Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1893-01-29 / 5. szám

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (5. sz.)

1893. január 29.

nének, annak csak a jó Isten a megmondhatója!

Szomorú kép tárul lelki szemeim elé, amidőn testi szemeimmel a múlt évben szülöttek és halottak stalistikáját szemlélem. De még jobban elfog a szomorúság, a bú-bánat, amidőn teljesülni látom a törsgyökeres magyar nemzeten, az Árpád utódain a versiró mondását, »pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve széthull, elvész nemzetünk.« Sir bennem a lélek, valahányszor egy* *egy a természettől minden széppel-megáldott, erőteljes testalkattal, rózsás arczczal, élénk fürge szemekkel és eperajkkal ifjú anyát a megsemmisülés örvényébe költözni látok; sir bennem a lélek, valahányszor hallom, hogy az ily életre termett anyák nem a biztos kikötőt, hanem a veszélyt, az örvényt keresik.

Sir végre a lelkem, valahányszor hallom, hogy hány gyermekgyilkos anya űzi pokoli mesterségét a titok leple alatt, hogy a házasság koronáját, az ártatlan magzatot kebeléről, szivéről csak azért is megsemmisítse, hogy az »egykén« túl több ne legyen, hogy anyai szerelmét az »egykén« kivül többel meg ne oszsza.

Alig hiheti el a józan gondolkodó ember, hogy ily szörnyetegek is létezhessenek.

Majdnem lehetetlenségnek tartjuk, hogy egy anya, kit Isten áldott állapotba juttat, ne szeresse, magától elvesse a szent házasságból fakadó gyümölcsét, a saját képmását a gyermekét, holott az állatok a legnagyobb gonddal s életök feláldozásával védik s gondozzák , fiaikat. És az Isten képére és hasonlatossá- I gára teremtett anya megfelejtkezik az ő magzatjáról, úgy, hogy nem ismer könyörületes- séget az ő méhének fián ?! Oh ti szívtelen, oh ti sátán természetű, bárány bőrbe öltözött emberi természetből kivetkőzött szörnyszülöttek! Hogyan fogtok egykor az Isten ilél őszéke előtt megjelenni? Vagy nem ismertek már Istent ?!

Számtalanszor hallunk oly gonosz lelkű anyákról, akik amidőn már életet adlak gyermekeiknek, azokat maguktól eltaszitják és rólok megfelejtkezni iparkodnak, de méhmagzat, gyermek gyilkos anya, óh! ez oly valami rettenetes, amit alig lehet elképzelni. Pedig oh fájdalom! különféle manípuláczióról beszélhetnénk, melyek a kegyetlen érzék nélküli anyákat magzataik éleiének kioltására vezetik. De jónak látom itt is a fal melleit maradni, mivel a közmondás azt tartja: »szólj igazat s beverik a fejedet.«

Azonban mint lelkeket művelő kertész, ki az emberi csemetéket nevelem, plántálom és nemesítem, s ki azokat gyümölcsöző terebélyes fákká növeszteni iparkodom (mert ez a hivatásom), nem hunyhatok szemet s nem rejthetem tovább a fájdalmat, mely szivemet már régóta annyira marczangolja s melyet a szivem belső pitvarába rejtettem, hogy az soha napfényt ne lásson, mert a példa azt mondja: »hallgass nyelvem, nem fáj fejem« De egy benső szózat folyton azt súgja: csak bátran, Istenben bízva előre!

És ha Isten velünk, ki ellenünk? A történetírók állítása szerint voltak a középkorban anyák, a kik gyermeköket különböző okokból meggyilkolták; de találunk az ujabbkorban is, amidőn nagyobb városokban, különösen a végső éhínségben gyilkolták meg az anyák a gyermekeiket. Ily éhínség IV. Henrik alatt is fordult elő, amidőn Tilus római vezér a nagyobb városokat hosszú ideig ostromolta, mely alkalommal úgy kifogytak a városbeliek az élelemből és oly nagy éhség lett, hogy kénytelenek voltak az aüyák saját gyermekeiket megölni, annak testét megsütni és más élelem hiányában éhségüket saját teslök-, saját vérökkel csillapítani, ha nem akarták önnön vésztőkét, önnön pusztulásukat bevárni.

De mi okból, mi indokból öli meg több anya a mai korban az ártatlan magzatját, holott sem éhinság, sem az anyagi helyzet őket e rut s aljas tettre nem kényszeríti ?

Nem más, mint a kapzsiság, a féltékenység és a bevett szokás, hogy nem szabad »egykénél« többnek lenni, nehogy a vagyon, a birtok több részre daraboltassék stb.

Sajnosán tapasztaljuk, hogy az anyai szereiéiből nem jut többnek, mint csak az »egykének,« a kit az anya majom módra czi- czomáz, dédelget s holmiféle czifra ruhákba, selyembe, bársonyba, mint valami bábut öltöztet, s kit a legcsekélyebb szellőtől is annyira félt, óv és őriz, hogy a legcsekélyebb köhö- gésnél már kétségbe esetten lót-fut s összetett kezekkel rimánkodik fühöz-fához, hogy az ő »egyetlenegykéje« meg fog halni stb. stb.

Ha az »egyke« gyémánt, úgy a második rubint, a harmadik smaragd lehetne. Ilyenkor látják csak azt be, hogy mily nagy kincset vesztettek bűnös mánipulácziójukkal, de ilyenkor már késői a bánat.

De máskülönben is nézzük meg azorí családot, a melyet Isten 4—5 gyermekkel megáldott, mily öröm, mily összetartás és munkásság honol az egész házban; mennyit képes az apa saját gyermekeivel kint a mezőn, a szőlőben dolgozni, mit a szomszéd vettereink- től láthatnak, mig az »egykével« biró család atya százasokat fizet ki ugyanazon munkák teljesítésére, a mely munkát a több gyermekkel biró családatya gyermekeivel elvégez. Mindezen tetemes kiadásai daczára a munka nem lesz úgy megtéve, mint ha ő maga saját gyermekeivel megtenné, mert a napszámosnak nem a munkára, hanem az evés és ivásra van az esze, mely után ásitozva azt tekintgeti hogy mikor megy már le a nap s hányszor hajtogathatja még fel a kulacsot stb.

Ilyen szomorú példát látunk s tapasztalunk az »egyke« rendszerből.

De minek folytassam tovább? Hisz kár erre a nyomdafestéket pazarolni. Nem fog ezen a népen sem jó, sem rossz tanács, minden szó a pusztába kiáltónak szava, minden jó tanács falra hányt borsó. Hányszor lett ezen valóban szomorú ügy a szaklapok, valamint ezen lapok hasábjain is megpendítve, azonban úgy látszik, hogy ez az önbüszkeséget még jobban fokozza.

Mily isteni ékes szóval intette Szász Károly református püspök őket, hagyjanak fel ama »egyke« rendszerrel, hagyjanak fel azon bűnös, a sátánnal szövetségben álló mesterséggel. És mit tapasztalunk? Gúnyt, kaczajt! De hogy lehet az oly megrögzött bűnösnek a szivéhez szólni, kinek szive nincs s a ki érzéketlenebb a vadállatnál? Hisz az állat is érez örömet és fájdalmat, csak a bűnös nem érez szánalmat és irgalmat!

kintve az Ön izgatott kedélyállapotát, ma úgy sem lehetne velem okosat beszélni; tehát beszéljünk inkább a holnapról. Természetesen megígéri, hogy a holnap tartandó születésnapom ünnepélyére eljön.

— Nem én Ida, mig csak nem felel azon kérdésemre, melyet legalább is ma századszor ismételek, és melyre Önnek mind g csak egy hideg mosolya volt. Tudok h deg, büszke én is lenni, nem akarok, mint eddig az Ön játékszere lenni, ne nézzen engem olyannak, mint a többi udvarlóit. Az én érzelmem sokkal szentebb, szerelmem sokkal forróbb sem hogy még tovább játszhassam a hideg, érzéktelen udvarlót. Tehát még egyszer, utoljára kérdem: szeret-e ?

Leült Idához egészen - közel, megfogta piczi kezeit, érezte azoknak reszketését, jó jelnek tartván azt, Ida szép kis fejét vállára húzta és Ida karjai önkénytelenül a kedves nyaka köré fűződtek. De e perezben hallatlan történt. Ida papagálya nagyon természetesnek találta, hogy ő is a párbeszédbe bele szóljon és hamarjába bizonyára más eszébe nem jutván, e most épen ide nem illő szavakat hallatá: »Ida szégyeld magad!« Ida fölugrott, arcza lángolt szé- gyelte gyengeségét, de még azt is, hogy a rég őrzött titkot most elárulta. Nem tudta, mit csináljon ? Mit beszéljen’? Hallgatott.

Endre büszkén felegyenesedett. »Tehát még mindig büszke beismerni, hogy végre Ön is tud szeretni »márvány szobor.« Miután nem felelt újólag kérdésemre, ergo én sem felelhetek meg azon kérésének, hogy születésnapi ünnepélyén részt vegyek. Elutazom még ma Bécsbe.

Ida megijedt. Mit tegyen ő, ha Endre igazán

elutazik, hisz akkor az egész estélye el lenne rontva. Oda ment Endréhez, ki máris kalapját véve, menni készült.

— Ugy-e csak tréfált? Ön nem akar elutazni, eljön holnap. De mit is kérdezem. Hisz az teljes lehetetlenség Ön ne jönne el engem gratulálni, — nevetség.

Endre Idára nézett és mosolygott, mialatt szemei mély gondolkozásu, majdnem melancholikus tekintetett vevének fel.

— Ugy-e mily könnyű azt kimondani, hogy »lehetetlen, hogy nem jön el« tudja, hogy nem tudok távozni bűvös látköréből.« Egyszerre megváltoztatta hangját és hidegen köszönt: »Isten vele Idái Talán látjuk egymást — egy hét múlva.« És a nélkül, hogy Ida feleletét bevárta volna, elrohant.

Ida csak nevetett.

*

* *

Ida másnap szobájában volt, midőn varrónője meghozta elegáns halványkék selyem ruháját, mely marguritte virágokkal volt diszilve. L ült hintaszékébe és — ábrándozott. Elgondolta, Endre mily kellemesen lesz meglepve, ha meglátja, hogy Ida, az ő ked- vencz színébe öltözködött, sőt még ruhája dísze is az O kedvencz virága. Fog-e Endrének tetszeni ma? — Tovább folytatta gondolatait. —* Ha majd felkérik, hogy ő is üljön a zongorához, majd először is az O nótáját játsza, a gyönyörű «Repülj fecském«-et. Hogy fog O majd annak örülni. És ha majd újra kérdi tőle, hogy szereti-e ? — szótlanul majd leül a zongorához és elénekli zongora kísérettel »Csak titokban akartalak én szeretni« és az alatt majd olyan szépen nézz reá,

mint a hogy Endre szokott szemeibe nézni és azután . . . azután ...

Ida tán még egy óráig is ott ült volna hintaszékében elgondolkozva, a boldog jövő felett, de e perezben anyja lépett be különféle sürgönyöket, gra- tulatiokat, ajándékokat hozva be kis léányának.

— Nézd csak édesem, mennyi ajándékkal leptek meg jó barátnőid, rokonaid és mennyi sürgönyt kaptál. — De nézd csak szivem — mialatt a sürgönyök közül egyet kiválasztott — ez Bécsből jött. Ki sürgö- nyőzött Bécsből neked ?

Idának valami jutott eszébe. Hirtelen kikapta anyja kezéből a sürgönyt és izgatottan feltépte, olvasta és ... el kezdett sírni.

Anyja szerencséjére kiment, tehát szabad folyást engedhetett fájdalmának. A sürgöny igy hangzott:

»A legszivélyesebben übvözli

igaz hive:

Pávy Endre.

*

* *

Nyolcz nap mullolt el Ida születésnapja óta és habár Pávy már hazaérkezett Bécsből, de Idánál még nem mutatkozott. Képzelhetjük ez hősnőnkre, hogy hatott, ki — ha még lehet — jobban szerette Endrét, mint eddig. Imponált neki, hogy Endre megtartotta szavát, hogy ő is tudott büszke lenni. De hogy tudna ő vele találkozni ? Endre úgy látszik, nem jön el addig, mig őt nem hivatja, vagy ir neki. De viszont, hogy irhát ő leány létére egy férfinek? így törte a fejét, de nem tudott magának helyes tanácsot adni.

Megint egy hét múlt el, — Endre még min-