Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-07-09 / 28. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 28. sz.) 1898. julius 9. hallatlan magasra emelte fel az italmérési illetéket, hogy az előirt 1500 frt illeték majdnem háromszor kikerülne, továbbá hogy a legkisebb üzlettel biró egyének majdnem olyan tétellel sujtattak, mely az első üzlet után is nagyon elegendő lett volna. Legsúlyosabban a vendéglősök, kocsmárosok illetékeztettek meg, a kik ezen uj, eddig előttük ismeretlen s aránytalan magas teher lehető mérséklése érdekeben testületileg tisztelegtek Rehák Ödön m. kir. p, U. igazgatónál, alaposan kifejtve sérelmeiket, a p. U. igazgatót méltányosság s megfelelő igazságos eljárás gyakorlására kérték fel. — Rehák Ödön kir. p. ü. igazgató a küldöttséget, melyet Tóth Gyula nagy vendéglős vezetett s melynek tagjai Pernitz József, Biró János, Moizes Sándor, Tóth József, Dombi és Petries Ferencz volt, a nála megszokott szívélyességgel fogadta sTóth Gyula átgondolt beszédére adott válaszában megígérte, hogy ügyüket alaposan megvizsgálja s tőle telhető módon iparkodni fog bajukon segíteni. Ezután a küldöttség megnyugodva távozott. Magunk részéről is kérjük igazságossága s humánus eljárásáról ismert p. ü. igazgatónkat, hogy figyelembe véve a vendéglősök s kocsmárosok alapos panaszát, az italmérési illetéket a felszólamlási bizottságnál — melynek elnöke tudtunk szerint ő lesz — lehetőleg leszállítani kegyeskedjék; mert hisz ha a kiméréssel foglalkozók vállaira oly súlyos, magas terhek emeltetnek, mint jelen esetben is, azt egyedül a fogyasztó közönség érzi meg, a mennyiben a vendéglősök s kocsmárosok a reájuk oktroált terhek arányában kénytelenek az italok árát felemelni, saját bora pedig nagyon kevés embernek van, mert elpusztult vármegyénk ékessége, alig-alig teremnek már kostolónak valót is szőlőhegyeink, melyeknek zamatos nektárja még nem is oly régen eloszlatta bánatunkat, megtöltötte zsebjeinket. Némo. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. A szerelemhez. Ko rán lettél ismerősöm én nekem, Igő/etes, bűvös-báj"S szereim, Sokszor néztem szép szemedbe azóta, Súg áröntő napba madárfióka. Ezer nyil jött kezedből már, szerelem, Sebet ütve, sebet hagyva szivemen. Zengett érted tudja ég már hány dalom Titkos érzés volt csak bennük s fájdalom. Ezer kérést még ezerrel tetézek: Ragyogj reám, gyógyítsd szivem’, Tégy boldoggá csudás érzés, Istentől jött igézet. Tóth István. egyének lévén jelen, a művésznőket mindenik párt a maga részére akarta lefoglalni. A végeredmény az lett, hogy Jászai dicsérte Wekerlét — dehogy, hanem Tisza Kálmánt, a kis Hilgermann pedig nagyon hajlott balra Polonyival együtt, kinek egy hírneves névrokona nem idegen a politikától. Folyt pedig ez a harcz humorosan, szikrázva, jó kedvvel s mulatott rajt az egész társaság. Simontsits Béla nem kevesebb pohárköszöntőt mondott, mint hatot, Boda Vilmos ötöt, Döry László kettőt, Leopold Kornél egyet, még Polonyit is. beleugratták, ki még akkor is nyakának gallértalansá- gával foglalkozott. De minden politikai excursiónak egy csattanó vége volt: a művésznők osztatlan ünneplése Akár Tisza Kálmánról, akár Apponyiról beszéltek, az éltetés mindig a művésznőknek szólít. A jókedv átszármazott azután a művészvendó- gekre is és Jászai, bármily haragos pillantásokat lóvéit is reá szép szemeiből Hilgermann Laura, ki őt az elfáradástól féltette, Nagy Pistával és Rassovszky Juliánnal eljárt egy ropogós csárdást is. A nap már előre küldötte fényes sugarainak előfutárját: a derengést, midőn a páratlan jó kedvvel mulató társaság szétoszlott. Tisztelgés a védnöknőknél. Másnap délután 4 órakor a rendező-bizottság negyven tagja Simontsits Béla alispán lakásán-A- z ostoba. Egy misanthrop naplójából kiszakította: Piccoló. Elégedetlen teremtése az Istennek az ember. Ha szerencsétlen, boldog akar lenni. Ha szegény, gazdag akar lenni. Es ha gazdag 1 Hát akkor még gazdagabb szeretne lenni. Ha benn van, ki akar menni és ha kint van, bennt akar lenni és igy megy ez a végtelenségbe, „ad infinitum“, mint a latin mondja. „Nincsen szabály kivétel nélkül“. Itt is csak áll ez, mert semmivel sem elégedett az ember, valamivel mégis, t. i. — az eszével és pedig fordított arányban. Minél kevesebb esze van valakinek, annál jobban megelégedett vele. Hallottál már valakit panaszkodni az eszére? Én még nem. Mondd csak valakinek: te ostoba! majd meg- gyülemlik vele a bajod. Biróválasztás előtti időben együtt voltunk ne- hányan ős tanácskoztunk, hogy kit válasszunk bíróvá. S a mint igy tanácskoztunk, betoppan falunknak legostobább embere, ki az „á“-t a „z“-től sem tudta megkülönböztetni és kérdé tőlünk: — Tudják-e, kit választunk bíróvá? — Nos, kit? kérdezőnk mindannyian unisono. — Egy nagyon ostobát — mondd az „ostoba.“ Legyen egyszer „ostoba“ biránk. Mi mindnyájan kíváncsian kérdeztük: — És ki volna az a bizonyos ostoba ? — Hm — dünnyögött ő — hát ki volna más, mint X. szomszédom, mert annál ostobábbat nem is tudnék elképzelni sem. Gondolják csak kérem — haha! azt mondja a füles, hogy forog a föld! haha! Nem szóltunk rá semmit, csak egymásra néztünk és elhittük neki, különben még reánk is sózza a „famosus“ titulust, mert a német költő is azt mondja: „Gegen die Dummheit kämpfen Götter vergebens“. „Ostoba és büszke 1“ E két „finom“ tulajdonság egymással szokott járni, mint a villdmlás és dörgés. „Dumm und stolz, wächst auf einem Holz“ — tartja a német közmondás, de igaz is. Emlékezem boldog diákkoromban egy-kót ilyen „finom“ tulajdonokkal ékeskedő mú/.safiára. Ha azokat az ember lehurrogatta, no iszen volt akkor titulus quantum satis.. De olyanok, hogy meg nem köszönte. Volt ott köztük füles — és ennek többféle variatiói — s ha a végén már nem tudtak titulust kifundálni, akkor a legnagyobb részvét kifejezésével csak azt mondták: „Oh te minden!“ Ebben azután az „ostoba“ szónak supperlati- vuma is benfoglaltatott. Az Alföldön járt velem ilyen tulajdonokkal rengeteg mennyiséggel és ritka minőséggel rendelkező oláh fiú. Ttyüh! de büszke volt az ipséi Szép, erős ficzkó volt, az igaz, a bajusza is kezdett már hetven- kedni az orra alján, hanem azért az esze — oh Isten bocsáss meg neki, vagy nekem — de kicsiny volt! — Mi csak gyerekek, csak tacskók voltunk gyülekezett, hogy a művőszestőly védnöknőinek, gróf Széchenyi Sándorné és gróf A p p o n y i Sándorné urhölgyeknek bemutassák magukat. Öt óra lett, midőn a fekete salon ruhában megjelent rendező-bizottságot a főispáni lakásban a védnöknők fogadták. A védnöknők, vármegyénk e két hóditó szépségű női alakja a főispáni fogadó teremben foglaltak helyet s itt üdvözölték a bizottság tagjai, mely alkalommal szeretetreméltó, kedves modorukkal mindenkit elbájoltak. Majd a szinte jelenlevő gróf Széchenyi Sándor főispán lakosztályán keresztül az étterembe vonult a társaság, hol egy páratlan gazdaságú ozsonna várt reájuk. Maga gróf Széchenyi Sándorné urhölgy s kedves, szép, üde, fiatal leánya, Alice grófné segített a vendégek kiszolgálásában, úgy, hogy a rendező-bizottság s a többi vendégek a legkellemesebb benyomással távoztak. Hangverseny és tánczvigalom. Mint már előrelátható volt, a vármegye és Szegzárd előkelősége adott találkát a „Szegzárd szálló“ dísztermében f. hó 6-án esti 9 órakor, mikorra a hangverseny és ezt követőleg a tánczvigalom ideje volt kitűzve. Hogy a nagyszabású, élvezetes estélyen a vármegye előkelősége és az értelmiség egy érzelemtől hozzá képest, hanem őszre nézve bizony ő volt —. a legkisebbik, ő volt a legfiatalabbik. Ha felelésre kerül ilyeneknél a sor, akkor rendesen megkéri környezetét, hogy — súgjanak ám! Súgtunk is az ilyeneknek mindenféle elgondolható ostobaságokat, mit azok a lehető legnagyobb práczizitással utána is mondották, mígnem egy általános hahotázás, egy egetverő röhögés nem figyelmeztette, hogy lépre mentek. Óra után volt appre- henzió, titulus osztás, sőt még „ököljog“ gyakorlás is. Igazságos a jó Isten, mert különben nem adna az ostobának olyan „ostoba szerencsét“. Hja „Der Dumme hat’s Glück!“ „Bolondra szállá füst“. Jól is van ez igy. Tudja a jó Isten, hogy mit csinál, mert ha ostobának még szerencsét se adna, hát mit csinálna szegény ördög? Hiszen elvesznék nyomorultan, főleg manap, mikor a megélhetés valóságos rafinéria, hogy ne mondjuk művészet. Volt egy „ostoba“ cselédünk, ki szegény is, de a mellett még — óh irigység — csúnya is volt, mint az egyptomi sötétség. A jó Isten tudja mi jutott eszébe, vagy hogy mit álmodott, csakhogy egyszer rászánja magát ős rak a — lutriba egy, mondd egy forintot. És? És ime — ternót csinált. És a szegény, csúnya, ostoba cselédből lett gazdag, szép és okos „kisasszony“, ki azután nemsokára férjhez is ment és most már talán boldog mama vagy talán grószmama is. Egy franczia tisztről olvastam, ki az úgynevezett „szamárlétrán“ nagy nehezen a kapitányságig felvitte, hogy ostobasága ős vakmerősége által megnyert egy csatát. Pedig az egész hadsereg léte függött ettől. Persze ő volt a nap hőse. Józan ember ezt persze meg nem tes/i, mert előbb megfontolja a tettét, de ő csak hűbele Balázs módjára neki ment és sikerült. Ő is csak azt gondolhatta: „Kucséber reszkir, oder Krepir“. Hát a hires Neró császár! Yolt-e annál ostobább firma valaha emberi bőrben? Aligha! Hanem azért aligha pórul nem jár az, ki neki ezt szemébe merte volna mondani Hja, kinek hatalma van, an\- nak igaza is van. S kinek van hatalma? Kinek pénze van, mert: „Geld regiert die Welt“. Igen pénz kormányozza a világot, nemesek képletesen szólva, de szóról-szóra véve a dolgot. Száz községben, ha nézed ki a biró, hát bizonyára azt fogod tapasztalni, hogy kilenczvenkilencz- ben a leggazdagabb polgár. Hát a szegény embernek nincs esze? Hm, ki mondja azt? Csakhogy nem oly használható ős nyomatékos, mint a gazdagé. Mert nem mindegy ám, hogy ki mit szól. Szóljon egy szegény ember valamit, — pusztában elkiáltott szó az, mely visszhangra nem talál. De ha a gazdag szól valami okosat — akkor azt a hízelgők serege villámként terjeszti, mert hát: vezetve nagy számmal jelent meg, áldozni a magyar művészetnek, — melynek kiváló képviselői szerencséltették Szegzárdot — azt annak lehet tulajdonítani, hogy a művészestély védnökségét megyénk két főrangú úrnője volt szives elfogadni; de varázserőt kölcsönzött annak tudata is, hogy Jászai Mari, a magyar művé zet egyik fényes csillaga, Hilgermann Laura, nemzeti operánk elsőrendű énekesnője sPolonyi Elemér zongoraművész fogják az estélyen tehetségüket ragyogtatni. Szép és fenséges, hogy magasztosan tudták a művészettel az emberszeretet érzelmeit egyesíteni. A kik eljöttek, azok megmutatták, hogy érzőkkel, rajongó szeretettel viseltetnek a művészet iránt és áldozni tudnak azon oltáron, melynek soha ki nem alvó lángját a humanizmus a felebaráti szeretet élesztenek, hogy enyhítsék a nyomort, letörüljók a nélkülözések okozta fájó könyeket és életre, tevékenységre serkentsék az emberszerető czólokat követő tüzoltó-egyesületet, melynek harezosai veszóly- lyel, életmegvetéssel küzdenek a pusztító bősz elemmel, hogy megmentsék felebarátjuk vagyonát. A művészek egyénisége s a tartalmas műsor valóban megérdemelték azt a rendkívüli érdeklődést, mely már az estélyt megelőzőleg is nyilvánult és a művószestőly napjáig mindegyre fokozódott. Ebből magyarázhatjuk meg azt a ritka jelenséget, hogy a fényárban úszó tágas nagytermet, — mely az ország, a megye s a város czimereivel, tűzoltó jelvényekkel,
