seregestől hullnak le az égről ... hogy ne találkozzanak többé soha . . . Margit szemei könnyeztek; kezét nyújtva igy szólt: — Aurel, őrizze még azt a nefeléjtset s maradjon irántam olyan, minő ón maradok ...
