Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-07-23 / 30. szám
XXI. évfolyam. 30. szám. Szegzárd, 1893. julius 23. TOLJAMEGYEIKOZLON KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. £ yemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanítóIgazságügyi építkezések. Még alig két éve, hogy az utolsó kala- páesütés a díszes igazságügyi palota vagy törvényház név alatt ismert s a kir. bíróságok és kir. ügyészség elhelyezésére szolgáló kétemeletes épületen elhangzott, — az igaz- sági, kormány máris újabb és nevezetesebb építkezéseknek Tolna vármegye székhelyén: Szegzárdon való keresztülvitelével foglalkozik. A kir. bíróságok és kir. ügyészség ugyanis, de még az utóbbi hatáskörébe utalt fogház és börtönhelyiségek is az 1871-ik év után, midőn az igazságszolgáltatás a közigazgatástól törvényhozási utón különválasztatott, egyéb alkalmas helyiség hiányjában megmaradtak régi helyükön: a vármegyeház földszintjén; de a folyton haladó idő, a modern eszmék feíüíkerekedése s ezek folyományaként a közigazgatási és igazságszolgáltatási jogos igények rohamos fejlődése illetékes körökben csakhamar megérlelték az elhatározást, hogy a két fontos közkormányzati ágnak még helyiség“ dolgában vaió elkülönítése is elodáz- hatlan szükség. Énnek a bölcs belátásnak, ennek a kényszerítő körülmények folytán megérett elhatározásnak lett gyümölcse az a díszes épület, mély immár két év óta az igazságszolgáltatás közegeinek kényelmes tanyája. Azonban az igazságügyi kormány, midőn az igazságszolgáltatási közegek kényelmes elhelyezéséről gondoskodott, csakhamar belátta, hogy a megkezdett utón tovább kell haladnia. A szegzárdi kir. törvényszéknél előforduló gyakori elnökváltozások egyik okául ugyanis az hozatott fel, hogy az elnök nagyon nehezen talál állásának, igényjeinek megfelelő nagyobb, állandó lakást; de meg a vármegyeház földalatti helyiségeiben levő börtönök sem felelnek meg többé a humánus kor s a közegészségi viszonyok követelményjeinek. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter ur tehát elhatározta, hogy a már készen levő igazságügyi palota mellett a kir. törvényszéki elnök és kir. ügyész lakásául szolgáló kétemeletes épületet emel s folytatólag elkészíti az uj, a kor igényeinek megfelelő fogházat, mely oly arányú lesz, hogy egyszersmind gyűjtő fogházul is fog szolgálni. A terv egészen komoly és ha váratlan akadályok közbe nem jönnek, az építkezés már a következő évben a kivitel stádiumába lép. Szerényi Kálmán kir. főügyészi helyettes ur, az igazságügyi miniszter ur megbízásaiból már két izhen is járt köztünk, hogy a szükséges terület megvételéről gondoskodjék. Némi nehézséget szült, hogy a telek megszerzése czéljából három magántulajdont képező ház megvétele vált szükségessé; azonban az illető háztulajdonosok belátása s az igazságügyi kormány elhatározása, reményijük, csakhamar elhárítja a felmerült akadályokat. A vármegye, dicséretre méltó lovagiassággal, már kijelelte az utat, melyen minden, Szegzárd fejlődését szivén hordó tényezőnek haladnia kell. Az úgynevezett kis megyeházát, hova eredetileg a fogház építése tervezve volt, daczára, hogy ez az elhatározás időközben megváltozott s igy a vármegye annak átengedéséért kárpótlást követelhetett volna, feltétlenül és díjmentesen az állam rendelkezése alá bocsájtóttá. Ném mondjuk, hogy a háztulajdonosok ezt a példát hasonló mértékben kövessék, de azt megtehetik s hisszük, hogy meg is teszik, miszerint telkeik átengedéséért túlságos árakat nem követelnek. S igy, ha minden akadály el lesz hárítva, ismét egy hatalmas lépés történt előre Szegzárd fejlődése érdekében. Mi részünkről a legmelegebb hálaérzettel vesszük tudomásul a szép tervet s mondunk köszönetét, úgy hisszük teheljük egész Szegzárd nevében, minden az ügy keresztülvitele érdekében közreműködő tényezőnek! b. Éljünk az idővel! Emberi életünk legfőbb czőlja a foglalkozás és haladás. Hogy pedig életünk ezen legfőbb ős leg- magasztosabb czólját elérhessük, „az időt kellően fel kell használni tudnunk“. Az idővel tehát bánjunk úgy, mint takarékos ember minden fillérjével, megkímélvén ős felhasználván minden használható per- czet annak biztos tudatában, hogy az idő szárnyalva halad s visszaidőzhetlen napjaink az enyészet mély tengerébe sülyednek. Csak az idő helyes felhasználásával szerezhetünk egyedül oly kincset, mely független és biztos, s midőn földi javainkat minden erőlködésünk, erőmegfeszitősünk és igyekezetünk daTÁRCZA. Teaao.eto'toena.Természetemtől szeretem a magányt, az egyedüllétet. Ezért kora ifjúságomtól fogva kedves tartózkodási helyem volt szülőföldem csinos temetője. Mikor, mint diákok, a nagy vakáczióra haza jöttünk, mig társaim vidám ifjakhoz illő zajos mulatságok köré igyekeztek feledni a hosszú tiz hónap fáradalmait, én a temetőt kerestem föl. Délutánonként órák hosszat eljárkáltam fiatal akáczokkal szegélyezett kavicsos utain, nézegetve a gondos kezek által ápolt sirhalmokat, vagy az emlékek feliratait vizsgálgatva. Ha megelégeltem a sétát, leültem a kápolna melletti kis padra. Oly jó volt megpihenni ez árnyékos, emberi szem elől elrejtett helyen. A kelet felé elterülő város zaja, melyen néha áthallatszott egv-egy propeller füttyje vagy egy vontatógőzös tompa küldje, a fejem fölött röpködő madárkák csicsergése, az akáCzlombok suttogása, a kutya-hegyen dolgozó piros szoknyás leányok vidám dala, a takarodó szekerek zörgése, a szekereket kísérő kutyák csaholása, a szállási cséplőgépek idáig elhalló bügása, a középső erdő felett nyugovóra hajló nap sugaraitól megaranyozott tájék •eh mindez csodálatos összhanggá folyt össze lelkemben s oly fájón édes őrzéssel töltötte el szivemet, hogy mását soha nem éreztem. Csakúgy repesett szivem a: boldodságtól, de ugyanakkor majd megszakadt fájdalmában. Itt, ezen a kis pádon himezgette lelkem a jövő boldogság képét rózsaszínű alapra aranyfonállal. Himezgette naponkint mindaddig, mígnem megkon- dult a kápolna kis harangja Ave Máriára. Mily buzgón tudtam akkor imádkozni; hogy emelkedett föl lelkem az áhitat szárnyain a kis harang szavára az egek Urához. De talán ez a kis harang sem volt olyan, mint más harang. Nem egyszer meglepett a gondolat, hogy szive nem közönséges aczól-sziv, hanem érczczé változott emberi szív. Sohasem hallottam harangot oly külünfóle hangon szólani, mint ezt. Ha imádságra hivott, hangja olyan volt, mint a megtestesült áhitat; az ember akarata ellenére is magába szállt, önkéntelenül megemelte kalapját. Ha meg sötét, szeles éjszakán vörös kakas szállt valamelyik nádas ház tetejére s megkondultak rémesen a katholikusok, ráczok, kálvinisták, lutránusok ösz- szes harangjai, úgy, hogy az egész város ijedten ugrott ki ágyából, a temetői kápolna kis harangja valamennyit tulsivitotta. Nem kellett a tüzet látni, a ki a kis harangra figyelt, tudta, mekkora a veszedelem. Ha uj ház forgott veszélyben, gyorsan, lázasan kiabálta: vizet! vizet! segítség! — ha az ki is gyulladt, vérfagyasztó jajkiáltást hallatott; ha pedig lohadt a tűz, csendesebben, megnyugtatóan szólott. Hát még mikor uj lakót hoztak a temetőbe! Mig az öreg templom nagy harangjai mindig egyforma méltósággal zúgtak, a barátokéi meg fájdalmasan zokogtak, a kis harang, a szükség szerint, a kesergőkkel együtt sirt vagy azokat vigasztalta. Ha ifjú rózsatőnek nyílta előtt elhervadt piczi bimbaját tették le a sírba, a kis harang oly kedvesen tísen- gett-bongott, mint mikor az édes anya csicsígatja a kis babát, s a fájdalom alatt roskadozój szülő meg- könnyebülten nézte, mint takarja el szemei elől drága kincsét a sirhalom, azon hitben, hogy az jobb helyen nyugszik ott, mint az ő kebelén. De mikor öreg halottat hoztak, akkor remekelt igazán a kis harang. A derék Novák bácsi csak szépen énekelte s énekli — úgy hallom — most is az in paradisum d^ducant te angeli-t, de az ő éneke sem volt fogható a kis harang szavához. Hangjára a bánatos özvegy, a szegény árva lelkéhen fölóledt az örökkévalóság hite s az abban való viszontlátás vigasztaló reménye. Ilyen volt a temetői kápolna kis harangja. Persze, az ő beszédét nem mindenki értette; fogékony lélek, érző szív kellett ahhoz. • % ' ‘ íj: * Évek múltak. Az ifjúból férfi lett, kinek arczára korán redőket vésett az idő, haját idő előtt megtépázta, fehér szállal vegyitette a bú. Hej, mert nem az él sokat, ki sokáig él, hanem ki sokat szenved. S nem az a szenvedés a legkinzóbb, legpusztítóbb, melynek szabad folyást engedhetünk, hanem melyről senki sem tud, mely a szív mélyén elrejtve mar- dossa, tépi az embert. Sok megváltozott azóta úgy bennem, mint körülöttem. Egy nem változott meg: vonzalmam e temető iránt. Nem csuda, hisz életem sem más, mint temető, sok, nagyon sok szép remény temetője. Hogy szótfoszlottak az ezen, most már korhadó kis pádon
