Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-12-21 / 51. szám
XVIII. évfolyam. 51, szám. Szegzárd, 1890. deczember 21. O / II II Előfizetési ára: Egész évre . . . . . 6 frt — kr. Félévre ... . . 3 1 — „ Negyedévre .... 1 „ 50 „ Egyes szám a kiadóhivatalban 12 kr. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. ■ r "l" '-+ Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolna- megyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó-egyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. Megjelen: lietenkint egyszer, vasárnap. Nyilttér 3 hasábos petilsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számíttatnak.-+ 4í SZERKESZTŐSÉG Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Széchényi utcza 176. sz, alatt, hová előfizetések, hirdetések és felszólamlások küldendők. Előfizetési felhívás „TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY“ 1891. évi XIX-ik évfolyamára. Előfizetési ár egész évre 6 frt, félévre 3 frt, negyedévre 1 frt 50 kr, egy hóra 50 kr; mely összegek a kiadóhivatalhoz küldendők. Minden előfizetőnek 1 példány „Tolna vármegyei képes naptár“ azonnal díjmentesen megküldetik. Hogy a lap szétküldésében fennakadás ne történjék, a t. előfizetők az előfizetési pénzek haladéktalan beküldésére tisztelettel felkéretnek.-A. 3siacLóliiTra.taJL A millennium és Szegzárd. Európa népei közt nincs egyetlenegy nemzet, mely ezredéves alkotmánynyal dicsekedhetnék, csak a magyal*! Varinak ugyan régibb népek, de nem régibb alkotmánynyal bírók I Tudósaink legújabban ingadoznak a honfoglalás éve felett, de azért annyi bizonyos, hogy ezer év előtt már szép hazánk terein száguldoztak őseink s magyar szó, magyar dal, magyar riadó hangzott le Munkácstól a Dunáig. Őseink bejövetelének ezredéves emlékét megölni tehát elmulasztottuk, sőt majdnem szó nélkül hagytuk e szép időt magunk felett elsurranni. A kiket mégis vádolt a lelkiismeret, a kik féltek a nemzeti genius vádjától, azt határozták, hogy nem is a bejövetel, hanem a honfoglalás tényét, őseink letelepedésének évét kell nemzeti ünneppé tenni. Belenyugszunk ebbe is, sőt örvendünk, csakhogy az az ünnep méltó legyen egy ezredévet dicsőségesen átélt nemzethez! Ámde a mi lépések eddig történtek, azok vajmi kis mértékben elégítenek ki bennünket, az idő pedig rövid, mert ha a legvégső határidőt veszszük, még akkor is legfölebb 6—7 év van hátra a millennium ünnepéhez! Pedig mit lennének más népek!? Csak a legközelebbi évet nézzük. A francziák, e nemzetünkkel vér- mérsékletre és gondolkozásra nézve annyira rokon nép, a múlt évben ülték meg az Európát megrázkódtató nagy forradalom századéves fordulóját, még pedig fényesen: nemzeti ünneplésekkel és egy kitünően sikerült világtárlattal. Egy forradalom a maga véres jeleneteivel ily ünneplés tárgya lett: minő legyen a büszke magyar faj ezredéves bejövetelének és annyi poézissal telt honfoglalása ezredéves fordulójának ünneplése ? A mU eddig terveitek és teremtettek, minő: az uj országház, a lipótvárosi bazilika, egy pantheon felállítása stb., mind kevés. Ezek mind egyes helyekhez, egyes eseményekhez kötött dolgok, már pedig a millenniumot nem egyes helyeken, nem egyes emlékeknél, hanem az egész országban, minden városban, minden falun és pusztán, minden igazi magyarnak egy szívvel, egy lélekkel kell megünnepelnie! Minden magyarnak, a legfőbb úrtól a legszegényebb pórig, át kell éreznie e nagy idők magasztosságát, az ezredéves ünnep fenségét! Át azt a lelkesedést, melylyel Árpád hadai vágtatták át az Ígéret földét, sőt nekünk kétszeres lelkesedéssel, mert az Ígéret földét ezer éven át megőriztük s ezer évnek alkotásai, emlékei egy uj, még szebb, még boldogabb ezer évre serkentenek! De a mint föllelkesülünk az ősök ezredéves emlékén, éppen úgy elszomorít a jelen! Nem mintha nem haladnánk elég gyorsan, (talán gyorsabban is, mint kellene), de valljuk I be, hogy hazánkban napról-napra vész a mi igazán magyar s mind jobban tért foglalnak az idegen szokások és bűnök! Nem hiába szólalnak fel mind hangosabban a nemzeti genius érdekében! Hisz’ nézzük csak e tősgyökeres magyar nagyközséget: Szegzárdot, vájjon gondolt-e arra, vagy volt-e egyszer nyilvánosan szó téve benne arról, hogy történeti múltjához méltón ülje meg az ezredéves ünne- j pet? Hol az Árpádok egyik jeles alakja: I-ső | Béla, szívesen tartózkodott, sőt temetkezési ■ helyéül is választotta; a hol megfordult Szent László, Salamon, majd Korvin-János stb.! S a mely város tagadhatatlanul mindig hű őre és gyámolitója volt a hazafiságnak! És mégis, azt a magasztos ünnepet nem is említik, hiába I keressük, hol vannak vezetői, kik annak megünneplésével tervszerűen foglalkoznának? Tanítói nem lelkesítik az ifjúságot, papjai inkább nyargalnak kicsinyes felekezeti vesszőparipákon, hogysem a szószék szivet megragadó s tettre hivó erejét erre felhasználnák. De még nincs késő. Oly ünnepséget, mely összes lakóit TARCZA. Szluha György Dömötör.*) Életrajz. »Megemlékezni a régiekről, akik munkálkodásuk, fáradozásuk által a mi jólétünket is előmozdították, kötelességünk«. Ez igaz szavakban foglalt eszme hozta létre a mai ünnepséget. A férfi, kinek emlékezetét ma ünnepeljük, valóban méltóvá tette erre magát e város jólétéért minden irányban kifejtett lankadatlan buzgalmu s eredményes munkálkodása által s Szegzárd csak kötelességet teljesített, midőn filléreit a kegyeletes czélra áldozta, hogy e lérfmak arczké- pét városháza nagytermében bírja, s midőn ma ezen arczkép leleplezésének ünnepségén megjelent. Az arczkép-bizottság csekélységemet szólította fel, hogy ez alkalomból a mai nap ünnepeltjéről felolvasást tartsak. A midőn ez ép oly megtisztelő, mint terhes megbízatást elfogadtam, számot vetettem magammal s a körülményekkel. Ennek eredménye az lett, hogy elejtettem az ily ünnepségeknél szokásos és inkább is illő emlékbeszéd eszméjét, e helyett elhatároztam, hogy Szluha apát rövid életrajzát olvasom fel. Ez elhatározásra, t. köz., nem a dolog könnyebb végének keresése vezetett, hanem az, hogy a rideg történeti . tények előadásával elkerülhetem a sanda gyanút, hogy egyik pap zengedez dics-himnuszokat *) Irta I felolvasta Szegzárd nagyközség termében 1890. deczember 14-én, Szluha György volt szegzárdi apát arcz- képének leleplezési ünnepélyén Fáith Lajos szegzárdi s.-lelkész. a másiknak, s mert az a meggyőződésem, s hiszem, a t. közönségé is, hogy a legékesebb szónál is ékesebben szólnak a tettek. Az életrajzok obiigát bekezdése az illető szüleinek, nevesebb őseinek megemlítése, mert a fáról már következtethetni a gyümölcsre. De én ezt, hogy egy felolvasás szűk keretét át ne lépjem, elhagyom. Inkább említenék meg egyet- mást ünnepeltünk gyermekségéről, neveltetéséről, ifjúkoráról, átalán szegzárdi plébánosságát megelőző életéből; de fájdalom! a rendelkezésemre álló adatok alig többek a semminél. Még azt sem tudom pontosan megmondani: mikor született f Szluha György a verbói Szluhák nemes családjából származott és körülbelül 1746-ban látott napvilágot Károly- Patyon, Vasmegyében. Mint szép reményekre jogosító ifjú, lelke vágyát követve, a Pálosrendbe — mely az egyetlen magyar eredetű szerzetes rend — lépett, s a rend szabálya szerint a György nevet Dömötörrel cserélte fel. *764. október 24-ikén, alig húsz éves korában tette le az ünnepélyes fogadalmat. A hittudományokat Pécsett tanulta szerzeté- I nek ottani házában. Ugyanitt szenteltetett alszerpappá 1768, április 2-ikán és szerpappá a következő év feb1. ruár 18-ikán1) Pécsről Nagyszombatra helyeztetett át, bölcseleti tanulmányokat végezte, s hol kétségen kívül áldozárrá is szenteltetett. Ezután különböző helyeken működött, majd mint tanár, majd mint hitszónok. i 1779-ben a nagy-váradi kir. gymnasium tanárává választatott. E minőségben oly buzgó működést fejtett 1 p Brüsztle Recensio IV. k. 324. 1. ki az iljuság nevelésében, hogy háromszori királyi elismerésben részesült s arany érdempénzzel tüntettetett ki. Kovárszky plébánosnak pécsi kanonokká történt kineveztetése folytán a szegzárdi plébánia 1792-ben megüresedett. Szluha, ki rendjének II. József császár által való eltüröltetése után szekularizáltatta magát, vagyis a világi papok közé lépett, folyamodott e javadalomért. A kir. közokt. ügyi tanács, mint kegyúr, tekintetbe vevén családjának, de még inkább az ő érdemeit, folyamodó társait mellőzve, őt nevezte ki e díszes állásra.1) Szluha az »imádandó isteni Gondviselés« intézkedésének tartja az ő szegzárdi plébánossá történt kinevezését. Mi is valóban annak mondhatjuk, ha végig tekintünk itteni működésén. Erről szólva, nem az időrendi egymásutánt fogom követni, hanem működésének különböző irányait s az eseményeket azok szerint csoportosítva, be fogom őt mutatni: mint lelkipásztort, mint tanférfit, s mint embert. I. Szluha, a mint a szegzárdi plébániát elfoglalta, buzgó lelkipásztorhoz illően első gondját a legfőbbre, Isten házára fordította. A Mérey apát által épített s Trautsohn bíboros apát által restaurált templom ez időben nagyon szomorú képet mutatott. Csucsiveit fa-dúczok támogatták, hogy a hívek nyakába ne szakadjanak, tetőzete s boltozata oly rossz volt, hogy becsurgott a viz, egyébként is a hívek számához szűk volt. A felszerelés sem volt külömb a templomnál. A ») Lásd Szluha kéziratát a pleb. levélt.
