Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-07-02 / 27. szám
1893. julius 2. íróink kíséretében a délutáni vonattal jönnek meg s fogadásukra Simontsits Béla alispán és a rendező bizottság elnöke öt bizottsági tag kíséretében fog az állomásnál megjelenni. A budapesti művész- és iróvendégek a »Szegzárd szállódban fognak lakni. Délután öt órakor a rendezőbizotlság teljes ülést tart s testületileg fogja magát a védnöknőknek, a művésznőknek és hírneves íróinknak bemutatni. Esti kilencz órakor kezdődik a művészestély s ezen alkalommal újra figyelmeztetjük a közönséget, hogy kilencz óra előtt megjelenni szíveskedjék, mert az estély kezdetén a szükséges csendesség elérése czéljából az ajtók elfognak záratni s későbbi megjelenés csak a szünetek közben engedhető meg. Tizenegy órakor a »Szegzárd szálló« lampionokkal kivilágított udvari helyiségében lesz a vacsora s ez idő alatt a nagyterem rendbehozalván, ulánna kezdődik a táncz- estély. A védnöknőknek a rendező bizottság gyönyörű élő virágbokrétával fog kedveskedni. A művésznők és vendégek másnap még valószínűleg Szegzárdon fognak maradni s tervben van egy magyaros, paprikás halebédet adni tiszteletükre. ügy halljuk, hogy akadnak Szegzárdon egyesek, kik nem tudni minő okokból, agita- tiol fejtenek ki az irányban, hogy a szegzárdi közönség az estélytől távol tartsa magát. Az lenne csak szép dolog. Szegzárdi ez él ok előmozdítása indokából rendeztetik az estély és éppen Szegzárd maradna távol? Azt hisszük ezt az örömöt nem szerzi meg a szegzárdi közönség azoknak, kik az ő jóhirnevének rovására dolgoznak. A névmagyarosítások. — A tanító urak figyelmébe. — A Budapesti Hírlap 163. száma Panaszkönyvében (10. old.) S. G. jegy alatt egy néptanító figyelemre méltó indítványt tesz, melyet — minthogy az a tanító urakra vonatkozik s sokan közülök az imént neveztem lapot nem olvassák — t. szerkesztő ur engedelmével a következőkben ismertetek és kommentálok. Szomorúsággal tölti el őt — úgymond panaszképen — az a körülmény, hogy oly kevesen akadnak az idegen nevű magyar emberek között, kik 2 _________________________________________ se i, ón világosat a „Budapesti Hirlap“-pal. De azért szépen megfértünk egymás mellett. Mikor elmentem, ő még maradt. Maradt és rázta a fejét. Az első nap azt hittem, hogy valami „újabb sikkasztás“ olvastára rázza a fejét. De csakhamar elgondoltam, hogy ez még sem lehet. Mert ha az ember minden „újabb sikkasztás“ hallatára rázni akarná a fejét, akár egyebet se tenne. Az pedig már csak mégis lehetetlen. De meg azután a sikkasztás nálunk csak nem oly újság, hogy az ember miatta a fejét csóválja. Lassankint arra a tapasztalatra jutottam, hogy az öreg mégsem a sikkasztások miatt csóválja őszülő fürtöktől hiányosan övezett fejét, hanem inkább távozásom fölött. Valószinüleg azt sajnálja — gondoltam — hogy oly korán megyek el. Mindig rokonszenves embernek ismertem önmagamat, de hogy éppen nem daliás külsőm egy ismeretlen idegenre is ily rokonszenves hatással legyen, sosem hittem. Kezdtem én is vele rokonszenvezni s ellenállhatatlan vágy szállt meg, hogy ez érdekes emberrel közelebb ismerkedjem meg. Másnap udvariasabban köszöntöttem. A kávé után letettem az ujságlapot, hogy fölvegyem a beszéd fonalát. Hozzáfordultam s kendőmmel végigsimitottam homlokomat. — Ma nagyon meleg van . .. Az öreg nem reagált, föl sem tekintett. ..— Ma nagyon hűvös van — próbáltam meg. nevökkel is beleolvadnának a nagy magyar nemzettestbe. Ő, mint tanító, kivánatosnak, sőt nagy, hazafias cselekedetnek találná — amint hogy valóban az volna is — ha a tanítók között átalános mozgalom indulna meg abból a czélzatból, hogy ők a milleniumra tömegesen meg- magyarositsák a nevöket. Ha az ember forgatja az esztergomfőmegyei kath. tanítók névtárát — kesereg tovább Sz. B. — „elképed a sok német és tót név láttára. Mintha nem is Magyarországon laknánk!“ Pedig nem sokkal jobban vagyunk e tekintetben mi sem, kétharmadában magyar vidékünkön, mert temérdek sok az idegen nevű a pécsegyházmegyei tanitók sorában is.*) Például csak a (1. folyt, alább.) „Hány ember van — igy fejezi be lelkes felszólalását szépen és igazán Sz. B. — a ki törzsökös és zsíros magyar, nem enged a 48-ból s e mellett makacsul ragaszkodik idegen hangzású nevéhez? Hát következetesség ez? Nem kötelessége-e mindenkinek, a ki magyar ember, hogy az utolsó korlátot is ledöntse s miután már szí vvel-1 élek kel magyarrá lett, legyen azzá a nevével is!“ Ezzel szemben uton-utfélen azt hallhatjuk, hogy „boldogult apámat haló földében sérteném meg vele, mert az német (tót, o'áh) neve mellett is jó magyar honpolgár volt. Nem a név teszi az embert, német vagy szláv név mellett is buzgó magyar honfiú lehet valaki. Magyar ember, de — német fi (deutsches Kind!) vagyok. Miért tagadnám meg származásomat?“ stb. De ezek mind oly elcsépelt és kellő értékűkre már százszor leszállított ellenvetések, melyek ha egyeseknek tán igen is, de legkevésbé bocsáthatók meg azoknak, kikre a serdülő nemzedék, az ifjú Magyarország nevelése van bizva — a tanítóknak. Nézzék csak kérem, t. néptanító urak, a hazai tanitórendek igen számos tagjának példáját s épüljenek rajta. A benezés, piarista és ciszterczita tanároknak nevei — merem állítani — túlnyomó részükben magyarosítottak. Tessék csak sematizmusainkat tanu’mányozni. Mert sok van ám abban, hogy azok, kik a nemzet virága fejlesztésének legközvetlenebb gondozói, a nemzeti géniusznak a fogékony ifjú szivekben magvetői — egész külső megjelenésükben, még nevükben is magyarok legyenek. Pedig lám, ők szerzetesek, családtalan emberek, és még is kötelességüknek tartják — ha eredetileg nincs magyar ne- vök — ilyet magokhoz váltani. Önök ellenben, tisztelt néptanító urak, csaknem kivétel nélkül családosak, a Gondviselés által gyermekekkel sokszor nagyon is bőven megáldott apák. Önök tehát a fentórintett, dicső hivatásukból folyó, ideális okon kivül még a nemzetfentartás nagyon komoly és életbevágó czimén is reáutalva érezhetik magukat arra, hogy ne csak testben-lélekben, de — *) Szegzárdi tankerületben: Hergert, Simrak, Rova- csek, Schuller, Katzler, Traiber, Mayer, Hirling, Bergmann, Herdlein, Poltzer, Parti, Perler, Matejka, Schubert, Szupor, Schlenker, Deutschmann, Chityil, Glück, Schneider stb. _______ TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 27. sz.) Az öreg rám nézett. — Már hogy mondhatja uraságod, hogy hűvös van, mikor vödörszámra csöpög rólam az izzadság... — Bocsánat, ez elvégre is nagyon individuális dolog . .. Egyébként én Selmecz Oszkár vagyok . . . — Örvendek. Én Waldfleck Mátyás, nyugalmazott dijnok vagyok. így ismerkedtünk meg. Másnap már egyenesen Bulgáriára tértünk. S annyira belemelegedtünk a politikai eszmecserébe, hogy ott ragadtam egész délig. De legalább rendbehoztuk azalatt az egyházpolitikát s megfenyegettük a románokat, amit a magas kormány alacsony okokból még ma sem tett s elismertük Ferdinándot, Bulgária nemes fejédelmét, amiben szintén nem kevéssó előztük meg az összes nagyhatalmakat. ... Déli egy óra volt, mikor három dolgot konstatáltunk. Először, hogy mindketten igen okos emberek vagyunk. Másodszor, hogy tisztult az európai helyzet. Harmadszor s ez volt rám nézve a legfontosabb.: hogy nagyon éhes vagyok. Hívtam is Waldfleck urat ebédelni. De ő arra hivatkozott, hogy még egy-két újságja van hátra, azokat elébb. át kell olvasnia. Szólította is a pinezért. — Jean, az újságomat.... S a Jean csak hozta, egyre hozta. Már három szék halomig rakva s a Jean még egyre hozta. Ott volt már az Egyetértés, Nemzet, Népnevelők Lapja, a Magyar Dohány újság, Napló, Freie már fiaik, ismét nemzetfentartó fiaik végett is _ névre is magyar emberek legyenek. Va n a t. tanító uraknak elég egyesületük és ezeknek elég üléseik és gyűléseik: ajánlom, honfi- szivem egész melegével ajánlom Sz. B. kartársuk életrevaló, mert hazafias indítványát tüzetes megbeszélésre ős — megszivlelősre. . — rt. — A gyorsírásról.*) Az idő pénz, azt tartja a minálunk is érvényre jutott közmondása az ószakamerikainak. A ki e sen- tentiát magáévá teszi, tagadhatatlanul prakticusnak fogja is találni, ámbár ez nem annyira helyes felfogás, hanem sántító definitiokőnt tűnik is fel. Mert idő némely esetben több, más esetben kevesebb a pénznél. Idő nélkülözhetlen kellék arra, hogy egy bizonyos érő alkalmazásával, legyen az akár egyéni munka, akár tőke segítségével anyagi czőlt érjünk. Idő nélkül azonban nem gondolható semmi féle munka s ha emberi munkára gondolunk, akkor az idő nem csupán az erő alkalmazásával, mint a tőkénél, hanem annak létezésével, identikus. Az elhelyezett tőke holt erő, az emberi erő maga az élet, s ha ennek igazságát elismerjük, akkor azt is mondhatjuk, hogy aki időt megtakarittat velünk bizonyos ténykedésével, az életünket meghosszabbítja. Ha valaki pl. azon helyzetbe hoz, hogy egy adott időegységben sok munkát végezhessünk, az megtakanttatja velünk azon időt, melyet alkalmaznunk kellett volna, ha e munkákat külőn-külön végezni akartuk volna, de egyszersmind szaporítja erőnket is, 8 napot nyerünk pl. akkor, ha egy utazást, melyet különben 9 nap alatt tehetünk csak meg, a vasúton egy nap alatt teszünk meg. Némely dolgok, melyek pedig a mai világban olyan nagy befolyással bírnak, ..hogy nagyhatalomnak deklarálták, pl. a hírlapirodalom nem létezhetnének, ha olyan eszközökkel dolgoznának, mint a könyv- nyomtatás kezdetleges idejében s ezt szintén csak azoknak köszönhetjük, a kik abba a kellemes helyzetbe hoztak, hogy gépek segítségével az egyéni munka és erő magasabb fokú kifejtése nélkül, sőt kisebb munkával oly rengeteg munkákat végezhetünk, a melyet máskülönben az emberek légiója volna csak képes végezni az idő aránytalanul nagyobb egységében. Gondoljunk csak olyan újságokra, a melyek naponkint 100,000-nyi példányban látnak napvilágot, mint pl. a Theim. A. culturának egyik főfeladata eszközöket kipuhatolni, a melyek segítségével egyesek és társulatok időt, életet nyernek. Számtalan példával lehetne ezen tétel helyességét megvilágítani, a tudományok, művészetek, ipar, kereskedelem, szóval az emberi munka csaknem valamennyi ágában, hogy az emberek folyton azon voltak, vannak és lesznek, hogy ily eszközöket feltaláljanak. A villanyos korszak ellensége minden nehézkességnek. Itt van a többek közt a posta, távirda, telefon, az irómasiua. *) Felolvastatott a „Szegzárd-közponli tanitó-egye- sület“ Tolnán tartott tavaszi közgyűlésén. Presse és Kis Újság, a Budapesti, Pesti és Magyar Hir ap, Asztalos Közlöny, Magyar Géniusz, Közérdek és Egyen'ősóg, Magyar Gazda, Csak Szorosan, Frankfurter Zeitung és Szabad Szó, Zasztava, Videlo és Magyar Fémipar, Ország-Világ, Börsen Courrier és Hót, Politikai Ujdouságok, Tagblatt ős Vállalkozók Lapja, a Llloyd, Münchener Allgemeine és Vasúti Közlöny s az isten a megmondhatója, hogy még micsoda. Kíváncsian lestem a fejleményeket. Waldfleck ut egy pillantást vet a lapokból álló hegyóriásra s temperamentumosán lármázik a pin- czérrel, hogy a Szegedi Híradó, Novoje Vremja s Times még hiányzik. Kezdett a dolog bonyolódni. Mert az csak elképzelhetetlen, hogy mindezt egy ember olvassa végig. Pedig úgy volt. Waldfleck ur kirakta az asztalra az ő újságolvasó szerszámait: az okulárét, a tubákpikszist s a nagy sárga zsebkendőt ős úgy belemélyedt azokba a lapokba, mint a muzulmán a koránba. Nem tudtam bevárni a végét. Háromkor mentem haza ebédelni. Az asszony duzzogott s oly hideg volt hozzám, mint az ebéd, de legalább Waldfleck ur barátsága volt meleg. Másnap ebédülán jöttem a kávóházba. Wald- fleck ur még ott volt (talán még előtte való napról?) ült és olvasott.
