Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-10-26 / 43. szám
gyón finomult, tökéletesedett, mondhatjuk: művészi magaslatra emelkedett a régihez képest. A régi latin-nyelvnek nincs más szava a táncz kifejezésére, mint s a 11 a r e, ami magyarul annyit jelent mint u g- r á 1 n i. De a táncz ma már nem csupa vad ugrálás, mint volt hajdan, hanem a művészetnek egyik jogosult ága, mely folyvást kultiváltatik, mind magasb tökélyre emeltetik, hogy az általános szép iránti érzéket lehetőleg kielégítse. A táncz ma már egyik ága — ismételjük — a szép művészeteknek. Legmagasabb fokát éri el a b a 11 e t-ben, hol a tánczművészet már nagy kiterjedésében és hatalmában mutatkozik, ez az ugyneve- vezett drámai táncz, melynek — nem úgy, mint a lyrai és társas tánczoknak — csupán mulattató, hanem egyszezsmind történelmi, hitregei és költői tárgya is van. A táncz régibb korban — mint minden más művészet — a Görögöknél és Rómaiaknál volt a fejlettség és tökély magas fokán, hol először alkalmazták ezt a színpadra. A rómaiak áthagyták örökség gyanánt az Olaszokra. Már a l(i-ik században Rinaldó Kórfó és Jabriczió Karózó olasz költők terjedelmes műveket írtak a tánczról. Az olaszok és francziák — kik, mint Kant mondja, született tánczmes- temek — művelték ki az újabb kor tánczát s emelték a művészet azon magas fokára, mely szerint p. o. párizsi nagy opera balletje manapság a tánczművészet világra szóló remeke! — A franczia színpadi táncz megalapítói voltak: XIV. Lajos korában Beauchamp, — majd később a hires Nővérré. Nevezetes munkákat írtak a tánczról: B o u r d e 1 o t, Cab usa, Rambach, Ze 11 n er, Br ö m e 1, Sei- del stb. No de, mit érdekel bennünket ez a történelmi, búvárkodó okoskodás ? Beszéljünk a tánczról valami praktikusabbat! — — — Tegyük kérdésbe p. o. hogy szüksóges-e a táncz? Az apák, kik egy- egy nagyobb szabású tánczmulatság pl. egy elite-bál után érzékeny érvágást tapasztalnak az előbb még duzzadt bugyellárison s kárvallott czigányként nagyokat sóhajtanak, homlokot ránczolnak, kopasz főt vakarnak a beérkező kontó-özön megdöbbentő látványára, mikor fizetni kell a sok selymet, csipkét, szalagot, plüsst, belépőt, czipőt, keztyüt, parfümöt, fiak- kert, masaraódot — ős a jó isten tudja, hányféle fölösleges kiadást, — az apák ilyenkor dühösen állítják, hogy a táncz nemcsak hogy nem szükséges, de sőt határozottan káros. S nekik a maguk szempontjából tökéletesen igazuk van! —■ Szintigy az orvosok azt állítják, hogy a vézna testű, gyenge idegzetű leánykáknak, az érdekes állapotú fiatal asszonykáknak, a szédülésre hajlammal bíróknak, belső bajokban szenvedőknek, vérhányóknak, rendetlen óletüek- nek, nagyon kövéreknek — stb. — egyáltalán nem való, de egyebeknek, még a legegészségesebbeknek sem mulhatlanul szükséges a táncz. Hasonlószennyet akar hozni családom tisztességére? Uram — s ezzel lekapá vadász fegyverét, mely mellesleg mondva nem nagy kárt tett a vadakban — ne legyek én Waldfleck Ferdinand, ha ön nőül nem veszi ez ártatlan teremtést, vagy ha különben le nem lövöm Ont . . . Édes Ferdinand bácsi, ne izgassa úgy föl magát . . . Persze, hogy nőül veszem, de nem ám azért, mert azzal a rozsdás duplacsövűvel rám ijesztett, hanem azért, mert mi szeretjük egymást, ugy-e édes Kádi lelkem ? A lakodalom a szüretre volt kitűzve s a menyasszony nem halt meg, a miből azt lehet következtetni, hogy a lakodalom fényes ünnepélylyel meg is tartatott. Nemcsak a csutaki intelligenczia volt ott teljes számban, hanem még Mogyorós-Kászony- meg Füzes-Csoszmaghról is voltak vendégek. A mézes hetek már befejeződtek, de a pör még nem. Lassankint a kis vagyon ráment s a vége az lett, hogy e pört Kesernye Tobiásné, született Wald- fleck Kádi — elveszité. Mikor Tóbiás megszabadult a két millióhoz való reménytől, szeretett volna attól a »vén boszorkány«-tói is megszabadulni. (Ki hallott már ilyet, egy fiatal asszonyt igy titulálni ?) Tóbiás egyre kirándulásokra meg búcsúkra hivta megunt oldalbordáját, de biz az a rózsalugasnál tovább nem ment az imakönyvével . . . Tóbiás gyászát nem tudom leírni . . . Egész Csutak sajnálta a szerencsétlenségét, még Rágóné is . . . Csak egy vigasz maradt meg számára; legalább vége az »a sszon y keresés«-n e k. Ugye kedves olvasó te is ezt mondod ? . . . Lévai Dezső. I kép nyilatkoznak az életunt, tehetetlen öregek, kik I maguk már nem bírván megrakni a kállai ket- j tőst: irigylik a fürge tánczot a nemes ifjúságtól. Végre — mint fentebb eralitém — vallás erkölcsi I okokból elkárhoztatják a tánczot, mint az érzőkisó- I get ingerlő s bűnre csábitó alkalmat, a világmegvető komoly stoikus filozófusok és némely —de csak némely! — papok. Ezek ellenében pártolják a tánczot először is a kedves mamák; mert önzőleg úgy okoskodnak, hogy hálózó leánykájuk mellett nekik is jut néha- néha egy-egy jóizü pördülős: legfőképp pedig azózt, mert a mai házasodó fiatalokban oly szegény korunkban, mikor — üzleti nyelven szólva — oly nagy a kínálat és oly kevés a kereslet, gondolják: minden kedvező alkalmat két kézzel meg kell ragadni, hogy: Ha csak lehet, lehulljon a párta, S ne maradjon vén leány a Mártha! ily kedvező alkalom pedig a kecses tánczban való előnyös megismerkedés, mikor a különben is szép és kedves lányka egész ünnepi pompában ragyog a sok lámpa és gyertya vakító világánál a csillogó tánczteremben, hol minden olyan fényes! . . . Ámbátor — közbe legyen mondva — „nem mind arany, a mi fénylik!“ És velem együtt azt hiszem sokan lesznek | azon véleményen, hogy jóval előnyösebb az a házasság, melynek alapja nem a báli kecs, a tündéri táncz, a megkapó deli termet, a mosolygó arcz, a sugárzó j szem, egyszóval a táncz közben fellobbanó ifjúi szerelem hitvány szalmalángja, — hanem az az erős és tartós parázszsá edződött igazi nemes vonzódás és benső szerelem, melyet a lelkeknek egymáshoz való lassú, de folytonos közeledése, egymás szép tulajdonainak kölcsönös kiismerése s ennek folytán igaz tisztelete előz meg! Jó bizony az a régi magyar szokás, a „háztűz nézés“ még ma is; nem éppen azért, hogy megnézzük, mennyi aprítani való van a tejbe, — hanem hát annak megtudására, hogy vájjon otthon ragyognak-e úgy a kisasszony házi szép erényei, mint a báli ruhája ? S a ki Oly tündórszépen tánczol angyali lábacskáival: tud-e jó kenyeret sütni angyali kis kacsóival? No de ez csak egy kis alkalmi kitérés volt. Lássuk tovább, kik pártolják még a tánczot? — Ha nem mondanám is tudják Önök! — — — A mindkét nemű arany ifjúság. Itt nem játszik közbe önzés, spekuláczió; az ifjúi ember, a fiatal lány, szereti a tánczot csupán magáért, előtte ez nem eszköz, hanem czél, — s ha csapongó aranyos jó kedvében, rózsás kedélylyel, fürge lábakkal egy-egy mulatságban hogy úgy mondjam agyon tánczolja magát s lépni, meg lihegni alig tud: azt mondja rá „j aj beli pompásan mulattam!“ — Köszönöm az ilyen mulatságot! mondjuk rá mi, meglett öregek, mikor az ember megsántul, Strupirttá lesz! Ugyan mi mulatság, mi jó van ebben ?--------A fiatalság mosolyog! Ok tudják! — — — mi már. csak tudtuk, — el is felejtettük! Nekünk már jobb egy kis paprikás hús, meg egy-pár kvaterka, nem sokat törődünk Terp- sichore-vel. Majd ők is a mi pártunkra állnak később ! . . . Menjünk tovább s vizsgáljuk: kik tartják még szükségesnek a tánczot ? — — A berúgott emberek, bármely életkorban. No persze, mert hát: a c t i ó facit reactionem (a hatás ellenhatást szül); a ki berúg, annak ki is kell rúgni, — ez oly bizonyos, minthogy a feljövő napnak le is kell menni! — S ki csudálkoznék azon, vagy ki Ítélné el azt az embert, a ki, mikor egy kis esszencziát bekebelezett, fürge tánczban tombolja ki rózsás jó kedvét ? .. . A becsi- pett ember rendesen tánczolni, sírni, nevetni, csóko- lódzani, dalolni, vagy veszekedni szokott, mielőtt elaludnék. Nos, hát ezek között egyik legártatlanabb mulatság a táncz; mert a siró részeg ember: n e- vetséges; — a folyton nevető: boszant; az örökösen csókoló részeg: utóbb kellemetlen; a daloló részeg: elvégre unalmas; a veszekedő i részeg pedig: veszedelmes! S vájjon nem sokkal jobb-e, hogy az ilyen állapotú halandó előbb a tánczban kifáradjon s úgy menjen haza tentézni, minthogy kitombolatlan jó kedvét erőtől duzzadozó izmait haza vigye s otthon értékesítse, őket természetesen megpirongató házastársa és gyermekei irányában, holmi gyengéd meglegvintések vagy nadrág- sziji alkalmazások által ? Jobb ha a sötét vihar távol tombolja ki magát, nem a mi határunkban; — jobb ha a mámoros férj máshol tánczol, mintha otthon szemet ránczol s mást tánczoltat! ... Végre, legszükségesebbnek mondják s leginkább pártolják a tánczot azok, a kik maguk vagy soha, vagy csak igen ritkán tánczolnak, t. i. a zené-! I szék. — No mert hát az a csendes, muzsika-szó melletti kvaterkás mulatozás is hajt valamit a kony- ! hára, — sokszor csak úgy röpíti egy valódi jó kedvű s gazdag gavallér ötveneseit a mámor szele a saját zsebből a zenész zsebébe, — de ez manapság, ebben | a filloxerás világban ritkább tünemény a fehér hol- í lónál; ma, a kinek sok pénze van, nem igen mulat, — a szegény ember pedig, mikor olykor-olykor el- | búsulja magát alaposan s borba temetkezik, csakha- I mar azon józanitó rideg valóra ébred, hogy hát: kincs-------nincs! Sha ilyenkor, busult gerjode zésóben, átnyalábolja, agyon ölelgeti és csókolgatja a prímás czigányt: felér-e ez annak egy czigány-pe- csenyével? — Lehet-e hürt venni a brúdersaft-ivá- son ? Hoz-e hasznot a zenész konyhájára az ilyen „hozómra“ való mulatás? — Soha! — Azért a zenészek legigazabb pártolói a táncznak; nekik az I aratásuk, meg a sztiretjök farsangban van — s régi I közmondásként: „böjtben gyászol a nagy | bőgő!“ — No meg hát a zene olyan természetes | kísérője a táncznak, mint a testnek az árnyék, sőt még olyanabb, mert test nélkül árnyék nincsen, de táncz nélkül van zene, — mig fordítva: a zene nélküli táncz a legmóltóbb kaczagásra fakasztó, igazán komikus tünemény! Most már összegezzük a mondottakat. — A táncz szükségtelen, sőt káros voltára szavaztak: a papák, az orvosok, az életunt s világgyülölő filozófusok és a papok; a táncz szükséges és hasznos voltára adták voksukat: a mamák, az ifjak, a berúgott emberek és a zenészek. Mellette is 4, ellene is 4 szavazót. Hogyan döntsük el tehát a dolgot? Döntő szavazásra felhívnám Csetry Gyula urat, mint nyugalmazott ballet-mestert, de ő érdek It fél — s közben legyen mondva úgy tapasztaltam, hogy szinószes gyomrát többre becsüli balletes lábainál, egy jó tál paprikás húst s egy liter vörös bort minden franczia-nógyesnél, — tehát ő sem adhat döntő szavazatott! .. . Uj eszmém támadt! —- — Hagyjuk el ezt a sok hijábavaló fecsegést, hisz úgy is unalmas dolog még. Vasárnap este is predikácziót hallgatni, — nem elég volt nappal ? — hagyjuk el e gyarló felolvasást, — hisz úgyis türelmetlenül izegnek-mozognak már a szépnem kicsike lábai, táncz-szomjas az egész hölgy- koszorú, — apraja, nagyja egyaránt; tehát hadd kezdődjék először is a komoly vizsga, melyben meg fogja mutatni Csetry, hogy mit tud a c s i t r i, az apró népség; — ennek végét a felnőttek alig várják, hogy magyaros szép tánczukat ők is járják! Adjunk nekik helyet, módot és alkalmat, — mi pedig — öregebb nemzedék — vonuljunk félre, a terített asztalokhoz s majd hajnal felé dől el a kérdés melyik hasznosabb, a táncz-e, vagy a poharozó mulatság? Attól függ, melyikünk bírja tovább ? ... Én már a felolvasást, — Önök — úgy látom — a hallgatást nem bírják tovább, — tehát mozogjunk ! Köszönöm, hogy becses türelmük jóindulattal megdratvézott arany fonala eddig is el nem szakadt! Magamat ajánlom! .•— — — Borzsák Endre. TA N Ü Gr Y~ Tanitó-egyleti közgyűlés. A „Szegzárd-központi tanitó-egylet“ folyó hó 23-án délelőtt Szegzárdon a polg. iskolai rajztermében Holub János elnöklete alatt közgyűlést tartott, melynek lefolyását csak röviden ismertetem. A tagok szép számmal jelentek meg s a rendes tagokon kívül ott láttuk Varasdy Lajos kir. tanfelügyelőt és Boda Vilmos orsz. képviselőt, mint az egyletnek tiszteletbeli tagjait, valamint több vendéget, köztük a jó Kamarás Fülöp bácsit is. Pont tiz órakor nyitotta meg egyletünk fáradhatatlan elnöke a közgyűlést egy minden tekintetben sikerült beszéddel, melyben a tanítói tekintély emelkedésének akadályaira rámutatott és helyes érveléseivel általános tetszést aratott; különben a megnyitó-beszéd közgyűlési határozat folytán egész terjedelmében közölve lesz e becses lap hasábjain. A tárgysorozat előtt Kálmán Károly következő inditványnyal lépett a közgyűlés elő: „Nem lehet ~ úgy mond — fájdalmasabb érzés egy önérzetes ős jellemes férfira a sors bármely csapásai közt sem, mintha becsületében van alaptalanul megtámadva. Azon férfiú, kiről szólni akarok, fájdalom .... lett már sújtva a sors több csapása által; de oly fájó érzés nem szoríthatta még keblét, mint a legutóbb ismert megtámadtatása alkalmával, melyet részletezni e helyen nem szándékom. De az ő jelleme, becsületessége, tudománya ős kötelességérzete, mint a gyé-
