Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-02-23 / 8. szám
KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Előfizetési ára: Egész évre...................6 frt — kr. Fé lévre . . . . . 3 „ — „ Negyedévre . ... 1 „ 50 „ Egyes szám a kiadóhivatalban 12 kr. i------------------------------------------~+ Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó-egyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. H-----------------------------------------Me gjelen: hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttér 3 hasábos petitsor 15 kr. I Hirdetések jutányosán számíttatnak. | SZEEKESZTŐSÉG: Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Széchényi utcza 176. sz, alatt, hová előfizetések, hirdetések és felszólamlások küldendők. Koldus-urak. Azt hiszem, hogy édes hazánk községeinek egyetlenegy lakosa sincs olyan, ki ki ne lett volna téve a fenti czimet méltán megérdemlő, munkakerülő csavargók orczállan betöréseinek, erőszakos kéréseinek, kapott alamizsnájuk fitymálásainak, szidásainak s leg- | Hőbb esetben dörmögéseinék s ajtóbecsapá- kainak. Hallgassuk ki csak őket, mikor az országúton különféle fortélyokat kovácsolva hajadnak a czélbavett község felé. — Te! Ismered ezt a falut? Voltál benne ? — Én ne ismerném? Én ne lettem volna? Én, ki összejárta Tolnát-Baranyát, ki tizenkét év óta élem a buta parasztok könnyen kikunyorált kenyerét. — Van-e benne valami ur : uraság, pap, tanító, jegy ...? Uram bocsá’! hiszen a jegyzői lakást el kell kerülni minden becsületes, kenyérkeresésétől megfosztott szegény vándor- legénynek. — Élő tanúm nincs; csak ezzel a bottal bizonyíthatnám be, hogy voltam benne. — Hogyan ? — Ezzel vertem a hátára a k—i tanitó- nénak, mikor el nem fogadtam kutyának is kevés kenyerét s mikor ezért rám támadt. Egy uraság, két pap, két tanító van benne; hanem ezekre nem sokat számíthatunk. Kinek felesége nincs, az csak, ha pörrel is, ád valamit; de a kinek van, no attól Isten mentsen ! Onnan ugyan nem kapsz egyebet, mint egy kanál lisztet, egy darab kenyeret vagy sülitököt, nehány szem krumplit vagy legjobb esetben egy vagy két rongyos krajczárt. A parasztság? Roskadásig megrakja az embert; csak úgy görnyed szegény vállad a sok istenáldásától — Hát aztán baj az, ha lisztet, kenye- I rét, sülttököt, krumplit kap az ember? — Hog^pfé volna! Hát csak nem fogyasztok el naponként 3—4 liter lisztet, 40—50 darab kenyeret s két hízóra való sülttököl és krumplit! Elég a szalonnát is I megenni, melyet visszautasító szavaimra adnak. — Hát mit csinálsz azzal a sok istenáldásával? — Mintha nem tudnád! — De csakugyan nem. — Hát eladom a kocsmárosnak. Kapok I érte 15—20 kr. ára bort pálinkát. Jó kedvre hozom magamat s tovább megyek. — Hát aztán hova teszi a korcsmáros azt a sok mindent? — A teknőbe, a dézsába; onnét adja a I disznóknak. — Hm, hm! És minden szegény utas lehet szerencsés annyit kapni, mint te? — Nem igen. Szemesnek áll a világ. Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája. Én bizony nem ijedek meg a magam árnyékától. Bemegyek én mindenüvé, a hova csak lehet. Ha be van zárva, ujjammal nyitom ki a kisajtót. Ha a konyhába be nem mehetek (a mi pedig rendes szokásom), az ablakon kiáltok be, hogy adjanak, égett vagyok, szerencsétlen vizkárosull vagyok, könyvkötő vagyok, szitakötő vagyok, mázoló vagyok sat. A világért se mondanék olyan ipart, melynek valamely ágában holmi ideig-óráig való megbízással tisztelnének meg. Csak úgy remegnek tőlem a falusi asz- szonyok. Nagy, széles ember vagyok, a szakállom is jól megnőtt: ennyi elég, hogy tekintélyes legyek. Egy kicsit keserves képet vágok s le van gáőzve az el-kiulasitás lehetősége. Akkor vagyok szerencsés, mikor kenyeres pajtásam is akad valahonnan; mint már te is barátom. — Hogyan? — Bemegyünk a faluba. Én az egyik,, czimborám a másik soron, alvégtől a felvégig űzzük a kéregetés könnyű iparát. így mind- akettőnk kitapasztalja a saját sorát s miheztartás végeit tanácsot ád a másiknak: hol milyen szőrű emberek laknak s hányán vannak otthon. Mikor a végponton összetalálkozunk, sort cserélünk. Do sokszor mondják: alig győzzük eze-' két a kéregetőket; ez már ma a nyolczadik j vagy tizedik. Mit törődünk mi vele! Egy kis séta, meg egy kis beszéd, s meg van a min-j dennapi kenyerünk, borunk és pálinkánk. T Á R C Z A. Szegény Julit, hogy megverték. Szegény Julit, hogy’ megverték ! A haját majd mind kitépték. Össze-vissza szidták, hordták; Mondtak néki lisztet, korpát. Mit se használt: nem ment férjhez, Hórihorgas vőlegényhez. Azt gondolta, hogy még ráér Várakozni Nagy Pistáér’. * Nagy Pistának nagy a búja: Julinak lesz kézfogója. Majd megbomlik a hírétől; Fáj a szive, feje szédül. Elmenjen-e, ne menjen-e? A vőlegényt megverje-e? Ha megveri: majd elfogják ; Bekísérik, be is csukják. Szegény Pista otthonn marad; Búsulgat a félszer alatt. Vacsorára szépen híják: Nem megy, a mig be nem ríják. „Mi a bajod édes Pistám ?“ „Férjhez adják a Juliskám.“ „Férjhez adják?! Kinek, minek?“ „A kölesdi Tóth Fercsinek.“ „No, fiam, ha meg nem várhat: Soh’se nyerjen boldog várat!“ „Csalja meg a számítása, Csalfa legény ámítása! Tóth István. A győztes. Böjti tárcza. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ánglius a kinek az a baja volt, hogy nem tudott jól aludni Irigyelte is nagyon azokat a boldog halandókat, 1 a kik jóizüt tudtak aludni. Hogy valami gyönyörűsége mégis legyen, — hát álmatlan éjszakáit azzal töltötte, hogy megfogadott egy-egy jó alvó embert, befektette saját ágyába — és nézte mint alszik az a jámbor. Véghetetlen sokra becsülvén az alvási képességet : verseny alvásra hirdetett pályázatot. Természetesen akadt versenyző elég, annyival is inkább, mert ügyes ügynökei által mindenfelől összetoborzotta az embereket. Egy szép téli estén kezdődött a verseny az e czélra emelt épületben. Volt abban az épületben vagy négyszáz szoba s minden szobában aludt négy pályázó. Az adott jelre lefeküdt minden pályázó és igyekezett elaludni. Könnyen ment valamennyinek az elalvás. Pár perez múlva olyan horkolás rezkettette meg a levegőt, mintha százezer orgona szólt volna. Az ánglius pedig gyönyörködött vala. Sorról-sorra járta a a szobákat s nézte a versenyzőket, a kik irigylésre • méltó boldogsággal húzták a bőrt a fagyon. A pályázók valamennyien kitettek magokért. Egyetlen-egy sem neszeit föl közülök egész éjszaka,) pedig az ánglius két ágyút süttetett el az udvaron. Bizony dél felé járt már az idő mikor felébredt az első s bizony estére hajlott már a délután mikor az! utolsó előtti nagy ásitozva felkelt. Egy a versenyzők közül még akkor is aludt. Az ánglius szent áhítattal közeledett a tüneményszerű alvóhoz s megvizsgálta, ha váljon nem e csak tetteti magát. Borsot tört az orra alá: nem mozdult; megczibálta az üstökét: oda se nézett; borbélyai által megkoppasztatta a fejét életlen borotvával: föl se pillantott a diszalvó. Angliusunk azonban kétkedett. Oda ült hát az ágya szélére s onnét vigyázta a győztest. Az pedig aludt, mint az aludt-tej. Aludt, aludt, még harmadnap délben is aludt. Az ánglius kezdett kétségbe esni, hogy ez a tisztelt úri ember a végítélet napjáig fog aludni s költögetni kezdte. Leöntötte jeges vízzel: a I tisztelt úr észre sem vette, csak aludt tovább. Még ötöd nap is aludt. Az ánglius kezdett hinni a csodákban, — de szerette volna felébreszteni az ismeretlen nagyságot, hogy kilétét megtudja s a hosszú alvás művészetének titkát kicsalja tőle. Emberünk azonban nem hajtott semmi szóra, hanem aludt folyvást. Az ánglius meg vigyázott reá s addig-addig leste az I alvót, mig egyszer csak maga is elaludt s kilencz órát aludt egy végiébe a nélkül, hogy csak egyszer I is felrezzent volna. Mikor felébredt, tekintete legelőbb
