Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-11-16 / 46. szám
XVIII* évfolyam. 4=0. szám. Szeazárd, 1890. november 16. ö / ____ ii ii KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI +' 1------ ' ~1 É El őfizetési ára: Egész évre . . . . . 6 frt — kr. Félévre Negyedévre .............. 1 „ 50 „ Egyes szám a kiadóhivatalban 12 kr. +r Y-—----—----------i---i-----Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó-egyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. HETILAP. H--------------— y ' , ■» ; ~ + Me gjelen: hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttér 3 hasábos petitsor 15 kr. I Hirdetések jutányosán számíttatnak. SZERKESZTŐSÉG Rezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendő!;. Széchényi utcza 176. sz. alatt, hová előfizetések, hirdetések és felszólamlások küldendők. A rendezett tanács. Egy immár elodázhatlan kérdés kíván végleges megoldást nyerni azon nagyfontosságu s — mondjuk ki egyéni megváltoztathatlan nézetünket leplezetlen nyíltsággal, mint mindig tenni Szoktuk — üdvös mozgalom által, mely nagyközségünkben (fájdalom, hogy még mindig csak igy beszélhetünk!) ennek elvalahára rendezett-tanácsú várossá leendő legközelebbi átalakítása igazán nemes érdekében megindult. A mozgalom nem uj keletű. „A leányzó nem halt meg, csak aludt!“ Az üdvös eszme fel lett vetve először a képviselő-testületben még 1872-ben, augusztus havában, tehát mindjárt a községek rendezéséről szóló 1871. évi 18. t.-cz. megalkotása s szentesítése után. Már akkor a képviselő-testület kebeléből egy „a községi rendezés keresztülvitelével megbízott városi küldöttség“ munkálkodott e fontos ügyben, de — tudjuk — minden erélye s szent buzgalma daczára sikertelenül. A lányzó elaludt! A lelkes felhívás igaz szavai „pusztában hangzottak el“, — nem koronázta siker a nemes ügy lelkes bajnokainak kitartó fáradozását; a Szent eszmének — mint elültetett gyenge plántának — megerősödését, felnövekedését tönkre tette a hideg közöny, vagy a ma- rádozás ósdi szelleme, de leginkább a nagyobb adó- tehertől visszaborzadt szűkkeblű önzés. Maradt minden a régiben. Az emberek hidegen napirendre tértek a nagyfontosságu s üdvös mozgalom felett — mint hajdan a kezeit mosó Pilátus — nem is gondolva arra, hogy most talán ők is egy szent eszmét segítettek keresztre feszíteni az oktalan közönynyel, vagy a bűnös, fillérező önzéssel. Néhány évvel utóbb, mikor az örök halottnak vélt eszme ismét kezdé mozgatni sirjának nehéz zárkövét s lakostársaink körében nem egyszer megújult a kérdés: nem Tóina-e már itt az ideje, hogy az alvó leányt felébresszük? — — én is egyike voltam azon szerény bajnokoknak, kik belementek újólag a hírlapi csatába a rendezetttanács érdekében s talán, kérkedés ős szerénytelenség vádja nélkül elmondhatom, hogy akkor napvilágot látott ily irányú, bár gyarló csikksorozatom a helyi lapokban, mindenesetre tett annyit, hogy e fontos dologra nézve ébren tartotta a köz figyelmet. Sajnos, többet nem is tett! A leányzó ismét aludt tovább. Uj, meleg takarót terített rá a közöny, uj követ hengeritett rá az önzés. Dehát a napfényes igazság nem ismeri az örök halált! A költő szerint „a koporsóból is kitör a szárnyas gondolat.“ így járt a rendezett tanács igazságot tartalmazó eszméje is. Most harmadszor lépett a nemes mozgalom olyan stádiumba, melyet — az eddig még soha nem észlelt nagymérvű felkaroltatásnál fogva — méltán hiszünk már a megvalósulás óhajtott stádiumának. A nemes eszmének eme háromszoros reczitivája jogot ad reménylenünk a legjobbat, hogy nagyközségünk értelmes lakossága felfogva valahára a maga igaz érdekét, siet birtokába jutni ama megbecsülhetlen s ára megfizethetetlen előnyöknek, mik a rendezett tanácsúvá alakulással együtt járnak s miket alább egy másik czikkben — bár azokat már jóformán ipin- denki ismeri — íészretesen Köziünk keílő vílagdsság okáért. Vannak ugyan most is, mint voltak a múltban, — fájdalom! — ügyünknek ellenesei, de lehűtheti-e az igazán lelkes ügybajnokok nemes föllángolását, szent tüzét, buzgalmát, az itt-ott mutatkozó közöny, rest huzódozás, a változtatástól való oktalan félelem és fillérező bűnös önzés látása?--------Akadályozhatja-e a felséges napnak, az égi testek királyának feljövetelét a hosszú sötét téli éj, vagy a hajnali köd s egy pár hitvány felhő-darab? — — Soha! — — Csak előre bátran a kitűzött irányban! A czél, a felé menni törekvőhöz mindig közeledik, mig a tespedőtől mindig távolodik. Egyesítsék a jobbak minden erejüket, tartsák fokozott lángolásban szent buzgalmukat és az óhajtott siker érett gyümölcse csakhamar ölükbe hűl az idő fájáról!. . . Borzsák Endre. Iparos tanoncziskoláinkról. Mind több oldalról és mind nyomatékosabban emelkednek hangok arra nézve, hogy az iparoktatás ügye a közoktatásügyi minisztériumtól a kereskedelmi minisztérium resszortjában egyesitessék, mely kívánalomnak újabban az országos ipartestületi közgyűlés is kifejezést adott; legutóbb pedig a kérdés már a képviselőház pénzügyi bizottságában is szóba került Gaál Jenő képviselő felszóllalására, melyre Baross miniszter azt válaszolta, hogy nem az a döntő, melyik miniszter kezeli az ipari szakoktatást, hanem az, hogy helyesen kezeltessék. És a miniszternek tökéletesen igaza van. Mert a közoktatási kormány is e téren mindig képes lesz azt az eredményt elérni, melyre a kereskedelmi minisztert tartják sokan hivatottnak, csak megtalálják végre az intéző körök azon helyes utat, melyen a sikerre vezető kitűzött czél felé törekszenek. Nem a vezetésben van tehát a hiba, amit keresünk, hanem valami másban, melynek kipuhatolá- sában már 1884. év óta még eddig hiába fáradozunk. Iparos íanoncziskoláink vis-Jmyainak feltüntetésénél lehetetlen visszapillantást nem tennünk á közeli múltba, az 1884. évet megelőzött időszakra, a midőn a hivatottak ős hívatlanok egyaránt sokat beszéltek és írtak az iparról, az ipar fejlesztéséről és a leendő iparosok kiképeztetéséről; a legkevesebb volt azonban az, amit e téren a hangadók valóban tettek. Azzal tisztában volt mindenki, hogy csak fejlett ipar hozhatja meg boldogulásunkat, de vezető kéz, szervező ős teremtő erő hiányában az egyik végletből a másikba jutottunk. A ezóh-rendszer eltörlése után életbe lépett 1872. évi VIII. törvény- czikk az iparűzést szabaddá tette mindenki számára. E törvényben nemcsak hogy elfeledkeztek a leendő iparosok kiképzéséről gondoskodni, sőt inkább a teljes iparszabadság által szaporították a kontárok számát. T Á R C Z A. Az én nótám. Mi a nótám, kérded tőlem barna kis lány, Vagy hogy talán soha sepa volt, s mostan sincs tán! Hejh pediglen a kinek nincsen nótája Érdemes, hogy ne szeresse a rózsája I Az én nótám nem oly nóta, mint a többi, Nem is úgy kell, mint azokat meghallgatni, Nem úgy szép az, ha a czigány fülbe huzza, Nem a fülnek, csak a szívnek lett megírva. Ez a szív már sok szép nótát érzett, hallott, De mind olyan — addig érzed, amig hallod’. Az én nótám a nyirettyű rég nem huzza, Mégis, mintha a szivembe lenne oltva. Nem zajos az, még a húr is lassan sírja, A testedből még a lelket is kihívja, A szivedet megkinozza, kikönyörgi Hejh édesebb, — de kínosabb, mint a többi! R. L. Lujza. — Költői levél. — Te ismered őt; nem kell, hogy előtted lefessem bájait, dicsérjem szépségét, magasztaljam végtelen sze- retetreméltóságát, hisz tudod, hogy mindenki meghódol előtte s hogy pláne én az égből ideküldött angyalnak tartom, kivel az Ég — azt hiszem — csak azért ajándékozott meg bennünket, hogy tanuljuk benne imádni az istenséget, szeretni az angyalokat. Te tudod, hogy én megszerettem őt s hogy Lujza sem hagyá viszonozatlanul azt az érzést, mely hónapok óta legfőbb boldogságom s mely kétségtelenül az emberi kebel legnemesebbje. Hisz te véletlenül tanúja voltál ama felejthetlen jelenetnek, midőn örök hűséget fogadtunk meg egymásnak. Jól emlékszem, a folyamra néző szőlőkért indával befutott egyik lúgosában ültünk. A lágy alkonyi szellő balzsamos illatot hozott át a szomszédos sziget fenyveseiből, melyek zöld koszorúként szegélyezték a folyam túlsó partját. Lábaink előtt ezüstszallagként futott a nagy Duna, melynek csöndes vizében ezerszeresen tükröződött vissza a búcsúzó nap fénysugara, melyet én találtam oly ragyogónak, mint Lujza tekintetét. Abba merültem el egészen. S midőn fogadalmunkat megpecsételve ajkainkról elcsattant az első csók, az igaz szerelem édes csókja, alig vevénk észre, hogy hátuuk megett a bokor megrezzent s egyszerre te álltái előttünk. Az igaz, hogy csak egy pillanatra, mert a másikban már eltűntél, mert nem akartad zavarni két fiatal szív összedobbanását. S mi hogyan pirultunk, mintha vétkeztünk volna. Igaz, vétkeztünk is: megloptuk az édent. Abba a kis lugasba varázsoltuk az éden minden gyönyörét. Mintha az ég is derültebben mosolygott volna, mintha a virágok is édesebb illatot árasztottak volna körülöttünk, mintha a gyönyörből, boldogságból szőtt mindenségbe a kis madarak dala csendült volna bele, dalolva csókról, szerelemről . . . Tudod, hogy nekem messze külföldre kellett utaznom, honnan egy évnél előbb alig térhetek vissza. Azt is tudhatod, hogy elválásunkkor nem lehettünk magunkra; száz irigy szem, száz irigy fül figyelt minden szavunkra, minden mozdulatunkra. Alig válthattunk egy bizalmas szót, de azért sziveink elnyomott érzelmeit elég érthetően tolmácsolta az a sugárzó tekintet, mely szép kék szemeiből bánatosan ragyogott felém s az a búcsúzó kézszoritás, melybe lelkem egész melegét öntöttem. Megértettük egymást: ő nem megy addig senkihez sem nőül, mig én nem jövök érte. Oly nyugodtan utaztam el. Ha voltak is könnyűim, csak azért voltak, mert fájt, hogy Lujzát itt kell hagynom idegenek közt, irigyszemü emberek körében. Óh, be vittem volna magammal 1 Külföldre érve első dolgom volt Lujzát ügyeimről értesíteni s ismételten biztosítani rendithetlen szerelmemről. Megírtam pontos lakezimemet is, hogy válaszolhasson. Lujza nem irt. írtam újból s ő újra nem válaszolt. Nyugtalanság és aggodalom vett rajtam erőt, kételkedni kezdtem Lujza őszinteségében — se kétely beteggé tett. Tán elhidegült irányomban, vagy tán már máshoz is ment, feledve nekem
