Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-10-26 / 43. szám
VII. Maradvány földvált ság. Előírás 1890. évre . 1 . . 11070 frt 74 kr. | Erre befizettetett folyó év szeptember hó végéig . . . ____4921 frt 52 kr. Mu tatkozik hátralék 1890. szeptember végével .... 6149 frt 22 kr. A fenti I.—Vl-ig felsorolt állami követeléseknél mutatkozó tetemes hátralék abban leli magyará- I zatát, hogy több községek elöljárói, daczára a több { Ízben, legutóbb a folyó évi julius hó 28-án 21597/IV. 1889. szám alatt kiadott rendeletnek és daczára annak, hogy a közigazgatási bizottság a folyó évi szép- j tember hó 9-én 645/kb. 1890. szám alatt hozott és az összes községek elöljáróinak kiküldött határozatával a községek elöljáróit, az egyenes és közvetett adók behajtása körüli mulasztásoknak folyó évi szeptember hó végéig leendő pótlása szigorúan figyelmeztette, a III-ad fokú kényszer végrehajtást keresztül vezetni elmulasztották, ennélfogva tisztelettel kérem a tekintetes közigazgatási bizottságot, miszerint a csatolt határozati javaslatomban felsorolt községek elöljárói ellen, 1883. évi XLIV. t.-cz. 81. §-ában foglalt felelősséget oly formán kimondani méltózssék, miszerint ha illető községek elöljárói az eddigi mulasztást 15 nap alatt helyre nem pótolják illetve ha az összes behajtó esedékessé vált állami követeléseket fenti idő alatt be nem hajtják, a felelősség életbe lép és alapján a mulasztó elöljárósági tagok költségére, — a mulasztás helyre pótlása tekintetéből az állami végrehajtók legott kirendeltetni fognak. Tisztelettel jelentem, hogy az összes adónemekre Vonatkozó folyó évi kivetés teljesen befejeztetett. Jelentem továbbá, hogy a kataszteri nyilvántartási biztos folyó óv szeptember hó folyama alatt, a nyilvántartás körüli eljárások megvizsgálása tekintetéből négy községet utazott be. — Végül Tisztelettel jelentem, hogy az innen Egerbe áthelyezett Reiszenberger Gusztáv pónzügyigazgatói helyettes állomásának betöltéséig a magas miniszter intézkedése folytán a rangban idősebb Tekus Vilmos pénzügyi titkár bízatott meg a helyettes teendőivel. A saját hatáskörömben engedélyezettt fizetési halasztásokra, időleges házadó mentességekre és az adótörlósekre vonatkozó jegyzékeket ide csatolva tisztelettel beterjesztem. TÖVISEK. A tánczról. (Felolvasás. — Szegzárdon, 1890. okt. 19-én a táncziskolás növendékek bemutató előadását megelőzőleg.) Tisztelt közönség! Csetry Gyula ur, a ki körünkben egy hónap óta mint tánczmester ismeretes, de a ki saját állítása szerint — minek igazságában kétkednünk nem szabad! — volt már drámai és énekes színész, balletmester, diák, szürszabó, katona és harangozó, — most pedig ime ügyes koczert-reude- | zőnek bizonyul, aki a nélkül, hogy a jótékony czől iránti szívességből közreműködő urak egymást ismernék, a nélkül, hogy ily nagyszabású konczertre előzetesen próbák tartatnának, — mint jó ferblista | Mindre belevág a fontos dologba s Deus ex ina- china-ként egy alkotmányos, szabad konczertet rögtönöz, —■ tehát aki nemcsak tánczmester, hanem valóban ezermester, — mondom, ez a Csetry Gyula ur, kit ezennel bemutattam, felkért engem, hogy egy nagyon rövidke felolvasás-félét tartanék ma, városunk e dísztermében e díszes közönségnek. Én, ki a magyar közmondás szerint „könnyű Katót tánczba vinni!“ mindenkor nagy hajlandósággal bírtam az ily eredeti ötletek erős támogatására, most is azonnal markába csaptam Csetry urnák, hogy csak úgy csattant, — feligértem elparo- láztam magamat s gyarló tehetségemet, daczára, hogy a Tolna városát egy év óta pusztító iufluenza aggasztó tünetei most nálam mutatkoznak hatalmasan. Se baj, gondolám, majd kitánczolom ma, margit-szi- geti, amerikai s lipiki Garai Ferkó talp-csiklandó s fülbemászó szép muzsikájára! . . . Azonban én még sem mentem bele a dologba olyan blindre, mint Csetry ur. Előbb kérdéseket intéztem hozzá: 1- ször. Hol lesz ez a konczert? — — Csetry ur feleié: „Hol lenne máshol, mint a nagy teremben, I kérem, hogy az egész város közönsége megnézhesse | táncztanitási művészi tökélyre vitt ügyességemet! Mert én bemegyek minden cserepes házba s nem jövök ki onnan addig, inig egy-két jegyet el nem adtam!“ Ez a felelet az első kérdésre nézve teljesen megnyugtatott. S ime látom, hogy Csetry urnák rettentő igaza volt! . . . 2- szor. Miért lesz ez a konczert ?-----Csetry | ur feleié: „Hát kérem alásan, hogy tanítványaim táncz-vizsgája óidekesebb legyen, — hogy legyen annak egy kis bevezetése, meg egy kis berekesztése. Először konczert, utoljára pedig a nagyok tánczmu- latsága; — ez lesz a ráma, a keret, középre esik az igénytelen kép, a kicsinyek tánczpróbája; tetszik tudni, ez egy kis szinészies világbolonditás, dehát, istenkőm! hogy éljen meg másképp egy világlátott veterán színész? ... No meg — kérem alássan — belefáradtam egy hónapig a sok tánczolásba, vén gyerek is vagyok már, 51 tavasznak téptem bájos virágait, és most a táncztanitási dijaimat Petries ur hotelében hagyván, gyalog menjek messze földre, uj hazámba?! . . (Valóban messze megy Csetry ur, — úgy hallom Bonyhádot fogja boldogítani tánezművé- szetével!) — Ez a felelet is megnyugtatott. Igaza van Csetry urnák, pártolnunk kell a művészetet! 3- ik kérdésem volt: Miről olvassak fel ? Erre már Csetry ur felelni nem tudott, rám bizta a dolgot egészen, tehát én — élve jogommal — arról fogok egyetmást röviden elmondani, ami bennünket, kicsinyt, és nagyot leginkább ide hozott: a tánczról! Úgyis tudom, hogy — kivált a t. hölgykoszoru előtt — ez a fő, a többi mind mellékes! Tehát beszélgessünk a tánczról. Sokak állítása szerint a táncz a görög Terpsichore-tŐI, a kilenc/, múzsák egyikétől, a tánezmű- vószet ős lyrai költészet feltalálójától veszi kezdetét, — a kit rendszerint egy kezében tartott dobbal, homlokát ókesitő virágokkal, koszorúkkal s vidám test mozdulatokkal ábrázolnak a világ legnagyobb festő művészei, Rafael s Munkácsytól kezdve Nyitray Lajosig, Kalicza Károlyig ős Kegyes Józsefig. — Pedig, hogy Terpsichore előtt már réges régen divatos volt a táncz: ezt úgy az emberiség őstörténete, mint Csetry ur antheszticus bizonyítása kétségen ki- vül helyezik. A táncz története egykorú az emberiség történetével. Mióta ember létezik: létezik a táncz; mert az ős ember már a régi vadság és czi- vilizálatlanság ó-testameutomi sötétségben is, részint értelmetlen, állati, kitörő ujjongatással, részint idom- talan s buta ugrándozással adott kifejezést öröm-érzelmeinek. Nemcsak, hanem voltak az Ős-korban, sőt vannak még ma is pogány népek, melyeknek lényeges és fő-fő vallási szertartásaik közé tartozik a táncz. Igen, csak éppen most olvasom az Egyetértés tárcsájából, egy Mexikóban élő magyar honfitársunk leírásából, aki ott mint kávétermelő akar millioner lenni, hogy az ottani vad indiánok — bár többnyire már róm. kath. vallásüak — mégis hódolnak a régi szokásoknak s vallásos szertartásaik — különösen a halott torok — komoly táncz nélkül meg nem eshetnek, mert azt hiszik, hogy ekként megkönnyítik az elhunytak lelkének mennybe röpülósót, mintegy lejti tánezban oda lebegését. Én már ilyen vallásfelekezet papja, — igen busás fizetés mellett sem lennék ; mert persze a papnak jó példával kell előlmenni a gyülekezet előtt mindenben, tehát ebben is; már pedig én, megvallom, ilyen vallási fortänzer nem tudnék lenni. Non possumus! Hanem — ha elfognának Mexikó vad indiánai: — rögtön ajánlanám magain helyett az asztékek papjául Csetry Gyula urat, — neki a borotvált tisztes ábrázatn róm. kath. papi arcz, — a fürge, tánezos lába indiánt szégyenitőleg ügyes; — potroh szép fejlettségű, — csak 100.000 frt évi fizetős hiányzik nála, hogy perfekt püspök legyen Mexikóban, a helyett, hogy itt van meg- szökőben! . . . De visszatérve felvett tárgyunkhoz, a táncz- h o z, mondjuk ki egész őszintén, hogy a táncz, bár ma már a művelt világ gyermekei között nemhogy vallásos, komoly szinezettel bírna, de sőt igen sokan épen vallás-erkölcsi szempontból, mint az érzékiséget csiklandozó eszközt, mint bűnre csábitó kisórté- tet, haszontalan fáradságot, egőszségrontó, életölő mulatságot, drága pénzt kóstáló szórakozást — stb. — határozottan elítélik —: mégis a rohanó idővel naposztát, mely nélkül — szerinte — mit sem ér a földi lét. Végre mégis csak beleegyezett. Ki is tudna ellentállni, mikor szeretett gyermeke állhatatosan azt mondja: ha ahhoz nem mehetek, kit szeretek, akkor nem megyek senkihez. S a Lencsi ezt mondta. Az esküvő szerdai napra volt kitűzve, hacsak valami közbe nem jön. Ez alatt Kapotnyaki Joachim valami tüdőbajt vagy vasúti katasztrófát értett. E miatt tiltotta is be az utolsó perezben a vasárnapra tervezett nagyszerű kirándulást. — Tudja, kedves vöm uram, három nappal az esküvő előtt nem bizom leányomat a csutak-mogyo- rós-kászonyi helyi érdekű vasútra. Nem olyan olcsó portéka az én Lencsim, de meg azután nincs is belőle több raktáron . . . Ezt a jó viczczet Kesernye Tóbiás egy finom kubával hálálta meg. Hanem az ellen nem szólt semmit az öreg, hogy a lakodalom előtti napon Füzes-Csoszmaghra menjenek át, a nagy búcsúra, honnan az ember bármily bűnösen is menjen oda, mégis megtisztulva tér visz- sza. Végre is szent dolgot csak nem fog megakadályozni. Kedden, a kora reggeli órákban indult a menet zászlóval és a tiszteletessel az élén. Az alsó révnél már indulásra készen állott a tágas komp, mely a jámbor bucsusokat átszállítani volt hivatva. Tüzes- Csoszmagh ugyanis a folyam túlsó partján feküdt. Az ég derülten szórá le a kelő nap aranysugarait, mikor a kegyes hivők meginduláskor egy szent nótára gyújtottak, ki gondolt volna akkor arra, a mi egy félóra múlva történt. A derült ég egyszerre beborult, nehéz sötét felhők tornyosultak s a vihar teljes erővel tört ki, mielőtt még partot értek volna. Nem használt sem imádság, sem jajveszékelés (sőt még a káromkodás sem), a rozoga komp beadta derekát s „szó nélkül“ fölfordult, maga alá temetve a megtisztulni akaró bucsusokat. Azt kérdik, kik vesztek oda ? Ne kérdjék, mert elszomorodnak. A nők mind a nem éppen hűvös hullámokba vesztek, csak a tiszteletes — gazdaasszonya meg a tisztartóné maradtak életben. Ezeket is abrincsos divatu szoknyájuk mentette meg. Szegény Lencsike holttestét másnap fogták ki a halászok . . . Tóbiás gyászát nem tudom leírni . . . VI. Tóbiást sosem illette meg méltóbban a Kesernye név, mint most. Úgy ült édes emlékei sivatag romjain, mint a karthágóbeli Marius. Elkeseredve gondolatokba merülve kedvetlenül. — Hát a halál jobban szereti az én menyasz- szonyaimat, mint én ? — tört ki haraggal. Pedig hej, ha az a nemes Kesernye-vér egyesülhetett volna azzal a Kapotnyakival! Milyen hőslelkü utódok követték volna e frigyet ? Azután milyen fönséges lett volna egy doktort tudni a családban! De hát ezek mind szétfoszlott remények ... A való az, hogy három menyasszonyom fekszik künn a temetőben s nekem, hacsak a kegyelet utolsó szikrája még nem halt ki gyászba esett lelkemből, három sír virágait kell kö- nyüimmel öntöznöm . . . Csak legalább az a Rágóné ki ne nevetne . . . Eh, de mit nekem Rágóné . . . Kilépek az iktatóból s összes időmet elhunyt szeretteim emlékének és jövendő feleségemnek szentelem. Igenis jövendő feleségemnek, mert megkérem a Kádi kisasz- szonyt . . . Hej, milyen puszizni való egy teremtés volna, ha azt a kis két milliós port mint Kesernye Tó- biásné, születet Waldfleck Kádi nyerné meg . . . Ennél a gondolatnál boldog derű önté el arczát, de csakhamar sötétre fordult az, mikor Kapotnyaki Joachim lépett be. Szegény Tóbiás azt hitte, hogy az öreg a lányait jött tőle számon kérni, pedig dehogy, csak egy kis protekezióért fáradott, hiszen leendő (tulajdonképen volt leendő) vejét mindig úgy ismerte, mint támaszát a megyének, mint nagy embert, ki még az alispánnal is parolázhatna. — Meg lesz, meg lesz, édes öregem, meg lesz — és ezzel kikisérve az öreget elsietett Kádi kisasz- szonyhoz. A hatvanöt éves Kádi kisasszony egy repkény- nyel befutott rózsalugasban ült s a régmúlt szép emlékein merengve nézte, mint szállnak a kék hegyek mögé bucsusugarai az alkonyodó napnak. (Kádi kisasszony ugyanis igen romantikus hajlamú volt s nagyon szerette az idylleket.) Mikor Tóbiás a lugasba lépett, kellemesen lepődött meg. Fájó érzés futá át tagjait, az iijuság szerelem vágya tükröződött vissza szögletes arczáról. Tóbiás megragadta az alkalmat: — Kedves Kádi kisasszony, szivemet olyan teher nyomja, melytől érzem, most kell megszabadulnom : én szeretem magát, szeressen maga is engem; én magáé vagyok, legyen maga is az enyém . . . Kádi kisasszony remegett a gyönyörtől. Alig akart hitelt adni füleinek, azt hitte, hogy rég letűnt ifjúsága űz vele csalfa játékot, de mikor látta a lábainál térdelő Tóbiást, meggyőződött, hogy a mit lát és hall, igaz való. Meghatottságában szó sem jött bajusztól kivert ajkaira, csak csók, a boldog szerelem édes csókja. Ilyen helyzetben találta őket az öreg Ferdinand, mikor vadászatáról hazatérve a lugasba lépett. — Uram, ön merényletet tervez húgom erénye ellen ? Ön az ártatlanságot akarja elcsábítani ? Ön
