Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-04-16 / 16. szám
2 1893. április 16. Tűzvész. Mult csütörtökön Tolnavármegye két virágzó községében, Bölcskén és Zombán az óriási szélvész közepette tűzvész dühöngött, mely mindkét helyen kétségbeejtő pusztítást okozott. Száz és száz családot tett hajléktalanná, kik vagyonuktól megfosztva, a kétségbeesés örvényébe sodortatnak, ha a jószivü közönség nem siet segitségökre. Bölcskén mintegy 200 épületet, Zombán pedig 44 lakóházat — köztök a Georgye- vics-féle kastély felerészét is — és 23 melléképületet hamvasztott el a pusztító elem. Zombán délután, úgy kétóra tájban gyu- ladt ki a posta melleit Bruckman József lakatosnak a nádfedeles háza a műhelyből a kémény tájékán és az erős északi szél szerteszéjjel hordta az izzó zsarátnokot s csakhamar egész utczasor állott lángban. Megkondultak a vészharangok, mire a lakosságot rettenetes pánik fogta el, mert az óriási szélben az egész községet végpusztulás fenyegette. Általános volt a zűrzavar és fejetlenség, csak a szél erős üvöltése, a kétségbeesettek sírása, jajgatása és segítség kiáltása hallatszott. A tüzet a szél felkapva, végig vitte az utczákon és — Isten csodájára — közben-kőz- ben egy-egy ház megmaradt, mig a többi a lángok martaléka tett. Szegzárdról, hova távirati utón jutott el a tűzvész hire, rögtön elindult Wilhelm Ede tűzoltó alparancsnok vezetése alatt Nikitits Imre, Kunczer János és Székelyi József egy fecskendővel ; ott voltak még ahőgyészi, bonyhádi, agárdi tűzoltók és a többi szomszédos községek is tűzi fecskendőkkel, Harcz, Belacz, Kokasd, Kéty 1—1 és Dőry-Patlani uradalom 4 fecskendővel, összesen 18 fecskendő működött. Mire azonban ezek megérkeztek, már a tűz nagy pusztítást vitt véghez. Megesett az ember szive, a mint látta a hajléktalanná lett szegény nép kétségbeesését s hallotta azok zokogását. A lakosság a tűzoltókkal emberfeletti küzdelmet fejlett ki, hogy útját állja a dühöngő elemnek, mely azonban csak akkor szűnt meg pusztítani, mikor már a falu végig égett. Különösen kitüntették magukat a hőgyészi és lengyeli tűzoltók. Előbbi 14, utóbbi 24 tűzoltóval vonult ki és a lengyeliek egész másnap 5 óráig legtovább maradtak a vész színhelyén és oltottak egész éjjel lankadatlan szorgalommal. A mentést nagyon megnehezítette a vízhiány. A vész színhelyén Dőry Pál, a völgy- ségi járás főszolgabirája és Németh János szolgabiró intézkedtek, a rend fentartására pedig Buday Gyula hadnagy vezetése alatt a csend őrség ügyelt. Bölcskén, hol a tűzvész még nagyobb* erővel dühöngött, a nyomor és kétségbeesés leírhatatlan. Ameddig az északi szél irányában házak voltak, addig minden elpusztult. Szivet- rázó jelenetek játszódtak le a földönfutóvá, koldussá lett szegény lakosság között. A belügyminiszter sürgönyileg a tűzvész hírére 1000 forintot küldött a bölcskeiek részére. Amicus. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (16. sz.) Az a bizonyos 15 krajczár. A fővárosi lapok ismételten foglalkoztak már a magyar törvényhozásnak tavaly hozott ama rendelkezésével, hogy ezentúl minden néven nevezendő népiskolai tanuló után 15 krajczár fizetendő tan- évenkint az országos tanitói nyugdíjintézet alapja javára. Elmondták a nem kormánypárti budapesti lapok abbeli nézetűket s meggyőződésből ismétlem ón, hogy e rendelkezés bizony nagyon odiózus, és végrehajtása sok tigygyel-bajjal fog járni, akár a községi elöljáróság, akár az iskolaszéki gondnok, akár pedig, a mi legkevésbé kívánatos, magok a tanítók eszközölnék a tanév elején ama 15 krajczároknak beszedését. Sokkal helyesebb lett volna, s ezt nem csak én állítom, hanem állítja a falusi tényleges viszonyoknak és a föld népének minden elfogulatlan ismerője, ezt a 15 krt más valamely adónembe mintegy becsempészni oly formán, hogy az adófelemelóshez (akár az eb a veréshez!) hozzászokott publikum ezt úgyszólván őszre sem igen vette volna. De azt mondhatják a honatyák, hogy „mi az a 15 krajczár? Miért ne neveznők nevén a gyermeket? Oly nemes czélra, aminő az orsz. tanitói nyug- dij-alap, annyit, csak áldozhat a legszegényebb szülő is! Egy téli fél napszám az egész!“ (Csakhogy most télen se egész, se fél napszám nincsen.) Hiszen 15 kr magában véve summának csakugyan nagyon szerónyke, a honatyának alig egy szál szivarra való summa, de a mai, szerfölött mostoha viszonyok között a megélhetéssel máról holnapra keservesen küz- ködő szegény emberre nézve még ez is pénz; és még inkább pénz akkor, ha annak a szegény embernek, tegyük fel, a hétköznapi iskolában három, az ismétlőben pedig két gyermeke van s igy az egyszer 15-ből ötször 15 = 75 kr leszen, a mire ugyan a Sárközben (Bozsolik Ferencz barátom állításaként) nincsen, de német községekben igenis akárhányszor •van eset. Hogy pedig a czél magasztosságának emlegetése nem igen fog a népen, főkóp nem Germániának hozzánk szakadt szűkkeblű fiain: erre nézve bizonyítékul és tanulságul hűségesen leirom azt, ami németajkú községünk egyik télszakán tartott iskolaszéki ülésén megtörtént. Miután az elnök előadta volna a vonatkozott uj törvény mibenlétét, a czólnak kétségen fölüli nemes voltát, de egyben a 15 krajczárok beszedése iránti intézkedés szükségességét is: felállt az egyik iskolaszéki tag, egy kevesebb jóindulattal, mint természetes ószszel dicsekedhető, a községben előcsa* hősül ismert ember és azt mondja: „Jó biz’ az és szép annak, a ki kapja; de beezeg nem a szegény embernek, a kinek azt a véres verejtékes pénzt ki kell izzadnia. Tanitói nyugdíj-alapra ? . . . Hát a szegény parasztnak és munkásnak ki ád nyugdijat, ha megnyomorodik, vagy elöregszik ?“ A vendégként jelenlevő nótárius, a falu gyorseszü pennája, nyomban visszavág: „Hallja-e maga, ha minden polgárt és mesterembert is nyugdíjaznának, hiszen az még sokkal többe kerülne! Hát ahhoz honnan vennénk a pénzt?“ „Az már igaz, kérem — ötöl-hatol az előbbi — de hát legjobb: ne kapjon se paraszt, se tanító!“ Ilyen a német pórnóp logikája. Látóköre oly korlátolt, kedélye (a „Gemüthlichkeit“ hazájából sza- kadtnak!) oly fásult és önző, hogy mi különbséget se lát a között, hogy csupán terhes közhivatalában elaggott tisztviselője, vagy mindenki egyaránt kapjon, vagy ne kapjon penziót. Szomorú biz’ ez kérem, de való. Tehát hiában hangoztátjuk akár az összeg kicsinységét, akár a czélnak, melyet szolgál, kiválóan nemes voltát: el lehetünk rá készülve, hogy ezeket a 15 krokat csak a legnagyobb kellemetlenségek közt és a nép részóx*ől nyilvánulandó renitenczia mellett lehet majd behajtani; s azért igénytelen véleményem szerint nagyon helyén való dolog volna, e törvényt mielőbb oda módosítani, hogy az orsz. tanitói nyugdíjalap növeléséről valamely közvetett s ne ilyen, a tömeg előtt oly népszerűtlen uton-módon történjék gondoskodás. De addig is, mig ez bekövetkezik — mért remélhetni véljük, hogy a sok gyűlölködés és lólek- vesztés elkerülése végett be fog következni — jó— Az olasz nőket nem szeretem — mondá — életmódjuk miatt, de van egy pár kitűnő angol barátnőm. Ha magyar jön, az mindig ünnepszámba megy! Azután sok érdekes dolgot beszélt a 48-iki időkből, mik vele történtek. Mint vágyódik haza, de a testvéri és honleányi kötelesség itt tartja vissza. Azután igen szívesen fogadta hitveseink üdvözletét, kérdezte, kinek van nála az arczképe? Az ottlővő- ket nagy örömmel vette át, a többivel pedig meg- igőrtette, hogy elfogják küldeni. Emlitette, hogy bátyja most, leszámítva a köhögést, mely éjjeli nyugalmát zavarja, kitűnő egészségnek örvend s rendesen éjfélig dolgozik Íróasztalánál, iratainak utolsó kötetén. Bátyja gyakran említi neki, hogy emlékezőtehetsége soha sem volt oly tiszta, mint most; ifjúkorának oly eseményei tárulnak fel előtte, miket férfikorában elfelejtett. Csak lábai ellen panaszkodik, hogy hamar fárad, de ebben bizonyos öreges naiv- ’ sága van. Ugyanis nem egyszer két óra hosszan is sétál, mikor fáradni kezd (rendesen reggel hét órakor teszi sétáját); természetesen most még jobban elfárad, mire haza ér. Azért házi orvosa azt ajánlja, hogy úgy intézze sétáját, mire a fáradságot érzi, már haza érjen. Sírva panaszolta, hogy egy gyermeke a tengeren halt meg, kettő pedig Amerika földjében nyugszik; „tehát még az a vigaszom sem maradt, hogy mellettök pihenhessek.“ S mikor este a kormányzótól elbúcsúztunk, Ruttkayné kikisért még az előszobába is; mikor utoljára csókoltuk meg a kezét, elfogta a bon vágy s fuldokolva rebegte: — Az egy borzasztó, szivet rázó gondolat, hogy ily távol kell hazánktól meghalni, a mikor nem lesz körülöttünk egy szerető szív, egy ismerős hang! Mig a kormányzó egy nagy lélek néma lemondásával várja e szörnyű véget. Kossuthnak most titkára is van, egy magyar ember Aulich Nándor, ki már 12 év óta van külföldön. Kossuth, bár legtekintélyesebb lapjaink járnak hozzá, közülök egyet sem olvas, hanem titkára referál neki a főbb eseményekről; kíméli szemeit, hogy minden idejét és erejét iratainak méltó befejezésére fordíthassa! Teljes hét órát töltöttünk Kossuth körében, mely alatt beszéde kiterjedt minden körre. Miután az eddig közölt részletek hiányosan, csak főbb vonásokban jelentek meg, érdemesnek tartom azt egy helyen a maga teljességében közzétenni abban a sorrendben, amint következett, mert Kossuthnak minden szava egy-egy aranymondás. A társalgás a mai viszonyokkal kezdődött, az egyházpolitikai helyzettel; ekkor mondotta e nevezetes szavait: — Sajnálnám, ha Wekerlének vagy bármely más miniszternek is, hijják azt Pityi Palkónak, e kérdés miatt kellene buknia. Bukjék meg, ha kell, de ne ily középkori kérdésért, mert valóban a középkorba akarják visszavinni a nemzetet e kérdéssel. Turin külsejéről szólva, emlegettük szobrait, kölönösen dicsérve Garibaldi és Cavour szobrát. Ez utóbbinál Itália géniusza térdel Cavour előtt. Kossuth kijelenté, hogy épp e miatt nem tetszik neki e mű, aztán dörgő hangon kiáltá: — Térdeljen bármely nagy ember a^ nemzet előtt, de ne a nemzet az előtt; ez nem járja. Társadalmi életéről igy nyilatkozott: — Közel vagyok az utolsó Zrínyihez, kit addig tartott Ausztria a börtönben, mig elfelejtett beszélni. Helyzetünkről igy szólt: — Lassúbb haladás, több szabadság, mert talán nem minden haladás, ami annak látszik. A mai szélhámosság jellemzésére e szárkászti- kus mondást hozta fel: — Az atya igy adja tanácsát fiainak: Bort mindenből lehet csinálni — még szőlőből is! Érdemei dicsőítését igy utasitá vissza: — Az érdem ott kezdődik, hol a kötelesség végződik — ezt se teljesitettem! Csak egyet nem tud felejteni, egyet megbo- csájtani: a kihonositási törvényt. Ez az oka, hogy Tisza Kálmánnak soha még a nevét sem veszi ajkára, s akárhányszor hoztuk elő, elhallgatással tőrt más tárgyra. Titkára emlitette, hogy még maguk közt sem szól róla soha. Midőn azzal vigasztaltuk, hogy: Kormányzó ur! a magyar nép szivéből nem lehet önt kiirtani soha — gunymosolylyal igy némitott el mindnyájunkat: — Kérem szívesen, említsenek csak egy kerületet is, mely e kérdés miatt kérdőre vonta, vagy a jövő választásnál elbuktatta volna képviselőjét? Ezzel már nem vigasztalhattuk meg, fájdalom! S midőn mindezt választási rendszerünknek tulajdonítottuk ! — A választási visszaéléseket — úgymond — ismerem; nagy baj, hogy az életmód nem felel meg a megélhetésnek 1 Hozzá: az intézményeknek visszahatása van a nép erkölcseire; s a nép? Megadta magát! A vármegyét védi, de mai helyzetében guny- tárgynak nevezi. Az a hibája, hogy szabadalmakra volt alapítva ős nem szabadságra, de azért önkormányzata volt! Az újkornak a szolgaság felel meg! Mindenen lehet segíteni, csak egy nemzetnek erkölcsi megromlott- ságán nem! Számkivetett életének türelmes viselésére egy 1800-beli nápolyi föliratot idézett, mely ott utaztá- ban ötlött szemébe: „Vagy szenvedj, vagy halj meg!“ A tósztok éltető zajára igy felelt: — Az élet nem adomány, az kárhozat! S midőn említettük, hogy már prolongálva van élete, mert a jövő évben eljő a hires debreczeni dalár- egyesület, hogy elénekelje a hires Kossuth-dalt, s ezt meg kell hallgatni: — Akkor önök a kínnak prolongáczióját kívánják. .
