Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-11-05 / 45. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (45. sz.) 1893. november 5. Párbaj. A nagyváradi szerencsétlenül végződött párviadal a társadalmat egy kissé fölriasztotta lethár- gikus állapotából és a már-már gátat alig ismerő mánia ellen jobbjaink síkra szállni kezdenek. Mintegy 11 évvel ezelőtt foglalkoztunk már ezen ügygyei, amikor is elmondottuk dr. Márki úrral nézetünket; el azt, hogy ama a lovagiasság díszes czime alatt dühöngő, emberhez nem méltó páros viadal milyen értékű. Az ügynek felszínre juttatása alkalmából nem tartjuk fölösleges munkának az emberhez egyedül méltó párbajról egyet-mást elmondani. Minden párbaj a becsület körül forog. Ennek megsértése képezi az okot, mely miatt valamennyi kettős viadal történik. A czél elérésére szolgáló eszközök csupa anyagi fegyverek, testi erő, testi ügyesség, vak sors — és ezek önhatalmú alkalmazása mindkét vagy legalább egyik vívó félnek megsebesitóse, csonkítása vagy épen halála — a midőn a megsértett becsület helyreáll. Ki a becsületsértőt párbajra nem hivja, vagy ki e kihívást el nem fogadja — „gyáva“ czimet nyer, mi közmegvetóssel jár; ellenben úgy a kihívó, mint a kihívást elfogadó „bátor“ névre tesznek szert. De szóljunk csak ezekhez. Becsületet kétfélét lehet megkülönböztetni [ igaz és álbecsületet; az valódi, ez álerényeken, ál- érdemeken alapul. És csakugyan méltán örvendhetne az emberiség nemtője, ha mindazok, kik becsületök megsértéséért gyilkoló fegyvert emelni készek, ezt kivétel nélkül igaz és nem álórdemeken nyugvó becsületök sérelme miatt tennék. Ámde sajnos másként van a dolog! Azonban mindegy. A czél legyen szent vagy álszent, az eszközöket nem szentesitheti. A megsértett becsület helyreállítása sohasem szentesíti az anyagi fegyverek, testi erő, testi ügyesség, vak sors önhatalmú alkalmazását rendes szerkezetű allamban. Avagy nem-e legdrágább vagyonunk a becsület ? Nem érdemes-e, nem kell-e annak biztosításáról még inkább gondoskodnunk, mint kevesebb értékű egyéb vagyonunk megőrzésére ezt tesszük? minden más vagyonunk megsértésének van törvényes bírája, csak becsületünk sérelme nélkülözné azt? Ellenvethetnó valaki, hogy a megsértett becsületért egyedül a sértett képes teljesen megfelelő elégtételt szerezni. Ne mondja! Hasonló elégtételt maga a sértett már azon okból sem képes szerezni, mert indulat ragadja s minden indulat vak, mely nem látja, hol az igazság és méltányosság határa. Azután a becsületet helyreállító eszközök dolgában hátrányban is lehet a sértett fél a sértővel szemben. És ez esetben a helyett, hogy elégtételt nyerne, még bűnhődik, megbünteti önmagát! — „Mit sem tesz — kiáltanak, kiknek jelszavuk: Halál vagy becsület! Inkább meghalni mint becstelenül élni! Éljen a bátorság, vesszen a gyávaság! sógónek — Tudod, hogy azokat nem láthatom és ha tudtam volna, hogy megint hallgatózól az ajtón, hát nem monológizáltam volna oly hangosan. — Én ne sírjak? mikor nem tudom milyen roszszal össze nem hasonlítasz? mikor sorsodat ...... — Visszavonom mondottaimat és egy betű sem áll az egészből. — Majd rosszat mondok a visszavo......... — U gyan hát édes feleségem, csak ne haragudjál megint, azért még is csak te vagy az ón kis feleségem — mondá hős Könyörgő uram és olyan békecsókot czuppantott felesége ajkára, hogy az ablak rengett belé. — Eredj tőlem, te hazug! és ne merj többé judásajkaddal megcsókolni. — No-no-no! — Mondtam már, hogy eredj el tőlem. A helyett, hogy beismerné az ő semmiségét, még ellenem mer panaszkodni. Mi vagy ? és mi voltál. — Oh drága feleségem, vén legény voltam csak és most, hála neked már vén.............szamár vagyok. — Az voltál már kezdettől fogva — egószité ki a mama. — Igen, házasságom kezdetétől. — Ezt nem tűröm többé — mondá helyéről íelpattanva Treszka néni határozott hangon — vagy ón, vagy ön uram fog menni. — Amint tetszik, — kontrázott ez is mindjárt. A ház az enyim, ha tehát méltóztatik asszonyom, holnap ....... Bezeg szép szavak, de nem is egyebek. Meggondolták-e az urak, hogy a becsületet, ha az csakugyan elveszett volna, halál nélkül is visszaszerezhetni, mintegy javított kiadásban folytatván az életet?! Nagyon természetes, hogy ez erőbe, még pedig több erőbe kerül, mint az élet elől megszökni. Megdönthetien igaz, hogy: Rebus in augustis Facile est contemnere vitám; Fortiter ille facit: Qui miser esse potest. De hát: éljen a bátorság, vesszen a gyávaság! Igen ám, de csak ott és akkor, ahol és amikor arra szükség van; különben megfordítva áll a dolog, midőn a gyávaság már okosság, a bátorság pedig botorság nevet érdemel. Innen egy szó mint száz: anyagi fegyverek, melyek nem a mi érdemeink — testi erő, testi ügyesség,- melyekben az állatok bennünket természetileg fölülmúlnak — vak sors, mely épen azért, mivel vak és még hozzá ostoba, vezérül eszes lényeknek szolgálni képtelen — mind alkalmatlan eszközök a megsértett becsület helyreállítására; és ezért, ki azokat nem használja, nem nevezhető gyávának, hanem nagyon is bölcs embernek. Minden bölcs ember egyúttal becsületes ember is. Párbaj vívásra egyedül megengedhetők a szellemi fegyverek, ha, mint a 19. század szülöttei, megakarjuk magunkat különböztetni a lenézett mivelt- sépü középkor rabló-lovagjaitól avagy az ősi vadságukban megmaradt zuluk Afrika sivatagjainak egyéb vérengző tálkáitól. Szellemi fegyverekre van szükség, melyek Isten képére teremtett lényhez „egyedül“ méltók. Ezekkel vívjuk ki becsületünket, emelvén az folyvást magasabban a köztisztelet fokmezőjén, akár bírtunk azzal eddig, akár nem — akár sértette azt meg valaki, akár nem. A szellemi fegyverek pedig annyifélék, a hányfélék a szép, jó és igaz fajai és a hányfélék az utak, melyek a széphez, jóhoz és igazhoz vezetnek. Engel Mór. A községi jegyzők javadalma. (—mp—). Szolgálat ellenszolgáltatással jár, azonban nem volna jó, ’ha'Magyarország köztisztviselőinek mindegyike a maga szolgálatait az ezekért adott javadalomhoz kívánná arányitani. A nemrég megindított s részben most is folyamatban levő fizetés- rendezés — mely az emelést még czimében is óvatosan kerülte — a javadalom kérdését meg nem oldja, mert elégtelen s mert nem öleli fel a köz- szolgálat egész körét. A nobile officiumok kora lejárt, minden hivatal egész embert követel, munka kell, nem puszta reprezenczió, ahol ez mégis kívántatik, csak annál súlyosabb a munka, a tisztviselő nem ér rá kenyerét más téren megkeresni s a kinek van is mit aprítania a tejbe, a kor szelleme nem engedi egész életét magára nézve teljesen gyümöl— És a gyerekek, a fiuk? — Azok az enyémek. — Mit, azt hiszi, hogy gyermekeimet egy hi- ennára bízom? — Tehát elviszi Ön? — Majd bolond leszek ón neked, hogy a gyermekeidet ón tartsam el. Ugy-e? — Hát akkor hogyan leszünk? — Maradok megint régi jogomban és szeretném azt a hatalmat látni, ki engem ezen házból, gyermekeimtől elkergethet! Érted? te vén bolond! — Ugyan ezek szép titulusok, de nem kérek belőlök. — Bánom is én, kórsz-e, nem-e, azért mégis az ón bolondos öregem vagy. Ugy-e ? — és nyakon ragadva az öreget, úgy össze-vissza csókolta a vén fejét, hogy szinte szédült belé Könyörgő uram. — Aztán csakugyan tiz esztendeje már annak, hogy ez a vén buksi fejem az enyém ? — kérdó Treszka néni. — Tudtommal még az enyém. — Oh te kis bolondos, a mi a tied, az az enyém is — incselkedik Treszke néni. — És a mi a tied? — kórdó őt ura kíváncsian, arra várva, hogy az ötó is. — És a mi az enyém, ahhoz semmi közöd! há- há-há! — felelt jóizüt nevetve rá Teszka néni. — Ez aztán helyes logika, mondhatom. No’iszen, jó, hogy tudom. csözetlen tevékenységnek szentelni. Ezért nem tágít a napirendről a tisztviselők jutalmazásának ügye* de azért is, mivel azt a függetlenséget lefelé, sőt fölfelé is, melyet az előbbi korszak tisztviselőjének saját öröklött vagyona adott meg, most magától a politikai társadalomtól kell, hogy várja a közügyek intézője. Az első kéz, mely az ország félelmetes összegekben jelentkező jövedelmét beszedi, — a községi jegyzőé. Ők terelik össze a milliók tömegét, melynek órcze a fegyveres béke őreinek szuronyában villan meg. Ennél még drágább az, ki a szuronyt viseli s ezt is a jegyző adja át honvédő súlyos hivatásának. Miként javadalmazza a nemzet ama munkásait, kik az államólet verejtók-áztatta mezején milliókat aratnak, hogy azokat a közbátorság kincses házaiba gyűjtsék? • .. A községi jegyzők javadalmazásáról az 1886. XXII. t.-cz. 66. §-a intézkedik. Ebben kimondatott, hogy a községi jegyző fizetése évi 400 írtnál kevesebb nem lehet s hogy ezt az összeget a törvényhatóság ott, hol a községek vagyoni viszonyai megengedik, 600 írtra hivatalból fölemelheti. Ugyanaz a törvényszakasz alább szabályul állítja fel, hogy az egyszer megállapított fizetést alább szállítani nem lehet. A 400 frtos minimum alacsony, ezt nem időszerűtlen megállapítani most, mikor a községek uj rendjének megalkotása alkalmából a jegyző állása ős fizetése is szabályozandó. De most meg a fénüállö rendszer keretében kell boldogulnia a jegyzőnek, s mivel nem tudni, mikor jő meg a tűzök, ajánlatos ä meglevő verébbel bővebben foglalkozni. A törvény felhatalmazza a vármegyéket, hogy a fizetést 600 írtra fölemelhetik. Kívánatos, hogy a vármegyék e jogukkal okosan éljenek, ezzel kettős czólt szolgálhatnak. Javítják a jegyzők anyagi helyzetét s ázzál a kilátással, hogy a gyengébben javadalmazottak anyagilag emelkedhetnek, sarkalják az ambíciót s igy javítják a közigazgatást is. Úgy tetszik, hogy a vármegyék egy része abban a tévedésben van, mintha a fizetés csakis 600 írtra volna emelhető; ezen akadhat meg az emelés ügye .ott, hol. e községek 5Q0 frtot megbirnak, 600 frtot nem. Pedig a törvény csak a maximumot állapítván meg, semmi sem gátolja a vármegyéket abban, hogy azon alul maradjanak. A javítás nem jelentéktelen, ha évi 100 írtból áll is és a fokozatos emelés a törvényhatóságok jutalmazó tevékenységét sűrűbbé, ezzel feltűnőbbé, hatályosabbá s hálára kötelezőbbé teszi. A fizetésemelésnek egyes vármegyék egész területére egyszerre való kimondása nehezen egyeztethető össze a tör- vónynyel, mely azt az egyes községek saját, viszonyaira kívánta alapítani, miből következik, hogy nem szükséges bevárni az időpontot, melyben az összes községek viszonyai általános intézkedésre megértek. — Ugyan, ugyan aranyos kis fórjecskóm, csak nem kell mindjárt hörcsögösködni. És evvel megint össze-vissza csókolta. — Látod te rossz, ón nem vagyok olyan háladatlan, mint te — folytató beszédét Treszka néni. Tiz éves házassági emlékünkre vettem én neked valamit, mert én mindig szerettelek, nem úgy mint te engemet. • , — Tyü hajla! ős ez volna? — Előbb ígérd meg, hogy nem fogsz már úgy morfondírozni — vagy hogyan mondtad — mint az előbb. — De te sem fogsz többé elválni tőlem, mint az előbb. — Fogod-e még egyszer tenni? — Nem. — És te? — Én sem. — Látod, vettem neked egy hálósipkát, egy „slafrokkot“ és.... — És — és? % És egy pár papucsot. — Méltó jelvényei mind a házas — akarom mondani felesóges embernek. És uraim, este, a midőn a jubileomos vacsorát elköltöttük vala, ott ült Samu uram teljes papucshősi ornátusban: fején hálósipka, drága testén „schlafrokk“ és lábán a jelentőségteljes papucsok díszelegtek. És ő megmaradt továbbra is diszpapucs- hősnek, Treszka meg továbbra is — urnák. Piccolo.
