Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1890-04-20 / 16. szám

A folyó évi közúti építkezések és szállítások I biztosítására nézve az állandó választmány közúti szakosztálya által márczius hó 17-ére verseny tár­gyalás hirdettetvén, ennek alapján múlt hó 27-ikőn tartott közgyűlésében a következő uj építkezések­nek, vállalkozás utjáni foganatba vételét határozta el, illetőleg az ezekre vonatkozó árlejtési eredmé­nyeket jóváhagyta, u. m. 1. A Dunaföldvár előszállási ut folytatólagos építését 1600 f. meter hosszban. 2. A Bonyhád-báttaszéki ut folytatólagos építé­sét, szintén 1600 f. meter hosszban. 3. Báta községet az államuttal összekötő ut építését 800 f. meter. 4. A Gyönk-hidegkúti utét 1000 f. meter. 5. A Szakály-tamásii ut folytatólagos építését 1400 f. meter hosszban. Továbbá ugyanazon közgyűlésében határozattá emelte, hogy fentebb elősorolt építkezéseken kívül a közúti alapból még 20000 frt a dombovár-tamásii és bonyhád-báttaszéki utak folytatólagos építésére for- dittassék. A pősta és távirda ügyekre nézve van szeren­csém bejelenteni, miszerint a pécsi m. kir. pósta- és távirdaigazgatóság Nagy-Doroghon táviró hivatalt lé­tesített, és az erre vonatkozó küldönczdij megszabá­sát külön szám alatt kérelmezi. Válasz. Tisztelt Szerkesztő ur! A „Tolnamegyei Közlöny“ folyó évi 14. számá­ban egy levél jelent mog özv. Buzásnótól, a mely t. szerkesztő úrhoz van ugyan czimezve, tulajdonkép azonban csekélységemnek szól. E levél szerint Nagy Ferencz báró, generális és nőtestvére Nagy Klára, özv. Vladár Pálné, 24.000 irtot adtak volna kölcsön Szegszárd mezővárosnak oly képen, hogy az jobb időkben vagy a rokonoknak | adassák vissza vagy belőle a szegszárdi templom ja­vára fundáczió lótesittessók. írónő mindezt nagyany­jától hallotta, kinek nagybátyja, illetve nagynénje volt az említett Nagy Ferencz báró és Klára. A kölcsönzött összeget sem a rokonok sem a templom nem kapta meg. úgy hogy az most már mintegy 80.000 írtra rúg. Minthogy özv. Buzásné szavai szerint arra a rokonság többé igényt nem tart, felszólít, hogy keressem azt'ki a templom szá- j mára. 80.000 frt nem csekélység. Méltán kelthetett tehát feltűnést ama levél Szegszárd katholikusai közt | s méltán kérdhetik tőlem — a mint már kérdezték ig —: mi van a dologban? Erre vonatkozóan óhajtanám a közönséget a következőkben röviden felvilágosítani. Arról nem is akarok szólani, hogy mennyi hi­telt érdemel az oly dédanyáról átszálló szóhagyo­mány, csupán a kezeim közt levő adatokra szorít­kozom. Ezek szerint nem történt meg a föntebbi kölcsönzés. A szegszárdi templom építését Szluha György ak­kori plébános irta le s ő említi most is meglevő kéziratában, hogy a főoltárt Í200 írtért Nagy Klára készíttette. Saját szavai: impetravit dominus parochus ab optima Vidua Pauli Vladár conjuge relicta, nata Clara Nagy mille ducentos fllorenos pro exstruendo tabernaculo, item mensa seu tumba et gradihus al- taris majoris e vivo marmore cum duobus Seraphi­ms itidem e marmore albo. Nagy Ferenciről, egyéb nagylelkű ajándékokról vagy a templom javára tett kölcsönzésről szót sem szól. Már pedig, ha fölemlí­tette Nagy Klára adományát, lehetetlen, hogy elhall­gatta volna a hasonlithatlanul több 24.000 frtot, an­nál is inkább, mert az, épen a levélíró szavai sze­rint, esetleg a templomra volt szállandó. A legerősebb érv azonban e kölcsönzés ellen magának Nagy Ferencz báró és generálisnak a me­gyei levéltárban meglevő, magyar nyelven sajátke­zűén irt, 1812. junius 10-ikóről kelt végrendelete. E végrendeltet kimerítő. Intézkedik jelentéktelen dől- j gokról, kocsiról, tábori ágyról, óráról, 'gyertyatartó­ról, evőeszközökről stb.; nem feledi el a legcseké­lyebb összegekről szóló obligácziókat: csak a város­nak kölcsönzött pénzről nem tesz említést. Ha el­gondoljuk, hogy 24.000 frt ez évszáz elején mekkora összeg volt s Nagy Ferencz generális nem volt túlsá­gos gazdag ember, komolyan megfontolva a dolgot, képtelenség föltenni, hogy azt végrendeletéből akár szándékosan, akár feledékenységből kihagyta volna. Továbbá végrendelete 1815. április 31-ikón a rokonok, köztük özv. Vladár Pálné jelenlétében fel- olvastatottt és senki sem szólt ellene. Pedig ezt nem mulasztották volua el, ha a 24.000 frt, mely első ! hatlan találékonysága valóságos varázserővel hozza sorban őket illette, kimarad. j létre az ünnepélyeket, hogy a nemes élvezet andalító Ám, ha mindez nem bizonyítaná is levélíró ál- | hatásával töltse el a sziveket, litásának tarthatatlanságát, maga a kölcsönzött ősz- Ki ne érezte volna e hatást a husvét másnapján szeg is azt mutatná. Levélíró azt mondja, hogy a j tartott hangversenyen, melynek megteremtője egyedül két Nagy testvér 16.000 frtot adott a puhafa helyett i és kizárólag ő volt. Mint a vőlegény, ki aráját mindig keményfa padokra, szószékre, márványrácsozatra s a i kedvesebb meglepetésekben részesíteni törekszik, úgy tégla helyett kelheimi kövezetre. Ki hiszi el, hogy az említett dolgok 16.000 írtba kerültek ? A ki csak ; kissé tud számítani, bizonyára nem. A templomi sze- 1 rek beszerzésére 8000 frtot adtak. Ez szintén ellen­kezik a valósággal. Tudjuk, hogy Szluha, a mint plé­bános lett, nem késett elhagyott templomát a szük­ségesekkel fölszerelni s ez szépen sikerült is neki; azt is tudjuk, hogy az 1794-iki tűzvészből kimen­tette az egyházi ruhákat és szereket: mire kellett hát 8000 frt, mikor a szoros érteméuyben vett tem­plomi fölszerelés most sem ér összevéve sem annyit ? Ha bárki megfontolja a mondottakat, kényte­len elismerni, hogy~ a levélíró állítása minden reális alapot nélkülöz s nem más, mint Nagy Ferencz ge­neralist s Nagy Klárát magasztaló jámbor hagyo­mány, mese. Ilyen után pedig nem indulhatunk. Nagy Ferencz báró egyébként a köztiszteletet s családja részéről a hálát a legnagyobb mértékben megérdemli. Földhöz ragadt szegényből jó magavise­leté által generálisságra emelkedett, bárói méltósá­got s már kitüntetéseket nyert — Szegszárd min­denkor büszke lehet e fiára, a szülők pedig minden­kor mint követésre méltó példát állíthatják gyerme­keik elé. Végrendeletében egyszerű, de megható sza­vakkal maga mondja, hogy szerencséjét, mint Isten áldását, jó magaviseletén kívül annak tulajdonítja, hogysz ülőit mindig tisztelte s nyomasztó sorsukon tehetsé- géhez mérten segíteni igyekezett Atyja oly szegény volt, hogy Pécsre iskolába gatyában, mezítláb ment. Mikor Pestre ment tanulni, j anyjának egy régi mentéjével a nyakában indult út­nak s az összes, a mit hazulról kapott, minden vá­sárkor egy kenyér volt. Győrré a filozófiára 5 mári­ással bocsátották el. Itt katona lett. Hadnagy korá­ban koplalással 24 aranyat kuporgatott össze ruhára, i A mint azonban anyja leveléből megértette szülői | szükségét, a 24 aranyat rögtön el küldötte nekik. Kó- I sőbb, mikor már kapitány vult, atyja a szükségtől ! kényszerítve, házát el akarta adni 500 írtért. Ekkor, hogy szülőit a zsellérsóg szégyenétől megmentse, köl • j csőn vett fel s magához váltotta a házat. A mint emelkedett a rangban s igy a módban is, akként iparkodott szülőinek öreg napjait megkönnyíteni, kel- j lemesekké tenni s családját segíteni. Hogy visszatérjek tulajdonképeni tárgyamhoz, kutatásom eredményekép csak azt mondhatom, hogy levélíró mondjon le az eddigi illúzióról, mi pedig szegszárdiak, bár sajgó szívvel, a 80.000 frt rémé- I nyéről. Valamiben mégis hasznomra volt özv. Bu- j zásnó levele, a miért köszönetét mondok neki. Ugyanis Nagy Ferencz generális végrendeletében azt olvas­tam, hogy ő nőtestvérének, özv. Vladár Pálnénak 5000 frtot hagyott, úgy azouban, hogy abból annak halála után 4000 a rokonoknak jusson, 1000 pedig a szegszárdi templomnak. Ezt a pénzt tudtommal a templom nem kapta meg; hacsak özv. Vladár Pálné úgy nem vélt eleget tenni e kötelezettségnek, hogy a saját és rokonai lelki üdvéért 800 frtnyi mi- sealapitványt tett. De ez nem elég a. szegszárdi tem­plomnak. Én tehát nem a lidérc/.fónyt fogom ker­getni, mely állítólag a mesés 80.000 frt nyomára vezetne, hanem csak ezt az 1000 frtot igyekezem kikutatni. Fájth Lajos. A VIDÉKRL. ______ A tolnai hangverseny. Tolna 1890. április 15-én. Tisztelt szerkesztő ur I Ne mondja senki, hogy nem szép az élet, hogy nincs magasztos érzemény, hogy lelkesültté nern tesz a zene! Ha bírjuk a bííverőt, mely mindezt elővará­zsolni képes, lelkünk élvezni fogja mindezeket. A halandóknak csak kevese leste el e titkot, mert kevesen jártak az élet árnyaitól ment szentelt ligetben, ott a szeretet oltárán ég a szövétnek, s an­nak világa bíbor fénynyel födi be Pandora szelenczé- jének átkos szökevényeit — életünket megkeserítő bajokat. Péchy József prépost ur a szerencsések egyike, I kinek sikerült megrabolni e szent tüzet, hogy annak I melegével Tolna városát árassza el szüntelen. Kifogy­tett ő nagysága is ez alkalommal, a legkedvesebben lepte meg a tolnaiakat azzal, hogy a tökély nem cse­kély fokára emelkedett fővárosi művészek remek hang­versenyében gyönyörködhettek. Titokban ment Budapestre és kész műsorral tért vissza, mely szerint Schütze Rezső zeneakademiai ta­nár ur vezetése mellett, Gárdos Irma k. a. ének, Szűk Endre gordonka, és Kemény Rezső hegedű művészek fognak közreműködni. A meglépés sikerült, mert a meglepetés általá­nos volt. Szombat estélyi hajóval a jelzett művészek csakugyan megérkeztek. Gárdos Irma k. a édes atyja, szabadságharczbeli honvédtiszt és egy műpártoló ba­rátjuk kíséretében jött; Schütze R. tanár urat pedig tg szeretetre méltó húga Guszti k. a. kisérte. O nagy­sága túláradt az örömtől, ismét tiz évvel fiatalodott, s mindnyáját saját házánál határtalan vendégszeretet­tel fogadta. Husvét napján a nagymise alatt hallottuk elő­ször Gárdos Irma k. a. valóban angyali énekét, mi­dőn az offertorium alatt előadott »Ave Mariá-«val, melyet harmonium, gordonka és hegedű kisért mint­egy elbűvölte a zsúfolásig megtelt templom ájtatosko- dóit; és jogosult reményeket keltett bennünk a hang­verseny sikerére nézve. Felcsigázott reményeinket azonban messze túl­szárnyalta a valóság. Akik szerencsések voltak ezen műizléssel összeállított és valódi művészettel kivitt hangversenyen jelenlehetni, azok ezen estét életök egyik legkellemesebb órái közé fogják számítani. Va­lamint a műsor egyes részei, úgy az egésznek össz­hatása, mit az egybegyült kiválóan diszes és nagy­számú hallgatóságban keltett, szavakkal nem tolmá­csolható, a közönség elragadtatásának kitörő éljenek­kel, tapsokkal adott kifejezést, mit nem mondva csi­nált hangulat, hanem a művészet elbűvölő ereje idé­zett elő. Csodálatos is az igazi művészet hatása a fogé­kony kebelre. Egy magasabb, eszményi világba ra­gadja az embert, hova csak megtisztult érzeménynyet juthatunk be; hol ragyogóbb a napsugár, üdébb a for­rásvíz, édesb a fülemile dala, andalítóbb a patak zenéje. Mi is átszellemültünk az első »Trio« hatása alatt, s élénkbe jött Dante Beatrixa, Gárdos Irma föltűnően bájos, kedves alakjában, hogy feltárja előttünk e cso­dás ország minden báját, kellemét. Először templomba érkeztünk, néma csendben, ezüst harang csengése mellett imát mondott vezetőnk, önkénytelen térdre borultunk, a meghatottság könnye tolult szemeinkbe, megnyílt az ég s glóriával övezte az imázó homlokát; még cseng fülünkben az ima refrain-je: »Üdvözlégy Mária.« Azután csárdába jutánk. A művészet honában a csárda is szentelt helyiség. Hogy minő jelenetek ját­szódtak ott le, földieknek arról nincsen tudása. — Nézzetek — mondá vezetőnk — ez Kemény Rezső ur, egészen ifjan jutott a művészet honába, s ha emel­kedése korával lesz arányos, úgy szenzácziót fog kel­teni hegedűjével. Hallgattuk őt. Hallottuk a magasba törő pacsirta, majd a bokor mélyén rejtőző fülemile édes dalát; az erdő sóhaját, patak moraját; hallottuk a zuhatag rémes lármáját s a bőszült ég haragját — s mindezt egy kis hegedűből varázsolta elő. S most előre sietett kalauzunk, jöjjetek utánam — kiáltá, s egy bűvös erdő mélyére jutánk, hol a művészet tartá vadászatát. — Itt vezetőnk bemutatá többi társait. Ez tanárunk — mondá — Schütze Re­zső ur, nagy tehetség, nagy szorgalommal és megnyerő modorral párosul benne, egyedül ezeknek köszönheti, hogy ily magasra emelkedett. Ujjaiban varázserő rej­lik, a nagy Liszt csókolta homlokon. Amott az az érdekes alak Szűk Endre ur, ábrándos szemeiben nyugodt megfontoltság honol, nyolcz éve tapossa a művészet szent földét, nymphák és sirenek versenyez­nek szerelméért, de ő hideg irántok, csak gordonká­jának él, melyet szerelme melegével kezel, azt hiszed Orpheus lábainál ülsz ha hallgatod; — megbüvöl, elragad. És te ki vagy, te égi tünemény! —- szólt egyik közülünk vezetőnkhöz, — miért nem mutatod be magadat ? . . Én a művészetek lelke vagyok, mondá, felemelve derült homlokát. Minden hangszer élettelen, s csak a múzsa lehel bele életet. Az én hangszerem élő; de nem is ember, hanem Isten alkotása; miért is felülmúlja a művészet minden egyéb ágát. — S

Next

/
Thumbnails
Contents