Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1893-09-03 / 36. szám

TOLNAME&YEI KÖZLÖNY (36. sz.)

MEGYEI IRODALMI CSARNOK.

Tolnáról Siófokra csónakon.

Az embereket ős időktől fogva két csoportra szokás felosztani, a hivők és hitetlenek csoportjára, s ez ma is igy van, a mint bizonyítja a tolnai csol- nakázó-egylet elnökének, br Eliatscheknek esete. Ő azt állította, hogy Tolnáról Siófokra csónakon fel lehet menni. A mint ezt kimondotta, az emberek rögtön két táborra oszoltak; az egyik tábor hitte, hogy lehet, a másik nem hitte, s hogy hitetlenségének nagyobb nyomatókot kölcsönözzön, fogadást ajánlott a hivő tábornak. Ilivők és hitetlenek fogadtak, báró Eliatschek is fogadott és pedig arra, hogy az ut lehetséges és hogy 48 óra alatt lehetséges. A koczka elvettetett, a bárónak mennie kellett.

Ha Kolumbus, meg a többi világutazó lelki- ismeretesen készült elő nagy útjára, akkor a báró sem tehetett máskép; ő is készült nagy le’kiisme- rettel.

Első sorban utitársat kellett fognia az expedi- tiora s megfogott engem, még pedig könnyű szerrel, mivel írva vagyon: „könnyű a Katát tánczba vinni“. Azután rendbe kellett hozni a csónakot s ez is megtörtént. Elvira olyan szép lett, hogy szinte ragyogott. Két zászló is lengett rajta, hangosan hirdetve, hogy „Elvira“ a néma vizeken nagy dolgokra készül. De nemcsak ő készült, hanem mi is. Szereztünk két, a kalap névre még igényt tartó szalmasátort s olyan czipőket, melyeknek viz sem árt, sem nem használ; a többi utazó ruha garde-de-robe-unkból már kikerült s igy erre nem volt több gondunk. Étellel, itallal is elláttuk magunkat a szerint, a mint a térkép mutatta; a térkép pedig azt mutatta, hogy Tolna és Siófok közé, az uzsonnákat nem számítva, két ebéd és két vacsora esik. Szerződtettünk még két hajószolgát is, és ezzel készen valánk az útra s boldogan reménykedve vártuk az órát, midőn indulhatunk. Megérkezett ez is ... . és mi kapitányom kedves felesége külön házi- és a Club-mama anyai áldásában részesülve, julius 30-án reggel 1/29 órakor kiindultunk a szabad vizekre.

Kis csónakunk vígan repült a Dunán ... s mi fel óra múlva vig kedélylyel beszéltünk arró', hogy must már igazán ki vagyunk taszítva a nagy világba s mennünk csak előre lehet. így érkeztünk meg az első állomásra, melyet magunk elé kitűztünk, Agárdra, hol 11 óra 49 perczkor kötöttünk ki s honnét a vendégszerető kedves plébánosnál megeiősödve a további küzdelmekre, 1 óra 30 perczkor indultunk ismét odébb. 1

A nap feltűnő kedélyesen árasztotta ránk sugarait, annyira, hogy világlátott kapitányom már a forró égöv emberevőit is látta képzeletben, a mint a parton reánk, ha nem is fehérekre, de legalább európaiakra késsel, nyíllal, tomahavkkal leselkednek. Jó kedvvel törtetőnk előre, mígnem egy fegyveres ifjú valóban utunkat állotta.

„Az urak tiltott területre jutottak — igy szavalt az ifjú fegyveres — tovább menniök nem szabad : a törvény nevében — kövessenek“. Foglyokká lettünk; foglyaivá annak a kedves, páratlan magyar vendégszeretetnek, mely a jó Garay bácsinál törvény. Örömmel mentünk, hisz magunk vágyódtunk arra a kis darab régi Magyarországra, hol minden ajak oly édesen tudja mondani „Isten hozta“ ... s hol minden szemből az igaz, kedélyes magyar barátság sugárzik. Apáthi volt tehát második állomásunk, hol azon kellemes, de utunkban majdnem vészthozó, meglepetésben részesültünk, hogy piczi kezek óriási sastollakat tűztek kalapjaink mellé. Merésznek találták talán vállalkozásunkat. Lehet; de tán mégis azt a jó kívánságot jelezték e tollak, hogy gyorsan, akadály nélkül, szerencsével járjunk!

Bármint van is, akár volt symbolicus jelentősök a tollaknak,- akár nem, mi mégis azzal az imaszerü jó kívánsággal válaszolunk az ő szívélyes magyar barátságukra, hogy áldja meg mindnyájokat „az én Istenem, a magyarok Istene!“

5 óra 55 perczkor vettünk búcsút e kedves családtól s alig hogy megindultunk, zene- és énekszó ütötte meg fülemket; vig, majálisozó társaság mellett surrant el csónakunk. Egy merész kiváncsi megkérdezte „egyik matrózunkat“: hova mennek az urak? mire ő nagy flegmával s hamisítatlan igazmondással csak ennyit válaszolt: a tengerre! E nagy szóra összesúgtak a hallgatók .... s szerencsés utat kívánva még egy pár „óljen“-t sem sajnáltak tőlünk. Mi meg ennyi szives jóindulat láttára egész vígan utaztunk tovább, meg lévén győződve, hogy mindig ős mindenütt ilyen jó sorsunk leszeu.

1893. szeptember 3.

7 óra 20 perczkor hagytuk el a kölesdi hidat, mely után az eddig egyhangú vidék kissé változatosabbá lett. A jobb parton részint erdős, részint kopár dombok fűződtek lánczczá s egy kis i’egónyesső- get kölcsönöztek a vidéknek, melyre már ráborította fátyolát az esthomály. Az ég borús volt, egy-egy villámczikkázás, távoli menydörgés előre jelezték, hogy esős éjjelre van kilátásunk. S mi siettettük utunkat, hogy az eső elől födél alá menekülhessünk így értük el 8 óra 45 perczkor a borjádi hidat.

Óriási sastollainkkal büszkélkedve indultunk meg tanyát keresni, de veszedelemnek indultunk neki. A legelső emberi lény, kinek szeme elő kerültünk, ijedten keresztet vetett magára: „Tézus segíts! egyszerre két garaboncziás“. Egy másik már földi lényeknek nézett bennünket, de olyanoknak, kikről azt mondja a nóta: „A Bakonyban betyár legény vagyok én“ .... s ezért vasvillával ugyan, de nagyon tiszteletre méltó távolból követett. Szegény szeretett volna valami jámborabb, szelidebb foglalkozást ránk fogni s azért megtartva tisztes távolságát, azt kérdezte tőlem:

„Hát úgy e .. . izé? Színészek az urak? Mivel azonban én nagyon határozottan „nem“-et mondtam, a mi által bizalmatlansága tetőfokra hágott, — vasvillástól együtt eltűnt mellőlünk .... mi pedig mentünk tovább, oda, a hol az uraság lakik.

Órámon alig múlt el kilencz; az urilák csendes volt, édes álomban szendergett a gazda s összes vendégei. Mig mi odajártunk, főiálomban elkukori- totta magát egy borjádi kakas: a mi annyit jelent: rossz ember jár a faluban“. Kakasszóra pillantott meg bennünket az urilak két szolgáló leánya, kik félboltra ijedve gondolni is c^ak annyit tudtak: „Szent Isten, itt a Patkó!“ Hiába igyekeztem velők megértetni, hogy mi egészen jó, békés természetű utasok vagyunk, nem hitte el egyik sem ... sőt még a gazdát is, kihez egyik által névjegyeinket bekül- döttük, figyelmeztette, hogy el ne higyjen egy szót se abból, a mi azon a papiroson van, mert az a két „ur“ nagyon zsiványos formájú. S a gazda neki hitt — ennek a hűséges léleknek.

„Fegyverre“! ez volt a jelszó benn az urilak termeiben. A hölgyek, mint remegő báránykák egy az ostromnak ki nem tett terem mélyébe vonultak; a férfiak az ajtókat őrizték revolverrel, bottal, puskával — s várták a támadást, az ádáz ostromot. Nos, hát kezdjük, gyáván visszavonulnunk nem szabad!

Egy második névjegy löveget indítottam el a remegő szobacziczus által s ez hatott: megnyílt az .ajtó s mig a balkéz titkon revolveren nyugodott, a jobb a mi jobbunkat szorította. Elhangzott egy édes szó, a „servus“; a nép kebléből egy mély sóhaj tört elő: „Hála Istennek, csakhogy serbusok az urak“. A gazda ránk ismert, népében bizalom támadt irántunk, hitték már, hogy jó emberek vagyunk.

Hitte a gazda is s azért aláírva útlevelünket, nyugodtan, félelem nőikül lefeküdt, hogy folytassa álmát, melyből mi utasok kegyetlenül kizavartuk. Mi meg egy kissé vártunk s aztán tovább indultunk, kívánva mindenkinek jó éjt, édes álmokat!

Az ég csak arra várt, hogy mi meginduljunk. Megnyitá csatornáit s oly bőven árasztá ránk áldását, . hogy mire reggel 4 óra 50 perczkor Simontor- nyára értünk, bőrig ázva kinyilvánítottuk, hogy ebből egyszerre ennyi elég ; jó lesz nyugodni s ruhát szárogatni. Nyugvás, ruhaszáritás, reggelizés eltartott 9 óra 45 perczig, a mikor búcsút vettünk Simon- tornya ősi várától s tovább eveztünk, hogy elérjük Ozorát, hol utunk legveszélyesebb leend. 12 óra 20 perczkor újabb alapos ázás után ott voltunk, hol 1848-ban a ráczok, tehát Ozorán.

12 óra körül fontosabb, életbevágóbb kérdést ki ismer ennél: lesz-e ebéd ős hol? Mi nem ismertünk. Van-e itt jó vendégfogadó? kérdő kapitányom. Pompás! mondám én, ki itt szívesen beálltam kvártólymesternek s hogy ismét a plébániára állítottam be, az természetes dolog. Nagy örömmel, szívességgel fogadták a furcsa utasokat, csak azt nem tudták kedves gazdáink megérteni, hogyan lehetett két ilyen szelíd képű utast zsiványoknak nézni ? Nagyon érdeklődtünk az iránt is, miként fogunk az ozorai hid alatt elvonulni. Itt ugyanis a viz felér egy zuhataggal, folyása oly sebes, hogy evezőkkel áthatolni lehetetlen, a meder pedig tele van nagy kövekkel, melyeken csónakunk darabokra zúzhatott volna. Hogyan megyünk mi itt keresztül? ez volt a kérdés, melynek szerencsés megoldásától függött, előrjük-e Siófokot vagy sem ? A kérdést báró Eliatscheknak kellett megoldania, s meg is tette.

3

Ő, a ki szentül meg van győződve arról, hogy nála flegmatikusabb ember kettő sincs a világon, igazi tengerészhez illő flegmával, teljes toiletteben, bottal kezében nekiindult a zuhatagnak, hogy a viz erejét, a kövek elhelyezését kipuhatolja s megállapítsa, hogyan ős merre kell „Elvirát“ átvezetni a híd alatt. Midőn ezen tanulmány utjával készen volt, melyért Kneipp atya is megdicsérte volna, akkor „Elvirára“ került a sor. Egy ember zsinegnél fogva húzta, egy tolta, Eliatschek igazgatta, én pedig a hid fölött állva, édes szóval hívogattam, csalogattam, de minden hiába volt. A csónak a hidoszlophoz vágódott s egy hirtelen fordulattal visszament vezetőivel együtt oda, a honnét elindultak. Mi tehát ott voltunk, a hol a „mádi zsidó“. Az első sikertelen próbát egy második követte, ez czélhoz vezetett; félórai erős küzdés után, melynek ón csak nézésében fáradoztam, „Elvira“ ismét mienk volt; most már mehettünk bátran, tudva, hogy több ilyen akadályunk nem leszen. 3 óra 5 perczkor, miután kapitányom a Kneipp-fóle sétában átázott ruháit másokkal cserélte fel, búcsút mondtunk a „viszontlátásra“ az ozorai hídnak s 6 óra 30 perczkor már Város-Hidvőg s Mező-Komárom alatt tanácskoztunk oda való hajós kollegánkkal az iránt, minő utunk van még hátra Siófokig? „Hát az urak Siófokra akarnak menni?“ „Idébb meg sem állunk“ válaszoltam.

„Ebben az edényben?“

„Igenis, ebben az edényben“.

S ő erre azt véleményezte, hogy mindenszentekre talán odaérünk; ón pedig nem a legjobb kedvvel azt vágtam vissza, hogy mire a nap főikéi, mi már 1 Siófokon nyugszunk. S a hajós kolléga jó kívánságait köszönettel nyugtázva, gunymosolyát pedig tudomásul sem véve, nekiindultunk az utolsó esti küzdelemnek. Az ut nehéz volt; jobbról és balról áradás, a viz sebes folyású, de irányt nem tévesztve, ha lassan és nehezen is, mégis előbbre s előbbre jutottunk, bele egy óriási náderdőbe. 9 óra után segítségünkre I jön a hold telt ezüstös képével fényessé, csillámlóvá téve utunkat, a sürü, sötét nád közt kígyózó Siót.

Az est költőien szép volt s minden vesződsóg mellett jutott időnk arra, hogy elgyönyörködjünk a természet szépségeiben is, hogy megsajnáljuk az éji nyugalmában megzavart madársereget, mely vijjogva, ijedten menekült kicsiny fészkéből, ha evezőink a nádasba vágtak; jutott időm, hogy egy-egy szép csillaghullás láttára elgondoljam; talán boldog már, kinek most csillaga lehullott; talán ott van már, honnét láthatatlan kezek azt az ember életéhez kötött csillagszemet letaszították: az égben. S oly jól esett ott az Isten szabad ege alatt holdvilágnál, csillagfénynél átfutni múltat, jelent, jövőt s egy rövidke, de szívből fakadó imával felszállni oda a csillagok fölött trónoló Istenhez, ki kezében tart mindent, a szegény ember boldogságát is.

Hosszan tartott ez álmadozás, melyből az ébresztett fel, hogy egyszerre benn voltunk egy ősi lovagvárnak nézett nádasban, melyből csak erős munkával tudtunk visszajutni eltévesztett utunkra.

A nádas az ut legnagyobb részén annyira összeszoritotta a vizet, hogy csak félevezőkkel dolgozhattunk : egyszerre kibontakoztunk e zizegő erdőből, melyet jó kívánságokkal bőven elhalmoztunk; miénk volt a Sió egész medre s most már tudtuk hogy közel vagyunk a czélhoz, Siófokhoz, hová már csak azért is kívánkoztunk, mert ebben a költői szépségű éjben kegyetlenül megfáztunk. S valóban nemsokára feltűnt a szürkületben Siófok képe; hallatszott a zsilipnél kitóduló viz zúgása s pár perez múlva örömmel mondottuk: „Hála Istennek, csakhogy itt vagyunk“! 2 óra 30 perczkor érkeztünk s igy az utat 42 óra alatt tettük meg. Br. Eliatschek megnyerte a fogadást, a midőn a kiszállásnál örömmel üdvözöltem a nyertest, ő szívélyesen szorította meg kezemet, melynek a győzelemben szintén volt része, hacsak parányi is.

Utunkat szerencsésen bevégeztük s én lete- hetnéin toliamat, köszönetét mondva a kedves olvasóknak türelmükért; de nem tehetem, hanem arra kérve őket, kövessenek még egy kissé, pár sort még idefüzök úti tudósításom végére.

Nem arról az örömről akarok Írni, melyet a kedves ismerősök megpillantásakor éreztünk ... titkokat elárulni nem akarok; szép sem volna tőlem s másokat nem is érdekelne; másról is van még mondani valóm.

Siófokról fürdő levelet írtak már sokan. „Hullámot“, „Siót“ a leírásokból ismeri mindenki, ezt sem ismétlem tehát, de egy dolgot nem hagyhatok szó nélkül, bár erről is sokan írtak már s ez az,