Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-09-07 / 36. szám
val (KozinszkyE 11a s. k.), végre a herczeg előtt töl- I ismerteti magát a titkári hivatalha pottyant szakácscsal együtt. Egyébl) komikus jelenetekben fejlődik tova a i neve s végre mindannyian tisztában lesznek a dolog mivoltával. A komikumot és humort még jobban növelte az, ! hogy az utmesternek folyton a hasát kellett fogni,’ nehogy kövérsége eltalálja hagyni, a fiatal titkárnak | meg a bajuszát kellett nyomogatni, hogy le ne essék; s addig böködte orra alá, mig annyira megártott neki, hogy lepottyant. És ezek nz egyes jelenetekbe úgy beillettek. | Csak az kár, hogy a herczeg leánynak nem jutott nagyobb szerep. A piogiamm harmadik pontja valóságos olim- puszi kaczajra fakasztotta a publikumot. — A „Szeretem a nőket“ cziraü monolog közbe jött körülmények folytán elmaradt, hanem helyette ugyancsak Stauber József ur Gabányinak a kakas ülőről alkotott és mindenkitől jól ismert monológját szavalta el. Mintegy bezáróul következett Rosinger Mariska k. a. éneke, mely szintén nagy hatást tett. — A fehérbe öltözött leányka először saját zongora játéka mellett énekelt egy szomorú románczot, a melynek I kedves áriáján és a gyermekies, de csengő ős tiszta | hangokon igazán elmerengett a közönség. Azután Nessler leghíresebb dalát énekelte el a „Säckingeni trombitás“ czimü operából Tomka Károly ur zongora kísérete mellett, a melyért örömmel nyújthatta át a csokrot a rendezőség, mert oly szép színezéssel énekelt. De hiába! nem elégítette ki a közönséget e két kedves ének, tovább akarta hallani a kedves hangot és ő neki is át kellett vágni a magyar nótába. — Az ő magyarjai is ritka műélvezetbe ringattak mindenkit. & . ^ # Eddig a színpadról elhangzott művészeteken gyönyörködtem én is, de ezután már a tarka fiatalságon. . Alig, hogy leeresztették utoljára a függönyt a játszótér előtt, már a másik teremben tánczolt a fiatalság javában. Ki tudott volna a czigány-zene erejének és a páratlan csárdásnak ellentállani ?! Mindenkit elragadott a táncz szenvedélye és tánczolt úgy, a hogy már jobban nem lehet. Minden mulatság után a legtöbbször olvashatni, hogy a bálnak ez és ez volt a Kleopátrája. — Az igaz, hogy a régieknek egy Kleopátrájuk volt, a kiről fenmaradt ez az emlékezetes név, de én most véletlenül egynél több Kleopátrát láttam ős azt kell mondanom, hogy ..... mind az volt. Megjelent itt Tolnamegye leányvilágának a legnagyobb része; — de még a közeli szomszédos megyék határairól is eljöttek. Nyári mulatság volt — és mégis elmondhatjuk, I hogy a szabókért nem esett le a bagó fájáról. — Egyszerű, de szebbnél szebb toilettek voltak. A szi- bek már nem tudták volna eltarkitaui a mezei virágcsokrot : oly szép hármóniábau volt a leány cső- j portosat ötlözetével. A kik az inspektor ur lakásán gyűltek Össze, azok kezet szorítottak azokkal, a kik egyenesen fel- tartottak a termekbe és a két főiből lett egy egész, j Hány uj arczot láttam itt ismét! Mayer Melanie, Sántha, Németh Jolánka, Berg- | man Vilma, Laky Erzsiké ős Vilma, Apáthy Gizella, j Kozinszky Ella, Berzsenyi Irén, Desdek nővérek, j Petries Flóra, a két művésznő: Froyler Irma és Rosinger Mariska kisasszonyok stb. stb. ezek mind megnagyobbították az előbb említett díszes hölgykoszorut. És ezt a szép koszorút a fiatal emberek színezték meg még jobbau a feketével, akik egész reggelig nem engedték szétbontani a mamáknak. Azt tartom, nem is kellett félteniük, mert senki sem kívánkozott el. Addig virult a teremben, a mig a meleg levegő el nem hervasztotta . . . s 5 órakor szétoszlott. . . . * * * A legnagyobb köszönetét Fördős Dezső inspektor urnák, a rendezőség tiszteletbeli elnökének kell adui, a ki a mulatság estéjén is mindenben fáradhat- lan volt. Dicséretére válik a rendezőségnek a programra élvezetes és élénk összeállítása, mely a legváltozatosabb volt és a mely abból ölelt fel részeket, amely ártatlan és megbecsülhetetlen szórakoztatásul szolgált az érdeklődő publikumnak. A szives műkedvelőknek pedig nem a vendég- koszorú, de a szent ügy mondhat köszönetét és nekik a jövőben e múlt más nem, mint kedves emlék lehet, — a mi akkor meg majd őket szórakoztatja ártatlanul. S a nagyszámú közönség nemcsak az iskolát ápolta megjelenésével, de ápolta a művészetet is. — Én nem tudnám eléggé méltányolni a hallgatóság zajtalan figyelmét és azt, hogy nem ragadta el a fiatalságot a táncz előleges heve; mert beleélte magát abba műélvezetbe, amit manapság nagyon megkövetelnek a művelt osztálytól. Mindenki arczárói le lehetett olvasni, hogy nem hiába szánt néhány perczet a nagy múzsáknak, a kiknek a szereplők az estén áldoztak. Részemről azt kívánom, hogy a minek most megvetettték alapját, hallgatásukkal el ne rombolják a jövőben, hanem fáradhatatlanul építsék azt minél magasabbra. És én, aki azelőtt oly annyira lelkesedtem a művészi este szépségén, most reggel, de csupa udvariasságból is — én voltam az az önző, aki csak a tánezra gondoltam, mert azt mondtam az egyik honfinak : — Aztán jövőre is megtartsátok ezt a táncz- mulatságot, hogy akkor megint meghívás nélkül épp’ oly jól mulathassak, mint most az éjjel. «b * * Tudom, hogy szerkesztő ur furcsának nézi levelemet, de higyje meg, mindez éppen úgy esett meg, mint a hogy az egész publikummal a jó kedv. Tisztelettel Vaszary Antal. M E G Y Ií I I R 0 D ALMUNK CSARNOKA.________ Interviewern a bolgár fejedelemmel. — Igaz történet. — Altkor az interviewek nem voltak oly átaláno- sak, mint ma. S akkoron, mikor ez a história megesett, nem is a kegyetlen Bismarckot interviewolták meg az élelmes hírlapírók, hanem a bolgár fejedelmet, azt a hőslelkü vitézt, kit az áruló forradalmárok oly könnyedén fordítottak ki aranyos trónjából. Az igaz, hogy ez hálásabb feladat volt, mint egy nem sikerült Bismarck-interview, mert Battenberg Sándor volt oly gavallér, hogy még némi in- diszkrécziókat is meg tudott bocsátani. Azután a (lementi ? Ki hallotta annak hírét ? Talán a szótárban sem létezett még akkor ez e veszedelmet rejtő szócska; bezzeg ma . . . Itt a szegény Ábrányi esete. De ne bántsuk, úgy is eleget bántották már. Pedig telkemre mondom, nem érdomelte meg azokat a kíméletlen kommentárokat, melyeket esetéhez oly tele marokkal szórtak. A ki úgy ismeri Ábrányi Emilt, mint ón ismerem, sajnálkozhatik fölötte, de követ nem dobhat rá . . . Különben hagyjuk ezt! Az időtájt én egy fővárosi lapnál dolgoztam. Csak nagyon kevesen tudták, hogy az elűzött bolgár fejedelem inkoguitó Budapesten át veszi útját hazafelé. Csak a mi lapunk volt a fővárosban az egyedüli, mely azon szerencsés helyzetben volt, hogy tudott a dologról, különben nem állt volna elém a szerkesztő e szavakkal: — Siessen a vasúthoz s interviewolja meg a bolgár fejedelmet minden áron, érti minden áron, ha máskép nem, utazzék vele akár Bécsig, itt a jegy . . . S ha nem férhetek ő fenségéhez? —• kocz- káztatám. — Ott a titkár, komornyik, kocsis vagy bárki... értett ? Megértettem s gőrokba csapva magam rohantam a vasúthoz, hogy diploinácziai küldetésemnek eleget tegyek. A vasútnál senki sem tudott Battenburg fejedelem ottlétéről. Én pedig kerestem váróteremről vizsgálták a szerencsétlent; de nem látszott semmi; szemei csukvák, arcza halott halvány. A hintóból kiugrik két hölgy és rémülve kérdik mi történt. Mutatják az élettelen alakot; az egyik hölgy menten elájul, a másik tud uralkodni magan és reszketve kérdi mije sérült meg a szerencsétlennek. A sok felelet közül megérti, hogy nem látni semmit, de meg van halva, Miután vért nem lát, emberiszere- tétből, avágy talán hogy gyorsabban szabadulhasson a kiváncsi tömeg bámészkodása elől, hintójába emelteti a szép fiút, a ki semmi életjelt nem adott és palotájába hajtat; önmaga egy szintén nézni jött béikocsin szabadulva, a sokaság nézése elől. IV. Délután a kávéházban egy estilapban ezt olvasom : „Rendkívüli szerencsétlenség történt ma délelőtt az operaház előtt; egy elegánsan öltözött mintegy húszéves ifjút elgázoltak S. bárónő lovai. A lelkes hölgy azonnal hintójába emelteté és most palotájában fekszik minden orvosi kisérlet daczára eszméletlenül. Tárczájában talált névjegyek szerint neve *** Manuel. Lakását és kilétet nem tudni.“ stb. stb. Felugrottam, úgy hogy asztaltársam ölébe dűlt a vizespohár, rohantam az' ajtóhoz és az utczán nekiszaladtam valakinek, kit miután megütött orráról | kezeit levette, mint egy közös pajtást ismertem fel. Nagy sietve elmondom az olvasottat, es mintha önmagam akarnám megcsalni kérdem tőle: „Nemde te sem hiszed, hogy ez igaz lehet?“ „Fájdalom igaz,“ feleli ő és egy pár köny csór- I dúl ki szemeiből, «sőt biztos forrásból tudom, hogy I már meg is halt szegény ott a bárónő palotájában, annélkül, hogy észre tért volna!...-• Futok anyjához, I hogy idegenek ne tudathassanak vele valamit, előkészítés nélkül, mert a szive meghasad.“ Iszonyú kedélyállapotban támolyogtam tova . . . véletlenül egy bérkocsi álláshoz közeledve, hol minden hozzájuk directe közeledőt nevetséges udvarias- sággal igyekeznek kocsijokba terelni, önkénytelenül bemásztam egyikbe. Mikor a kocsis becsapta az ajtót ébredtem fel apathiámból. „Hová parancsolja ?“ kérdé az ablakon keresztül, miután légmentesen elzárt tolakodó vetélytársai elől. — Ah úgy . . . hogy én hova ? . . . nohát Tuch- lauben 3. vagy 5-ik számS. bárónőhöz.- Tudom én a számot, kérem alássan — felelte és robogtunk. Most fájdalmamban azon tépelődtem, hogy vájjon véletlenségből történt-e ez a szerencsétlenség! . . . . avagy Manuel — ah — ah ez iszonyú --- a báróné lovai elé vetette magát, hogy imádottja közelében halhasson meg ? . . . nem, ez lehetetlen, ő nem feledkezhetett meg ennyire anyjáról, habár őrülten és remény- telanül szeretett. Minden bizonnyal a büszke úrnő oka az egésznek, a ki kocsisának a szigorú hatósági tilalom daczára is gyors hajtást parancsolt a kereszt útnál. Drága Manuel és neked életeddel kellett a delnő szeszélyét megfizetned. Oh te bálványozott imádathoz szokott istennő, mit törődsz azzal hogy ez a remény- teljes tehetséges ifjú, a te nagyúri passziódnak esik áldozatul ! Oh te dölfös arisztokrata .............. Itt már elmélkedésem következtében olyan extázisba hoztam önmagam, hogy ökölre szorított kezekkel ugrottam fel és csak az alacsony kocsifedéltől orromig lenyomuló kalapom józanitott ki egy kissé. Megállj te magas tízezer, kapsz majd vezérczikkeket. És írunk a szerencsétlennek olyan nekrológot, melyben megostorozunk te angyalbőrbe bujt gyilkos. .. Még ki tudja minő boszutervezet koholok, ha a kocsi meg nem áll. A nagy rézbunkós kapus megmutatta a bejáratott. Az előzobában a kapus villanyos jelzésére, egy inas várt már reám, ki névjegyem kérte. Hogy szeretett barátom ravatalához bebocsássa- nak, odafirkantám névjegyemre: „* + * Manuel érdekében.“ % Az inas azonnal visszajött és kinyitá előttem a nagy szárnyajtót. Sietek be, hogy ennyi teketória után már a szomorú helyre juthassak. Egy diófával kitáblázott terembe léptem, ámde a kit úgy kerestem, nem láttam sehol. A szalon másik végéről egy világos női alak jött elém. A szinházbani látásból ismertem a bárónét. Vakító szőke szépség, de nem egy „Gretchen“ alak, hanem egy impozáns Junó, szabályos büszke vonásokkal melyek elárulják, hogy szépségének teljes tudatában van és uralkodik mint egy királynő. O az; meghajtom magam; felnézek, megdöbbentem. Hiszen ez nem az a büszke szépség. A hires és ragyogó szürke szemek kisírva. Az arcza halavány. Pongyolájában úgy tetszett, mint egy csipkefelhőből alászálló angyal. Érzelemteljes hangon kérdi: „Ugyebár ön rokona ? hála Isten csakhogy eljött valaki családja közül, így egygyel kevesesebb gyötrelmem van. Nem is felelhettem, oly gyorsan folytatá: „Kérem ne értsen félre, nem azért, hogy a beteget innét tovaszálli- tani engedném, mert megtiltotta a tanár, hanem . . . .
