Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-02-23 / 8. szám
Hát ha akarod, tehetünk most is igy. Amott, a hátunk megett jön három czim- bora: siessünk, hogy meg ne előzzenek bennünket; nem értik-e ők is jól a mi mesterségünket. És ezek az »urak« még becsületes koldusok a czigányasszonyokhoz képest. Azok még idáig csak egyenként járnak házról- házra; de a czigány asszonyok (no mivel a gyöngenemhez tartoznak) hármasával, négyesével is. Vékony, hosszú ujjaik igen alkalmasak a tolózár kinyitására. Két ok miatt nem viselnek lábbelit: először mert nem igen telik a jövedelemből, másodszor mert macskalépteik hangzása sokkal hallhatóbbá lenne. Nyakukba akasztott 6—8 szél szoknyájuk pedig igen alkalmas az eltolvajlott tárgyak eldu- gására. ők bátrabbak, mint az »urak«. Iszonyú, sipító s rikácsoló hangon kezdik a kunyorálást. Mindenütt (udvaron, konyhában, kamarában, istállóban) keresik a gazdát s gazdaasszonyt; s mig nem látnak valakit, tesznek és hallgatnak s mikor látnak, lármáznak és állanak, mig vagy ki nem elégittetnek vagy hatalmasabb hangon tulkiáltatva ki nem tuszkol- | tatnak. Óh hány csizma, czipő, kés, kanál, liba, tyuk s a t. tudna beszélni hősi tetteikről s hány sátor a benne rejlő értékesebb tár- I gyakról. És ezen ajtókilincset sokszor egymásnak adogató »urak« és »úrnők« miatt akárhányszor megtörténik, hogy egy jóravaló, becsületes vándor-legényt üres marokkal bocsátunk el, mert már kifogytunk az adakozási kedvből dolgainknak annyiszor félbeszakítása s a miatt, hogy el nem tudjuk gondolni, hogy már mit is adjunk. Megtörténik, hogy egy háznál naponként 15—20 különböző életkorú s erkölcsi fokozatú egyén is jelenik meg. S ők (az előbbi két osztályba sorozottak) nem ismernek várakozást alamizsnáik elvételénél. A miatyánkot (habár ez már ritka eset), a kérés jól begyakorlott mondókáját (és pedig folyton fokozatosabb hangerősbüléssel) elmondják 5-ször, 6-szor is, mig végre legtöbb esetben elégedetlenségük durva és gúnyos kifejezésével, az előbb imádott s álI dásba foglalt isten szidásával csapják be a j kisajtol. E koldus urakról én már sokat gondol- I koztam: hogyan lehetne megfékezni túlkapásaikat s ezáltal biztosabbá lenni a személy — és vagyonbiztonságot. A miket róluk gondoltam, röviden, a t. olvasó szives türelmének kérésével, elmondom. Minden egészséges, becsületes, szorgalmas, józan és takarékos ember képes munkájával a maga életét, de meg a másokét is tisztességesen fenntartani, ha bármilyen szegény is. A földműves, napszámos, legalább a mi hazánkban s a mondott föltételek mellett mindig talál annyi munkát, hogy általa életét fönntarthassa. Az iparos (a kéregetők legnagyobb része), a kereskedő másként van. Az ő munkájuk sokszor megakad. Az üzlettulajdonos megbukik, vagy épen iparának pangása miatt elbocsátja segédeit s azok mennek világgá. Ámde Magyarországban ha itt nem, másutt, ha oly sokért nem, kevesebb bérért, ha nem is mindjárt, nehány hét alatt mégis talál a munkás annyi munkát, hogy, ismét mondom, a fentebbi föltételek mellett megélhessen. Tehát a fő ez öt föltétel s nem akad meg az élet szekerének kereke. Igen, de hátha mindezekdaczára egy vagy két hónapig nem kap munkát, elfogy megtakarított csekély keresménye s még mellé meg is betegszik? Ezekre nézve ezt gondoltam. Minden segédjét elbocsátó iparos vagy kereskedő lássa el segédjét városi rendőrség vagy szolgabiróság által látlamozott elbocsátási igazolványnyal. A mely segéd aztán egy hónap leforgása alatt nem kapott munkát, az jelentse magát hazautazás végett föntirt hatóságoknál. Nevezett hivatalok szabják meg a gyalog hazaérkezési idői; s ha hazaküldött ezen idő alatt, megbetegedésének eshetőségét kivéve nem érkezett meg: szülőföldjére, vagy a hová magának legközelebb illetőséget kért, tolonczoltassék. Szülőföldjét, annak viszonyait mindenki legjobban ismeri; ott találhat apát, anyát, testvért, rokont s ha mást nem, oly emberbarátokat, kik a munkálkodni törekvőt bizonyára segítik annyira, hogy ha bár nem is ! szakmájabeli, de egyéb munkák után fen. tartja életét. Egy szegény paraszt háznál 5—6, kissé vagyonosabbnál 10 — 15, jó módúnál 20-25 forint értékű adomány minden évben kimegy nevezett kéregetők segélyezésére. Nézetem szerint tartsa el minden község a maga szegényeit. Vessen ki lakosaira min- den adóforint után 5%-os szegényadót, s az igy összegyűlt összegből tartsa el testi erejükhöz képes munkára kényszeritett szegé- nyeit; nyújtson segélyt és ápolást egy hóna. pon belül munka nélküli s elbocsátási igazolványnyal ellátott egészséges és megbetegedett iparos- és kereskedő-segédeknek. Hát a czigányokkal mit tegyünk? A tolnamegyei jegyzők lovaikat, kocsijaikat akarják elvenni s ez által gátolni meg vándorlásaikat. Hát gyalog, batyujukat hátukra véve nem tudnak vándorolni? Én nem venném el semmijüket sem. A mit eddig loptak, csentek, no meg hát becsületes utón is szereztek, meghagyván nekik: boldoguljanak vele, hanem: Egy-egy czigánytelepet tavasz elején csend őrséggel vagy katonasággal körülvétetnék ; egy, két vagy több családot belőle kisza- kittalnéks a községekbe azok lakosainak, számarányához képest betelepittetnék; házépítésre, munkára, általában az ország törvényeinek pontos betartására kényszerittetnék. Igaz, hogy sok ügygyel-bajjal járnának ezek a dolgok, de azt hiszem, egy évtized alatt ily eszközökkel meg lenne oldva a czi- gánykérdés. Mert a czigány is ember; csak legyen, ki durva jellemét pallérozza. Nem kell utálni a társadalom sebeit; ki kell mosni tisztára, bekötni s alapos gyógyítás alá venni. Mindezen dolgok iránt eddig is melegen érdeklődtem, ezután is melegen fogok érdeklődni. Hogy elősorolt elveim jók-e, czélhoz vezető utat mutatnak-e, nem tudom, de azt hiszem, hogy igen. Azonban ha e hitemben emberi gyengeségemnél fogva csalódnám, kérem a nálam- nál tapasztaltabbakat, hogy a fentebbi dolgokra nézve nagybecsű véleményeiket akár e b. lapok, akár más lapok hasábjain közzétenni szíveskedjenek! ; Tóth István. is a concert-alvóra esett, a ki még akkor is aludt s valószínű, hogy evésről álmodott, mert csámcsogott a szájával. Az ánglius kísérletet óhajtván tenni, előhozatott egy méter hosszú foghagymás kolbászt s oda tartotta az alvó orra alá. Az egy darabig kéjjel szimatolta a kolbász illatát s aztán, álmában kezébe kapta a néhai disznó holttetemeinek hosszú nyúlványát és majszolni kezdte. Meg is ette a szál kolbászt harapásonként. Az ánglius, nehogy a mi emberünk elrontsa a gyomrát, kenyeret is nyomott a markába, a mit az, a nélkül, hogy felébredt volna s tudta volna, hogy mit csinál, el is fogyasztott szerencsésen. Sőt, mi több még ivott is, vizet is, bort is, fekete kávét is. És aludt következetesen. Az ánglius majd megbolondult csodálkozásában meg örömében, hogy milyen emberre tett szert, mert kifáradván nappal a felvigyázásban s kísérletezésben, éjjelenkint pompásan tudott aludni, akár az az ismeretlen, a ki még két hónap múlva is úgy aludt, mint | a bunda. Az ángliusnak boldogságát azonban igyekezett a »világ“ megzavarni. Naponkint temérdek sok kiváncsi ember kereste fel házát, kik valamennyien a hires alvót óhajtották látni. Ezek a látogatások egészen elkeserítették a jó ángliust s hogy e monstre visitek kellemetlenségét kikerülje, szomorodott szívvel bár, de keményen elhatározta, hogy felkölti a nagy alvót. Költögette is. Reggeltől estig ágyuztatott az udvaron, de biz az nem használt. Kiránczigáltatta az alvó alul a derékaljat, a lepedőt, a párnákat, a mi emberünk azonban édesen aludt tovább az ágyfán. Ezt a határtalan alvási képességet látva, dühbe jött a hidegvérű angol s két inasával talpra állíttatta az alvót. Az talpra állt és aludt. Vezették: szedte a lábát, de aludt. Elvezetgel ték azt a jó Isten tudja, hogy hová, hová nem : elvitték mindenféle gyárakba, mintaszerű gazdaságokba, zajos gyűlésekre, színi előadásokra, hangversenyekre, — emberünk ment mindevüvé, de csak aludt. Félesztendő múlva, hogy hogy nem a mi emberünk felébredt. Nagyot nyújtózott, megdörzsölte öklével a szemét, ásított egyet-kettőtt és - mert épen az ágyban fekve ébredt fel, — a másik oldalára akart fordulni előre megfontolt tovább alvási szándékkal. Az ánglius azonban észrevette s kiczi- bálta az ágyból. — Óh ember! mondd ki vagy? mi vagy? — Hát én vagyok és álmos vagyok, — felelt hősünk. / / — Almos? Még most is álmos vagy? Oh boldog ember 1 No de itt ne aludj többet. Vedd át, mint győztes a versenydijat, menj haza és aludj otthon. — Hamar hát azt a dijat, hadd mehessek miha- rább aludni. Az ánglius átadta hősünknek a dijat, de kiváncsi lévén a győztes kilétére, ismét nevét kérdezte! — Mondd, óh te álmok álmodója, te ki korszakot alkotsz az alvók történetében, mondd meg ki vagy s merre van hazád? — Nevem ne kérdezd: mért nem szeretném, ha hazámfiai megtudnák, hogy én voltam az a polt- ron, a ki csak félesztendeig tudtam aludni. Különben is a név közömbös. Ha azt akarod tudni, hová való vagyok, azt megmondhatom: én tolnamegyei vagyok. Szólt és távozott. * A német tudósok, — az angolok nem érnek rá ilyesmivel bíbelődni — most azon törik a fejőket, hogy hát melyik tolnamegyei községbe való volt ez a hős? Egyik párt azt mondja; Paksra való, mert a foghagymás kolbászt csak a paksi eszi meg még álmában is. A másik párt azt mondja: de bizony bonyhádi, mert attól való féltében, hogy az ánglius paksi, nem merte megmondani, hogy ő bonyhádi. Egy harmadik párt meg azt bizonyítgatja, hogy biz az szegzárdi, mert csizmában volt s hosszuszáru pipával járt. A tudósok egy kis töredéke meg azt állítja, hogy nyilván faddi az illető, mert mikor felébredt is, csak azért ébredt föl, hogy a tovább alvásra átforduljon a másik oldalára. Denique nem tudják kisütni a német bölcsek. Nem is olyan könnyű ám a feladat, mert mi tolnamegyeiek különösen most a nagy böjtben mindnyájan olyan jól tudunk aludni. Rigoletto.
