Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-05-21 / 21. szám
2 1893. május 21. jének, hogy századokon át hirdesse, ragyogja, sugározza szerteszét a valóban arany embernek soha nem hervadó érdemeit és dicsőségét ! Sőt ott áll már ős Budavárában, közel a hajdani igazságos Mátyás király palotájához, a magyar szabadéágharczban dicső halált látott, Budavár visszavételénél elesett névtelen hősöknek monumerüális emléke, az impozáns honvédszobor. Ép most rakja rá a hálás magyar nemzet ezernyi koszorúit, miknek minden zöld levelén, minden nyíló virágján,, le az összekötő és diszitő nemzeti szalag véges-vé- géig csupa gyémánt ragyog, az életben maradt öreg bajtársak és a viruló korban levő lelkes honleányok hálás kegyelete és tiszteletének gyémánt könycseppjei . . . Épp most zendül meg a merész alkolásu nagy érczszobor körül, százezrek ajakán, gyújtva és lelkesítve a »Hymnusz« fájdalomlelt mélabus dala, majd a »Szózat« szivet-lelketrázó hatalmas akkordjai! ... Ép most hangzanak el a lelkes ünnepi szónoklatok, dicső múltról, nagy jövőről, magasztos hivatásról, hazát szeretni tanítva, nagy tettekre lelkesítve dicső hősök törpe utódait! Hát mi ez mind, hanemha a köztünk ma is láthatatlanul működő pünkösdi léleknek magasztos munkája, az igazságot felismert szent lelkesedésnek dicső alkotása? J . Van hát, működik hát a szent lélek ma is, csak mi engedjünk neki működési tért sziveinkben s ne zárjuk el előle rut, hideg közönynyel ennek ajtaját, hogy aztán meg — fordítva — kitárjuk a lelketlen önzésnek! Örüljünk a szent lélek ünnepén őszintén, igazán, a magyar nemzet e pünkösdi kettős tüzes nyelvekhez hasonlító kettős lelkesedésének, mit kifejtett az Arany János és a honvédek szobra létrehozásánál! De aztán—mint Péter apostol mondá hajdan — »egy kissé keseredjünk is meg a mi sziveink- ben« és bánkódjunk azon: hogy nekünk még máig sincs Garai-szobrunk! Nohát óvjuk meg — vagyis inkább szítsuk fel a lelkesedést s majd lesz az is! Borzsák Endre. Bezerédj Pál jelentése. Előttünk fekszik Bezerédj Pál miniszteri meghatalmazottnak az 1892. évről szóló jelentése Magyarország selyemiparáról. E nagyhány. Szára vastag dorong volt, melyet alig birt kezével átmarkolni s végén, a borostyán helyett, czit- rom nagyságra kieszteigáiyozva. Feje födetlen; hosszú kuszáit haja vállaira omlott; arcza bozontas szakállal benőve; felső teste egészen mezítelen s csak fél válláról lógott egy kopott tigrisbőr. Deréktól valami fehér kimondhatatlan takarta térdéig, azontúl semmi, azaz, hogy a föld ős talpa között, lábujjaihoz erősített apostolok saruja féle. Guyonnal magyarul beszélgetvén, figyelmét az érkezőre forditám e szavakkal: — Nézze csak tábornok úr, mily nagy csibukja van ennek a dervisnek; még ilyet sem láttam! Mire | dervis, legnagyobb meglepetésünkre, magyarul imigyen válaszol. — Bizony, kérem alássan az urakat, szegény dervisnek ilyen kell; mert ha valamely gazdag pasánál megtölthetem abból a fáin dohányból, hát eltart három óráig is. i - Micsoda I! Maga tud magyarul ? Talán épen magyar is ? — Magyar vagyok, pedig a javából, Gyöngyös városából. Az urak is magyarok? — Hogy hívják? — Juhász Mihálynak, tisztelettel legyen mondva. __ Mondja el, hogyan került a dervisek közé és miért adta magát erre a rongy életre? fontosságú jelentés valóban megérdemli, hogy vele bővebben foglalkozzunk. A kiváló gonddal és szakértelemmel ösz- szeállilott s kitünően megszerkesztett jelentés felöleli a hazai selyemtenyésztés és selyemipar fejlődését, jelenlegi helyzetét; rámutat az ügy továbbfejlesztésének akadályaira s szól kimerítően a községi faiskolákról, az általános befásifásról, szóval mindenről, a mi a selyemipar körébe esik. Különösen fontosaknak találjuk a jelentésben található javaslatokat, melyek a selyemtenyésztés továbbfejlesztésére, a szederfák szaporítására és a községi faiskolákra vonatkoznak. E javaslatok megszivlelését 1 a jövőben leendő alkalmazását az állampolgárok jól felfogott érdeke sürgeti. Ezek közül mégis a legégetőbb kérdésnek tartjuk a szederfák szaporítását, mert a szederfa-állomány az egész országban most már teljesen ki van használva. Az elmúlt évben ugyanis beállott az a szomorú helyzet, hogy a tenyésztők nem voltak képesek szederfa-le- vél hiánya miatt a selyemhernyókat kellőleg táplálni s igy, mint a jelentés mondja, a félig felnevelt hernyók közül nagyon sok éhen pu-z- lult el. S ez a körülmény okozta, hogy 1892-ben a selyemgubó-termelés az előbbi évben elért eredményhez képest csökkent. Már gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar — ki a negyvenes években a selyemipar felvirágoztatása érdekében fáradozott és mások buzdítására saját birtokán szederfa- ültetvényt és selyemfonódát létesített — fennen hirdette, hogy hazánkban a selyemtenyészlés és selyemipar jövője csak úgy lesz biztosítva, ha országszerte gondoskodunk a szeder fák szaporításáról. Ezt sürgeti már egy évtizedet meghaladó idő óta Bezerédj Pál is, ki átérezve a nemzet nagy apostolának intenczióit, vasakarattal, nehézséget nem ismerő erélylyel s fáradhatatlan ügybuzgósággal igyekszik a s elyem tény ész tést és a selyemipart hazánkban továbbfejleszteni. Az ő bölcs vezetésének, önzetlen munkásságának köszönhető, hogy 1880 óla Magyarországban rohamosan fejlődésnek indult a _________TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (21. sz.) — Jaj, uram! Hosszú históriája van annak, soká tartana az elbeszélése! — No, jól van, dervis. Vacsorára maradjon nálam, akkor majd elbeszéli sorsát. Meghívásom jól esett neki, mert az éhség nézett ki szemeiből. Tüköryvel, ki ekkor hadsegédtársam volt Guyon mellett, szobánkba vittük s jóllakatván őt, egyre unszoltuk történetének elbeszélésére; de sehogysem akart beleharapni. — Lássa — mondám neki — maga ázért nem akarja elbeszélni életesorját, mert szökevény az osztrák hadseregből! — Erre egészen megijedve feleié : — Én, uram?! Én soha életemben sem voltam katona, hanem pók a mesterségem s miután ezt meguntam, Belgrádnál Törökországba jöttem. Itt eleinte a tánezoló derviseknél szolgáltam s ott megismerkedtem másfajta dervisekkel is, kik bevettek maguk közé. Ezekkel elmentem Mekkába, Jeruzsálembe I más szent-városokba. Csak Mekkában már tízszer voltam. Összejártam én, uraim, az egész világot; mert a mily igaz, hogy most 1852-őt Írunk, húsz éve már annak, hogy dervissé lettem. Ezen idő alatt pedig igen sokat tanultam. Lássák uraim! Tudok ón mindenféle betegséget gyógyítani, jobban, mint bármely orvos! — Igazán jókor jön — válaszolóm — épen hideglelésben fekszik a pasának csibukcsija, gyógyítsa meg! — Meg is gyógyítom ón —• felelte nagy önselyemipar s ma már oly magas fokra emelkedett, hogy azt a meglevő szederfa-állomány mellett továbbfejleszteni nem is lehet. Helyesen jegyzi meg jelentésében, hogy működése első perczétől fogva felismerte, miszerint selyemtenyésztésünk jövője csak attól függ, mennyire leszünk képesek az ánnak gyakorlásához szükséges szederfa-mennyiséget előteremteni. Jól mondja továbbá, hogy a szederfa- tenyésztést magánvállalkozókra nem lehet bízni; azt az államnak kell felkarolni, propagálni éppen úgy, mint az a múlt században történt, midőn a selyemiparnak első alapja hazánkban megvettetett. Igazat adunk Bezerédj Pál urnák, hogy a kormány részéről erélyes és czéltudatos akczióra van szükség, mert különben az ügy továbbfejlesztése és befejezése iránt sem ő, sem bárki más felelősséget nem vállalhat. Nem elégséges tehát, hogy hazánk több vármegyéjében, mint Tolna-vármegyében is, szabályrendeletet alkottak a járási • faiskolafelügyelői intézményre; mert az ügy fontossága mulhatlanul megkívánja, hogy országos törvény rendelje el a szederfa-állomány szaporítását; mivel a tapasztalat igazolja, hogy sem buzdítással, sem megyei szabályrendeletekkel nem lehet a czélt elérni, olyan országos törvény kell tehát, mely szigorúan elrendelje, hogy az ország minden községében legyen községi szederfa-iskola és hogy az országos-, megyei- és községi utak, valamint az alkalmas területek, nyilvános terek is szederfákkal ültettessenek be s e fákról azután a tenyésztők ingyen és zavartalanul szedhessék le a lombozatot. Erre vonatkozólag különben a jelentésnek a községi faiskolákról szóló részében igen alapos érveléssel támogatott javaslatot találunk. A selyemiparral foglalkozóknak már közel nyolez millió forint fizettetett ki; ez oly örvendetes tény, a mely valóban megérdemli a méltánylást különösen a mostani válságos gazdasági viszonyok között, mikor a megélhetés nehézségei majdnem leküzdhetlenek. A növekedő igények nagyobb és nagyobb szükségletet szabnak elő: a család fentartása,a polgári kötelességek teljesítése,adók és közterhek viselése egyaránt ólomsuly gyanánt nehezednek a szegény állampolgár vállaira. S legválságobizalommal — itt van nyakamban egy lapos kőereklye, melyet Mekkából hoztam, televésve a Koránból vett szent mondatokkal, melyek Mohamed koporsóját díszítik; ezen követ tintába mártva papírra nyomom mindannyiszor, mig egy iv tele lesz; ezt azután vízben feláztatom s a betegnek adom. Ha egyszeri bevétel nem használ, ismétlem a gyógyszert. — De hátha a sok papirostól, tintától rosszul lesz a beteg és belehal?! — Jaj, uram! Ez Isten akaratja, mi ellen halandó embernek zúgolódni nem szabad! — Gyógymódját meg is kísérelte a csibukcsin három napig; de a beteg állapota nem változott. Erre azzal menté magát, hogy bizonyosan valamely dzsin, vagy más ellenség áll a gyógykezelt útjában s mig azzal ki nem bókül, mitsem tehet vele. Majd elbeszélte, hogy minő nagy csodákat képes végbevinni. — Kiváncsi volnék, melyek azok? — Hát, uram! Mikor egy kemenezében legjobban ég a tűz, ón bemegyek, azt össze-vissza járom s sértetlenül jövök ki belőle. — No, dervis! Ezt már csakugyan szeretném látni! Menjünk a legközelebbi pékhez s ha te be- raennél a lángok közé s baj nélkül jösz ki, — szavamat adom, hogy példádat követni fogom. — Jó! Minthogy azonban ehhez bizonyos előkészületek szükségesek, visszajövök egy hót múlva s akkor megcselekszem.
