Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-09-07 / 36. szám
váróteremre, de semmi jel. Már feladva a reményt I hazafelé indultam (pedig milyen szép bevezetést czir- kalmoztam ki!), mikor a pályaudvaron kivül egy nap- harnitotta idegent pillanték meg. Összeránczolt Homlokát ól, éles tekintetéről, meg arról az eleven fürgeségről, melylyel oly titokszerüen forgolódott egy nagy málhák esi előtt, bolgárnak, sőt egyenesen a fejedelem udvarához tartozónak véltem.- Vezessen urához, a fejedelem ő fenségéhez! parancsol ék rá határozottan tört németséggel. —> A fejedelem ő fensége nincs itt — rebegé akadozva, — Nekem fontos beszélni valóm van vele — s ezzel két ezüst forintost csúsztattam bő zsebébe. — A fejedelem ő fensége a pályaudvaron kivül pihen egy kupéban — mondá az ón bolgárom ravaszul. — Vezessen oda . . . Emberem — kitől az utón megtudtam, hogy a fejedelem komornyikja s bogy Rankovnak hívják — aggodalmasan vezetett a pályaudvar külső felére, hol egy első osztályú kupé állott lefüggönyözött ablakokkal. — Itt e kupéban pihen ő fensége . . . En átadám névjegyemet és a szerkesztőét s ő fensége szépen — nem fogadott. Azt üzente tisztelettel, hogy álmos . . . Megpróbáltam még egy módon, hogy a fejedelem elé jussak, de nem sikerült sehogy sem. No — gondoltam — ha nem interviewolhatom meg ő fenségét, jó leSz a komornyikja is. Ide vele Ranko ... Az étterem egyik sarok aszta'ánál helyezkedtünk el. Rankov cognacot ivott szódavízzel, a mely | alaposan megoldó a nyelvét. Azután cognac-szülte bőbeszédűséggel mondá el az államcsíny ismert részleteit, mint fegyverezték le éj idején a palotaőrséget, mint törtek a fejedelem szobájába, mint kísérték a határig, hogy most egyenesen Dürkheimba mennek, onnan pár napi megállapodás után Rüdesheimba slb. Azután, hogy most reggelizik ő fensége, hogy előbb kérte a „Pester Lloyd“-ot s hogy rövid félóra múlva már folytatják utjokat. Re bene gesta siettem a redakezióba s Battenberg fejedelem titkolt ittidőzéséról egy tizennégy soros újdonságot irtain ritkított betűkkel. S mit látok másnap ? A vezérczikk után rögtön nagy zsíros hetükkel ilyen fölirást: Interview a bolgár fejedelemmel. Azután folytatólag: Tudósítónk ma reggel, fél 8-kor a központi pályaudvar indóházában fölkereste Battenberg Sándort, a bolgár fejedelmet, kinek Budapesten át való utazásáról rajtunk kivül az egész fővárosban senki sem tudott. Tudósítónkat dr. Rankov II. titkár vezette a fejedelem elé, ki éppen thea- ős sonkából álló reggelijét végzé be. Kezében lapunk legfrissebb száma s egy kialudt czigaretta volt, mikor tudósítónk a szalónná berendezett kocsiba lépett. A fejedelem szemeiből élénken tükröződtek vissza a legutóbbi napok kiállt fáradalmai, melyek bizonyos szomorú vonásokat ültettek férfiasán szép, büszke arczára. Tudósítónk, kit ő fensége a legszivélyesebb fogadtatásban részesített, sőt még czigarettel is megkínált, húsz perczig időzött a fejedelem kupéjában. A beszélgetésből a bevezetés és diszkrétebb részletek kihagyásával adjuk a következőket: — S fenséged ily előzmények után mit gondol Bulgária jövőjét illetőleg? — Azt — volt a fejedelem válasza — hogyha nem Iából ki mihamarab abból az anarchiából, melybe kétségtelenül az orosz rubel döntötte, úgy a történelem Bulgáriáról nemsokára mint „fuit“-ról fog megemlékezni. S ez nekem annál is inkább fájna, mert szívből rokonszenvezek mindennek daczára e fiatal országgal, mely — higyje meg — több jóindulatot érdemel Europa részéről, mint a mennyivel tényleg találkozik . . . Még pár politikát érintő kérdés után tudósítónk azt bátorkodott kérdezni, hogy mint vélekedik ő fensége az újságírókról ? Erre nézve azt jegyzem meg, hogy nehéz feladatomban nem egyszer támogatott az európai sajtó, melynek munkásait szívesen látom, bár többször követték el velem szemben a legcsunyább indiszkré- cziót . . . Tudósítónk kérdőleg tekintett ő fenségére. — Mikor Szidrajlovot őrnagygyá neveztem ki, a „Novoje Vremja“ azt irta — s utána a többi lapok — hogy a kinevezés nem meglepő, mert Szid- rajlovnak szép fiatal felesége van. Azután mikor egy udvari bál alkalmával egyik miniszterem lánya a bálteremből hirtelen eltűnt. Igen mert a kisasszonynak a feje fájt s én kisértem kocsijáig. Ez volt az egész. Az a szöktetési história pedig — itt a csöngetés megszakító a közlékeny fejedelem .szavait s ő fensége sietve fejező be — egyenesen légből kapott . . . Azután pamlagára hátradőlve hirtelen elhallgatott, miből diszkrét tudósítónk rögtön megérté, hogy az interviwnek vége szakadt. , Mikor azután munkatársunk a szalónkocsit elhagyó, ő fensége kézszoritással tüntette ki, melyről ha nem tiltaná szerénységünk, bátran állíthatnék, hogy az a mi lapunknak szólt. A szalónkocsit a vonathoz csatolták s a bolgár fejedelem 8 óra 12 perczkor hazájába Bécs felé folytató útját. Eddig szólt az interviewes czikk. Egy álló hónapig nem mertem a „Hamburger Nachrichtenét és a „Politisches Volksblatt“-ot a kezembe venni. Be pozdorjává törhetett volna engem az a dementi . . . Csak később tudtam meg, hogy lapunk aznapi számából 15000 példánynyal többet nyomtak. No és ez olyan dolog, ami a bolgár fejedelemnek nem ártott, a szerkesztőnek pedig használt. Akkor érdemültük ki a „jól őr tesül t“-sóg büszke ephi- thetonját ... r Lévai Dezső. TÖVISEK. „Bús az idő, bús vagyok ón magam, is!“ — igy szól a régi jó magyar nóta, mely nótát most igen sokan ajkainkra vehetjük. Valóban, az időjárás asszonyilag szeszélyes voltát még sohasem tapasztalhattuk oly ekletáns módon nyilvánulni, mint ép jelenleg. Csak most perczegett le toliam hegyéről az a rőmségesen forró tövis, melynek „kánikulában“ volt a czime s melyben elnyögtem igaz fáj- dalmaiamat a rettenesen kiállhatatlan nagy hőség miatt, — s ime már rögtön más húrokat kell pengetnem, a korán és egészen váratlanul beköszöntött hideg őszi napok majdnem fagyasztó kellemetlensége miatt. A szélsőségek találkoztak. Pedig hol van még a valódi ősz, a jéger-ing felvehetésónek, a fürdőzés beszüntetésének, a télies passziók megkezdhetősének naptárilag jogosult ideje? . . . Denique, a szeszélyes idő kifog a naptáron. Minden arra mutat, hogy az idén is meg lesz czáfolva és pedig duplán az az igazság, hogy: „non datur saltus in natura (nincs ugrás a természetben)“; — mert valamint a hideg tőiből minden átmenet nélkül tavaszt élvezhetve, egyszerre a forró nyárba zökkentünk: úgy most, hogy a rettentő kánikula megolvasztott bennünket, a nélkül, hogy egy kellemes ősz mólabus, szelíd örömeiben lenne részünk, egyszerre uyakunkra zúdul a korai dermesztő tél minden fagyos iszonya- tosságaival. Sokan vigasztalják magukat mondván: „ezután jön még csak a vénasszonyok nyara!“ — Lehet, de mit ér nekünk, hogy majd októberben nyájas meleg nap kellemes sugár özönében vehetünk pompás légfürdőt és sétálhatunk a megsárgult természetben, a letarolt határokon, ha már előzőleg a természet, mint mostoha anya, először apró bogyóvá összeaszalta, azután még éretlenül hagyta legdrágább gyümölcsünket, — a szöllőt, — s ihatunk bicskanyitogató fanyar vinkót, gógesorvasztó ezudar karezost, pompásan édés olimpi nektár helyett?! ... Ez bizony csak olyan eljárás, mint mikor valaki — talán haragból s készakarva fájó tyúkszemünkre lép ostoba gorombasággal s rögtön ajkain lebeg a sablon-szerű „pardon!“ — vagy, mikor a, jól elvert mesztelen czigány-rajkót az öreg dade megsajnálva, egy darab fekete és ehetetlen száraz kenyérrel akarja mosolyra hangolni. „Rósz időket élünk, rósz csillagok járnak!“ . . . A hirtelen beállt hideg ősz leverő hatását sokaknál — mondhatnám többes első számban is! — növelte a napokban egy másik aggasztó körülmény. * I * * * S — Hát nem taposták agyon a lovak!?“ kiálték közbe, elfelejtve minden illemet. — „Isten őrizzen ; az okos állatok átlépkedték, hanem egy kerék ment keresztül karján, a mi csonttörést nem okozott, hanem agyvelőrázkódás miatt fekszik. önkiviili állapotban nagyfokú láza van és félrebeszél ; de miután a tanár ezt mondja, hogy életveszélyen kivül van, tehát kérem ne ijedjenek meg.“ Örömöm oly rendkívüli volt, hogy a bárónét, ki most úgy tűnt fel szemeimben mint a jóság nemtője, meg tudtam volna ölelni és vele együtt az egész világot . . . Kissé magamhoz térve, elmondtam, hogy én csak jó barátja vagyok és özvegy anyja még hála Isten nem tud semmit . . . „Óh! Az ápolást illetőleg gond nélkül lehet — feleié ő gyorsan s mintegy bebizonyítandó udvariasan magával hivott; egy szobába jöttünk, hol azúrkék selyembrokáttal kárpitozott falakon lapos márvány oszlopok látszottak a menyezetet tartani. A szoba hátterében egy a rococo bútorzathoz nem illő faragott tölgyfa ágyat pillantottam meg, leboruló fehér selyemfüggönyökkel, mellette egy apácza ápolónő és egy fiatal orvos, ráhajolva a fehér damaszt takaróra, mely alatt Manuel feküdt. Nagy fekete szemei nyitva láztól égő arczczal, ajkai mozogtak . . . halkan szavalt Rómeóból. A bárónő könytelt szemekkel nézve, mosolygott reá. És ez oly elragadó kép volt, hogy soha életemben sem felejtem el. A segédorvos azt mondá, hogy a beteg most könnyebben érzi magát és ő tanárjához megy további utasításokért. Manuel elcsendesedett, mosolygott és arcza tul- boldogságot árult el, újra suttog, de nem érteni; végre hangosabb lesz ... a báróné neve hangzik ajkairól . . . A háróné megörül, mert azt hiszi hogy észre tért betegje. Én pedig megijedek, mert tudom, hogy most elárulhatja titkát, deliriumában. A következményekre | gondolva, azon gondolkodom ne-e magyarázzak meg mindent a bárónénak. Habozok . . . hiába nincs mentség, jobb ha tőlem hallja a valót és megérti, mintha a betegtől és nem érti. A rendkívüli helyzet, Manuel fölötti örömöm és a delnő jósága merésszé tett; és felfedezem az ámuló bárónénak Manuel titkát, platói őrjöngését. Minden ékes- szollásomat összeszedve mondám el mit szenvedett az a becsületes, szerény, jó fiú és kegyelemért esdekel- | tem ............... Mia latt a delnő szelíd jósággal nézé a mosolygó beteget, mint egy szerető anya háladatosságom tetőpontjára hágott; le tudtam volna borulni előtte, ezt a szeretetteljes nézést meghálálni és azt a pár igazgyöngyöt, melyek szemeiben ragyogtak, midőn Má- nuel újra suttogni kezdett . . . A szerelem a tulcsigázott phantázia oly monologokat mondattak el vele, melyek valóban elég forrók és érzékenyek voltak arra, hogy egy női szivet eltántorítsanak. A báróné halavány arcza kipirult; és e pillanat- j ban oly igézőén szép volt, hogy szédülni érzém fejemet. Szerettem volna már szabadulni parfümje légköréből ; de mozdulatlanul visszafojtott lélegzettel hallgatjuk Manuelt, ki tovább phantáziált szerelméről; oly szivrehatóan és gyengéden . . . hogy ha ezt a színpadon teszi, hirnévre tesz vele szert. Manuel elhallget s becsukja szemeit. A báróné feleszmél; gyorsan kimegy; rövid idő múlva újra bejön, de hiába fürkészem vonásaiban, az anyai szere- tetet; az érző hölgy eltűnt. Arcza a páholyban ülő I büszke szépségé volt újra. A nagyvilági álarcz nem árult el semmit az előbbi jelenetből. . Megöleltem barátom és engedelmet kértem a távozhatásra, hogy Manuel anyját értesítsem. * * * Lehetne e történet sokkal szebb is. Csakhogy akkor nem a merő igazat imám. Amit szégyenlenék azok előtt, kik mindezt velem együtt ismerik. Most már sokan ismerik Manuel szenvedélyét. Kalandját a fáma. feleziezomázá és általa ő igen érdekessé lett; csakhogy ő szerény és ezzel nem törődik, hanem tanul tovább őrült szorgalommal. S báróné jour fixjein, mindég jelen szokott lenni, hol a burgszinház leendőbeli csillagának hívják. Annak is ígérkezik lenni. Ha bármit mondanak is a rósz nyelvek: hogy jelentőségét annak köszönheti, mert a tónadó szép báróné „barátjának“ czimezi estélyein. Az tény, hogy roppant tehetsége van; vele született-e ez, vagy őrült szerelme fejlesztette ki, avagy roppant szorgalmának köszönheti-e?? O művészetével oly magas niveaura akar emelkedni, hogy ideálja társadalmi állását elérhesse. Szegény ..... vagy eléri, — vagy megőrül.
