Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-01-12 / 2. szám
mert ő előtt nem kell szégyenkeznem, hiszen Ő nem ismeri Priscillát, Nem tudtam, hogyan kezdjem, kerülgettem innen is onnan is. Egy kávéházba tértünk be. — Zsiga — kezdém meg — mit tartasz te a szerelemről ? — A szerelem, barátom — mondá kávéját egykedvűen keverve — olyan édes, mint e tálczán heverő czukor ... Én tagadólag ráztam fejemet, keserűn, mint a czukor nélküli piccolo.-— Látod — folytatá Zsiga — én egyre imádom Venust és azt tartom, hogy ostoba az, ki le nem tépi az ifjúság rózsáit, mikor azok úgyis elhervadnak. Szeressünk és élvezzünk — ez az óo mottóm. — Könnyű azt mondani... és azután feltártam helyzetemet egész ridegségében. Miután nem késett őszintén érzett részvétének kifejezést adni, kis gondolkodás után meg volt a haditerve. / — A te czőlod ezek szerint — mondá hadvezér! komolysággal barátom — tulajdonképen az, hogy mindenáron megszabadulj Priscillától, hogy azután szép és boldogító szerelem lehessen osztályrészed ... — Igazad van — mondám buskomoran s ezzel olyan nehéz két könycsepp esett piccolomba, hogy a csésze feldőlt s hogy a tragikum nagyobb legyen: tökéletesen elboritá a kiömlő fekete-kávé világos pepita-nadrágomat. — Ha Priscilla meg találna halni — vévé fel Zsiga újra a beszéd fonalát — úgy az előzmények után több mint bizonyos, hogy ez édes anyjára hagyná örökségül irántad való szerelmét. Ez pedig olyan szerencsétlenség volna rád nézve, mit túl nem tudnál élni. Világos tehát, hogy meg kell előznünk e bajt. Legokosabb volna, ha te halnál még s igy Pris- cillát mindenképen megelőznéd ... — Óh . még egy Priscilláért nem adom oda életemet... — Hisz nem kell a valóságban meghalnod igazitá ki Zsiga — csak a papiroson. Gyászlapot küldünk Priscilláékhoz, hogy te jobb létre szende- rültél s azután . . . tudod, a siron túl nincs szerelem ... — De eljönnek a temetésemre ... — Akkor nem itt Pesten temetkezel, hanem például valami nem létező falucskában, ott a hol a családi sírbolt stb ... . Hazamenve az Íróasztalnak csúfolt valamihez ültem s egész közönyösséggel szövegeztem meg a gyászlapot. íróasztalom recsegett, hogy örömöt vagy fájdalmat akart-e ez kifejezni, nem tudom ; hanem az bizonyos, hogy furcsa érzése lehet egy Íróasztalnak melyen gazdája előre irja meg saját halotti jelentését. Három nap múlva Priscllláók kezében volt a gyászlap. Hogy fogadták, mennyit sirtak, meg nem tudtam, mert a holtaktól nem szép a kíváncsiság, de annyit elgondoltam, hogy ezek bizonyára azt hiszik : a szerelmi bánat ölte meg szegényt s tán még azt I is hozzáinondták: „nyugodjék szegény békével!“ Priscillától való szabadulásom után pár nappal egy különös véletlen fölfedezó szerkesztőm előtt a neje hűtlenségét s ő nekem — mint ki feleségét elcsábító, vagy helyesebben, ki feleségétől al hagyám magam csábítani — szépen kitevé a szűrömet. Pedig még a négy hőt sem telt le. Sebaj — gondolám - lesz legalább időm elmélkedni az elmúlt dolgok felett. Összes szabad időmet Zsiga barátom társaságában töltőm el s minden összejövetelünkkor régi thémánkat rángattuk elő. — Barátom — mondja egy Ízben lelkesült hangon Zsiga — majd én bevezetlek most már a boldog szerelem Kánaánjába. Először is azonban el kell hagynod Budapestet s egy vidéki városka édes-csendes életét felkeresned. Ott van például a mi Városkánk, Veszprém... — Hát a ti városkátok élete olyan édes-csendes volna ? . . . — Várj, elmondok egy részletet. S ezzel szivarra gyújtva elkezdő. — A mi püspöki residencziánkban annyi a szép lány, mint tavaszi réten a virág. Egyik szőke, másik barna, egyik kedves, másik szellemes, de szép valamennyi. Zongorázni, francziául párlirozni mindegyik tud, sőt olyan is van, ki az egész „Művelt társalgóit a fejében hordja ... de tudod mindez még nem felelt meg az ón igényeimnek . . . egy tökélyt szeretnék én, ki előtt minden ember joggal hajtson térdet.. , — Lásd, kedves Zsigám — vágók közbe — j az én igényeim sokkal csekélyebbek . .. — - Hja, barátom Prisczilla után nem is lehet máskép . . . / — Ezek 1 lánykák •— folytató' Zsiga — naponkint összejönnek s korzó/nak egy órahosszat. Te még nem ismered e fogalmat k o r z ó. Mosolyogtam. Eszembe jutott az egyszeri baka, ki mikor, a szentirásban olvasó: „Isten egyes...“ félredobva a bibliát igy kiáltott fel: „Nekem akarja ő mondani, mi az egyes! Én azonban nem kiáltottam igy fel s nyugodtan hallgattam tovább barátomat. — IgeD, te bizonyára a nápolyi Via del Corsot vagy a mi fővárosuuk dunapartján elterülő sótahe- lyót gondolod. Óh, nem ezt értem én „korzó“ alatt. Ez egy társaságot jelent, mely igen sokat foglal magában. Kedvességet, szeretetremóltóságot, szellemességet... egy valóságos virágcsokor ... De azért ezeken kívül még igen sok kedves virág nyílik ám kertjeinkben, csakhogy ezek nincsenek csokorba szedve .. . s hol a mi hölgyeink megjelennek, aranyosabb lesz a napsugár, balzsamosabb a levegő . . . tudom itt meg fog nyílni szived s te boldog lósz . . . — No ős szép hölgyeken kivül nincs egyebe várostoknalc . . . Lásd, akkor inkább Földvárra megyek, hol minden szépített ős javított kiadásban van meg s hol ezenfelül még sok más tényező áll rendelkezésünkre, melyben kedélyünk szórakozhatni, lelkünk gyönyörködhetik . . . — Ugyan micsoda — kórdó barátom türelmetlenül.-— Micsoda? Ott van például kereskedőinknek újonnan alakult kőre, az úgynevezett Kereskedelmi Csarnok . . . — No és mit nyújt ez? — kórdó Zsiga fokozódó érdeklődéssel. — Óh barátom, sokat, nagyon sokat. Van jól szellőztetett, gyönyörű díszterme,- csinos könyvtára, járat nagyszámú bel- és külföldi lapokat, társas ösz- szejöveteleket, zene- és felolvasó estélyeket rendez, több tcstet-lelket szórakoztató mulatságról gondoskodik, ezenfelül ... — Elég, elég — vágott közbe Zsiga — tökéletesen igazad van. Én is csak azt mondhatom, a mit a holdéban ülő Diogeneshez Nagy Sándor mondott: Ha nem volnék veszprémi, úgy földvári szeretnék lenni. Ha ügyeimet rendbe hoztam, örömmel rándulok hozzád, hogy én is gyönyörködhessem hölgyeitek annyira hires szépségében s kedvességében, hogy meguózzem C -arnoktokat s hogy téged boldog szerelmedhez gratuláljalak . . . — Igen, igen, kedves vendégem leszesz, szerelmem is boldog lösz, csak Priscillát ne hozd magaddal ... Óh Priscilla, Priscilla! . . . . Muki a hosszú elbeszélésben elfáradva itt megállóit. S ha ő megállóit, én is megállók, sőt fel is állok azon őszinte óhajtással, hogy a Csarnok, melynek estélyén ma összejöttünk, gyarapodjék, fejlődjék és virágozzékII! j TAN ÜGY. ! Tolnavármegye közigazgatási bizottságához I a kir. tanfelügyelő az 1888/89, tanévi nép- nevelésügyi statistika alapján a következő jelentést terjesztette elő. A tankötelesek összes száma volt 41,728 és pé dig 6—12 évesig 15,30Q fiú, 14,654 leány, 13 —li évesig 6265 fiú, 5509 leány; vallás" szerint rótt kath. 27,564, görögkeleti 173, ev. református 6l2(j ágostai 6037, izraelita 1828: nyelv szerint: magyal 27,182, német 14,369, román 1, tót 2, szerb 173. Az összes tankötelesek ezen mennyiségét a vár megye 234.643 lélekre menő számával viszonyitv« kijő, hogy az ennek 17‘79°/0-át teszi, s igy a szaporodás az 1887/8-ik évi állapotokhoz (17*63°/0) képest, O-16o/0-ök, vagyis 338 növendék. Megjegyzem azonban azt, hogy a tankötelesek és a lakosság ezen százalékos viszonya, mihelyt az országos népösszeirás újból foganatosittatik, meg fog változni, mivel megyénk lakossága a tiz óv előtti állapotokhoz képest Még egy taktus hiányzik a befejezéshez, Guczi összeszedte minden erejét, a közönség a kesergésből bámulatba esik, Náczi nevető, gúnyos tekintete ott van Guezin, a nagy igyekezés eredménye egy hatalmas hangcsuszamlás lett. Hahaha — kaczag Barna Náczi, hahaha — kaczag utánna a közönség, hahaha — kaczag utánna Guczi prímás. Azután hiába kaczagtak körülötte; ő csak hegedült tovább. Szemei vérben forogtak, halántékán az erek kiduzzadtak, hegedűjét görcsösen szorította az állához, a nyiretyü csuszkáit le, fel, előre, hátra s összekeveredett hangok kerültek ki alóla. A közönség elhagyta a kaczagást, többen megszólították Guczit, hogy elég már, hagyja abba. De ő csak hegedült tovább. — Még nincs vége, ugye szép, kérdezte? — Szép, szép, mondják neki a saját társai, csak hagyd abba. —I Nem lehet, súgja nekik vissza, a Náczi néz, akkor ő győz! Elvezették azután szegény Guczi prímást haza a feleségéhez, meg az öt szép gyermekéhez. Ott is csak azt beszélte, meg azóta is —- hej pedig régen volt ám az már — most is csak azt beszéli, hogy: Ugy-e szép, nem lehet ám elhagyni, mert akkor a Náczi győz, a Náczi néz. Most tört hegedűvel, azon egy-két húrral, jár Guczi prímás házról-házra ; kis gyermekeknek ad kon- czertet. Apró emberek, mint az én fiam is, egyre I kérdezik: mi baja Guczinak, miért visel kalapja mellett | fehér tollú piros szalagot, miért didereg, miért fázik, miért bolyong, miért oly kuszáit haja, szakála szegény Guczinak ? Megírtam hát én, hogy sok idő múlva is mindenki tudja szegény Guczi lelkét, hogy ölte meg párbajban a kollegája Barna Náczi. Szegzárdi járkálás. Mióta az én tisztelt barátom s tárczairó collegám megírta az „Almanach del’anné lg89“-ből kiböngészett s nemes városunkra vonatkozó rövid kivonatát, azóta Szegzárd úgy látszik egészen sutba került. Né- hogy a világtörténelem valamiképen rövidséget szenvedjen, nekem kell hát kénytelen-kelletlen sétálni is, meg irni is, — pedig komolyan mondom, magam is szívesebben olvasnám a „Szegzárdi sétákat“ minthogy irom. Mert hát nem valami kellemes mulatság ám Szegzárdon egy tárczára valót összesétálni. Reggel a csorda, délelőtt, azonfelül, hogy nem is ér reá a boldogtalan ember, akinek épen ekkor kell megkeresnie a déli ebédet, délután a jégsport miatt kiürült város, estefelé meg, megint a csorda miatt bajos a tárczavadászó séta. Nem marad más hátra, mint vasárnap és ünnepeken délutánonként sétálni, amikor is sétál az egész város. Mikor a nagy templomból leharangozzák a lé- tániát, ilyenkor megnépesedik az utcza ismert s ismeretlen alakokkal. Sétára indulnak a kisasszonyok a mamákkal (a taták ilyenkor landsknechteznek a casinóban, vagy durá- | koznak a körben), sétára indulnak az ad hoc garde des damesok védenczeikkel és sétára indul az arany — valamint a vas, fűszer, norinbergi-rövidáru, vegyes, bor és buzafiatalság, a szalmaözvegyek férjekkel együtt, kik .bölcs előrelátásból lehetőleg sötét ruhát öltenek a délutáni sétához. A sétálók egy része a jégpályára indul, más része tiszteletreméltó következetességgel a főuteza, boulevardunk járdáját koptatja. A Séd-hidtól a nagyvendéglő sarkáig van kimérve a sétálók útja. Nem nagy ut, de elég arra, hogy tiz-tizenötször végig sétálván a jó mamák, pihenve kívánkoznak haza, nagy bosszúságára a fiataloknak, a kiknek a jóból sem árt meg a sok. Koptatják a járdát akár meddig, taposva a jelenleg nálunk „in florijíus“ divatozó locs-pocsot s csak olykorolykor rebbenve szét, ha egy-egy kocsi bölcs tilalom hiányában berobog a vendéglő elé. És séta közben — benn a városban s kint a jégpályán egyaránt folyik a beszéd a — napi eseményekről. Napi események ? Igen, kedves olvasóm, Szegzárd már olyan nagy város, hogy n^pi eseményei is vannak. Hja nem úgy vagyunk mink ám itt, mint a kutyabagosiak, a kik dr. Juspe állítása szerint, ma sem hiszik, hogy mozog a föld. Pedig „epur si muove.“ Történik ám itt nálunk mindennap valami. Legutóbb két patikus veszett össze s majd párbaj lett a vége — budai keserű vízre. — Az egyik fél inkább otthagyta a haragos ellenfelet, patikájával s a — keserű vízzel együtt s beállott a „Tolnamegyei Közlöny“-höz —munkatársnak.
